Csak székek és vászon
„Csaknem 200 millió forintot fordít 2012-ben az artmozik támogatására a Nemzeti Kulturális Alap.” (MTI) Soha jobbkor, mondhatnánk. A művészmozik veszélyeztetett állatfajokhoz hasonlóan utolsó példányaikkal, azaz épületeikkel küzdenek a fennmaradásért. Úgy egy hónapja a frissen megszüntetett Odeon előterében vitrinek, polcok álldigáltak üresen, talán egy kanapé is, rajtuk a cédula: eladó. Régebbi és újabb plakátok összetekercselve, egy tartályba állítva várták a bejárat mellett, hogy gazdára találjanak. Budapest talán legnagyobb videó- azaz dvd-tékája működött itt, a felirat szerint ez majd idővel új helyen továbbüzemel. Azokat a filmeket lehetett itt beszerezni, amelyeket sehol másutt, a mainstreamen bőven kívül eső, ám objektíve fontos, bizonyos szempontból nélkülözhetetlen darabokat.
Nyáron bizonytalanná vált a Tabán sorsa is, most úgy látszik, szerencsére tovább működik. A Tabán Buda egyetlen mozija maradt, s már a neve is azt jelenti: elválaszthatatlan a Vár és a Gellérthegy közötti városrésztől. A regényes múltú terület, amelynél sétákhoz jobbat találni sem lehet, mára leginkább a Pestre autózók átmenő forgalmát bonyolítja, szellemi „lélegzését” egyedül a mozi biztosítja. A Tabán jó példája annak, miért nem volna szabad kihalnia a művészmoziknak. Ezek a helyek a város szervei is, amely élő, lüktető, alakuló szövet, legyen az Budapest, Debrecen, Miskolc vagy bármely más pont a térképen. A plázák és a multiplexmozik térhódításával nem az a baj, hogy mint jelenség létezik: épp úgy a folyton változó városszövet részei ezek is. Baj akkor van, ha közben elfelejtünk vigyázni arra, aminek nem kedvez a korszellem.
Olyan ez, mint a kertgondozás. Vagy, ha a ráfordítások szempontjából nézzük: az egészségünkre fordított befektetések. Számszerűen, a pénztárcánkba nézve soha nem fog megtérülni. Hosszú távon viszont annál inkább. Ha a mindenkori kultúrpolitikusok eljutnak arra a nem túl hálás felismerésre, hogy ilyen kicsi országban a kultúrát szinte lehetetlen nyereségessé tenni, sőt, bizonyos területei kész csődnek számíthatnak (álljon ez itt inkább költői, mint közgazdasági értelemben), ámde akkor is, és minden körülmények között megéri óvni, mert kiegyensúlyozottabb, egészségesebb gondolkodású járókelőkbe botlunk majd bele városszerte, akik talán egyre többen lesznek, nos, akkor bizonnyal eljutottunk a nagykorúság küszöbére.
De miért jó a népnek, ha van egy-két leharcolt kis mozija? Azért, mert az a néhány ember, aki bemegy egy-egy előadásra, együtt ül be, és együtt is jönnek onnan ki. Mi több: a mozizás élménye nem akkor kezdődik, amikor maga a film. Fejünkbe kell venni, partnert találni hozzá vagy magunkkal kettesben maradni, és oda is kell menni. S akik már ott vannak, együtt nézik a filmet, ami, ha szerencséjük van, nem a hollywoodi szórakoztatóipar két perc alatt feledhető szériadarabja. Egyszerre döbbenhetnek meg, vagy szabadulhatnak fel, és egyszerre lépnek ki majd ugyanabba a szutykos / rendezett, elhagyatott vagy forgalmas városrészbe, és egy darabig ugyanúgy a látottakon forog majd az agyuk. Lesz valami közös bennük, még akkor is, ha egy pillantással sem tudták felmérni a másik arcát, ha azt sem jegyezték meg, férfi, vagy nő ült mellettük. Közösséget alkottak mégis, ahogy Nádas Péter írta a színházról: az együttlélegzéshez.
Hogy mindez adott egy multiplexben is? Talán igen, csak másképp. Egy hete úgy tizen-tizenöten ültünk a Puskin mozi vetítőjében az elmúlt hónapok egyébként egyik legfigyelemreméltóbb és talán legjobb szívvel ajánlható filmjén, a Lazhar tanár úron. Nem mondható épp rentábilis előadásnak. A végefőcímnél senki sem mozgolódott, ahogy egyre folytak felfelé az apró betűk, csak hallgattunk és néztünk. A legtöbben kiszállingóztak, talán öten maradhattunk, a jegyszedőlány a vastag szőnyegen hangtalanul lépkedve függönyöket húzkodott és valami papírszemetet szedett fel. A Ferenciek terén aztán elvakított a késő délutáni nap. Két lány várt még a megállóban a moziból, „sziasztok”, intettek oda váratlanul, amikor megjött a buszuk, aztán nem láttuk többet egymást.
