Ugrás a tartalomra

 

Az igazi utazó

Az utazó, ha gondos és fegyelmezett, háromszor is megvizsgálja a csomagját, és átveszi fejben, hogy minden eshetőségre felkészült-e. Még egy szakképzett utazó sem tudhatja soha, mikor lepi meg egy elvadult bögöly, egy bokaficam vagy egy alattomban készülődő gyomorfekély. Az utazó, különösen ha Erdélybe megy, még a medvékre is gondol, s ha riasztósprayvel nem is szerelkezik fel, de az erőnléti gyakorlatai számát már jó két héttel az indulás előtt megnöveli.

Az aztán az igazi utazó, aki épp, hogy leszáll egy vonatról, este már fel is száll egy másikra! – rikkantja (csak úgy magában) a pályaudvarra érve, s ha fokos lenne a kezében, meglengetné, mintha épp hegyormot hódított volna meg. Kalandorságától eltelve foglalja el helyét a hálókocsiban, és elképzeli, ahogy a célállomáson barátai és kollégái kicsi zászlókat lengetve, talán énekszóval fogadják majd, és ujjongva lapogatják végig, micsoda nagy távolságot hagyott maga mögött egyedül. Utazónak lenni jó.

A hálókocsizás azért nem zökkenőmentes. Az utazó például elismeri, hogy sohasem volt jó testnevelésből, de most aztán végleg megbukott, mert a legfelső ágyra úgy vergődik fel, mint egy szárnyaszegett madár a fészkébe, akin most könyörült meg a macska. Lenézve rettentő mélység tárul a szeme elé. Ráadásul odalent maradt a zsákjában Brassó-útikönyve, amit olvasgatni kívánt volna. Pedig majd odaát másznak ennél feljebb is biztosan, mélázik az utazó, lábát lógázva az ágy szélén, a hegyek között akad ennél magasabb pont is. De a legfőbb gond, hogy még egy korlát sincs ezen az ágyon – egy nagyobb fékezés, és a büfékocsiban landolunk, tűnődik az utazó, és most már lefelé igyekszik a magaslatról, csak azt nem tudja, hogy oldja meg, hogy ne a feje legyen lejjebb, mint a lába. A Rám-szakadéknál is a létrától fordultam vissza – mereng a múlton, de aztán megembereli magát és földet ér.

A jóságos kocsikísérő megengedi, hogy az alsóbb ágyat bitorolja. Így már minden rendben lesz, nyugszik meg a fáradt kalandor, és ahogy igazi világjárókhoz illik, bédekkerébe temetkezve szunyókál el. Fülében szendereg a robogás, néha dudál egy picit, de az utazó már hegyekről álmodik és mesés kastélyokról, erdőről és kirándulásról… amíg fel nem verik.

Az utazót, ha gondos és felkészült, a passzportellenőrzés sem éri váratlanul, hisz ezért készítette lefekvéskor maga mellé a kardigánját és párnája alá az iratokat, amiket ezúttal külön „briftasniba” tett, s ezért érdeklődte meg előrelátóan otthon, hogy a személyi igazolványát is használhatja-e útlevél helyett. Aztán innentől kezdve mégis minden olyan vadul gyors lesz és zavaros, a dolgok irányt váltanak. Arra nem gondolt, hogy egy igazolvány le is járhat. S mintha csak a sors leckéztetné: tíz napja.

Az utazó maga sem érti, hogy miután hivatalosan utasítják, hogy pakoljon össze, míg visszajönnek érte, miért az jár cihelődés közben a fejében, hogy a kullancsvédő tablettákat mégiscsak otthon hagyta. Az esze lassacskán próbálja behozni a késést. A rendőr kötelességtudóan kíséri a váróhelyiségbe, a vonatablakból az utasok némelyike álmosan figyeli, ahogy végigvonulnak a rámpán. Mintha egy történelmi film forogna, a régvoltnál valamivel barátságosabb díszletek között.

A kicsempézett helyiségben akkorákat kattan percenként a falióra nagymutatója, mintha egy üllőre sóznának rá kalapáccsal. Éjjelilepke-rajok vergődnek a neoncsövek között és a padlón, ezer más zürrögő-szálldosó bogárkaféle között. Az utazó a hátizsákjára dőlve figyeli a pazar éji táncot. Még jó, hogy elegendő szendvicset és olvasnivalót tett be odahaza. Egy igazán felkészült világjárót voltaképpen nem érhet meglepetés – állapítja meg, míg önbecsülése lassan helyreáll, aztán elégedetten elkeni lábán a rovarriasztót, belebújik a jó meleg felsőbe, majd előkészíti szellemi táplálékát: nagy utazópéldaképe, Kapuściński könyvét. A gyomrának való táplálékból úgy három-négy napi biztonsági tartalék van, válogathat is belőle. Néha kisétál megnézni, ahogy világító mellénybe öltözött rendőrök átvizsgálják az áthaladó tehervonatokat, aztán visszatelepszik az elcsomagolt ruhákkal és a törölközővel puhára varázsolt padra.

Hajnalban rázogatja meg a vállát a rendőr, aki bekísérte a váróba. Itt a vonata. Kábán kecmereg fel egy agyonklimatizált kocsiba, azután már csak a Keletiben eszmél újra az ismerős terepen. Igyekszik egyenes derékkal, büszkén leszállni, ahogy nagy megérkezésekkor illik az utazónak, az üveghomlokzaton át betűző reggeli nap szinte reflektorfénybe vonja, ahogy lassan végigvonul a peronon. „Hát megjöttem”, gondolja az utazó a fényben hunyorogva, és ahogy kiballag a buszmegállóba, elégedetten megállapítja, hogy lám, szinte mindennek hasznát vette a nagy úton, amit a hátizsákjába gondosan becsomagolt.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.