Hudy Árpád: Egy szem piros

Úgy jár, mint egy alvajáró. Mint egy felhúzott gép. Mechanikus játék, örök-elemmel. A két sarok között, a túloldalon, mindig. Fantom. Csőlakó, akinek még csöve sincs. Két lábon közlekedő metafora. Ruhája télen-nyáron ugyanaz. Akár az arca.
Ápolatlansága mitikus tisztasággá züllött, kihunyt szeme semmit sem lát. Vagy mindent. Szép ember lehetett valaha. Mi rejtőzhet keze állandó meghosszabbításában, a prehistorikus nájlonszatyorban? Talán a bölcsek köve, az ifjúság édes madara, az örök élet füve. Kafka szemérmesen hallgat, Rejtő irigykedik. Magadat látod egy más dimenzióban.  Két sanyarú sarok között, málladozó, gyomos járdán, provinciális lét peremén, úton a világvégi, üres kutyaólból a világvégi, üres kutyaólba.
Most is odaát imbolyog, csalhatatlan biztonsággal, láthatatlan szakadék partján. És egyszerre megáll. Mint aki felébredt évszázados álmából, rámered a szomszéd ház előtti cseresznyefára. Az elé hajló ágra. Egy szem piros cseresznyére.
Nézi. Tétován odanyúl, leszakítja. Időtlenül lassú mozdulattal, mint aki nem is hiszi, hogy megkínálta valami valamivel. Szájába veszi. Rág. Nyel. Aztán megrándul benne a rugó, továbbindul. Megy tovább, mint egy alvajáró. Pár lépés, és már nem is emlékszik a mosolygó, piros szemre, húsára, levére, ízére. A köd visszazárul, a szatyor, kincsekkel tele, egykedvűen himbálódzik a másik, mindig a másik sarok felé.
Egy szem piros cseresznye ragyog az örökkévalóságban.

Fotó: trilulilu.ro