A Tarjánosi kanrózsa

Van abban valami sorsszerű, hogy született Lapályi Lehelt a tudós világ Regőczy Tar Jánosként ismerte. A fátum pedig így forog: született Lapályi Lehel többre vágyott s magasabbra tört, hogysem a világ e néven emlegesse. Síki gyerekként cseperedvén, kitárult a horizont látó szeme előtt, de ez neki már akkor is kevés volt. Hogy lelke virágait a szik csordái le ne legeljék, legott meghágta Regőc várát, s odafent elpihent. Alatta sík, fölötte égbolt, benne a törvény. Az a bizonyos. „Ámde mi a tart keresek itten, végtére?” – húzott néhányat kopasz koponyáján Lehel, és már-már elbizonytalanodott küldetése sorsszerűségét illetően.

Ám a tudós búrában föllobbant akkor a fölismerés: az utat, mely eme magaslatra vitte, tarjánok szegélyezték, s jutott belőlük bőven az erdőmélyekbe is. „A regőci romokhoz  tarjánoson át vezet a kaptató!” – csapott a homlokára egykor volt Lapályi Lehel, s legott átlényegült Regőczy Tar Jánossá.

Csak még azt nem tudta, mire jó ez.

„Olvastam egy mondatodat” – szólította meg évekkel kisvártatva egy rokon oromlakó. „Gabonaszalma, ha jól emlékszem, az volt benne. Bevettelek a regényembe. Reputatio partialis, ha meg nem sértelek.” Kaptattak fölfelé egy effektíve másik várhoz. „Adok érte rózsát.” Körös-körül ismerős cserjék lombadoztak. „Egek – gyűrűztek föl a tudós agyában (quoddam speculantis cerebrum) a névadó emlékek –, ez is egy tarjános!”. „Az utolsó, ami még megmaradt” – rezignálta a rokonlélek. „De csitt! A szép kanrózsa közelg!”

Szinte robbant a csönd, midőn korunk Epeusa (a továbbiakban: EP) megtorpant, s a tarjánosba révedt. „Imhol van!  Precizice: volt. Definitíve: itt a helye.” Körbemutatott a várfal oldalában. „Magadra hagylak.” De nem hagyta magára. Ez volt benne a legvonzóbb: hogy nem hagyott magára senkit. Még Regőczyt sem. Csak a távolba hesszelt. Alter Lapályi Lehel finom lélekkel, jelzés értékűen próbálta ad hoc gigásza tekintetét követni, még ha ugrált is cefetül a szemgolyója. Így múlt a délután. Regőczy elméje elébb tétován imbolygott, utóbb kacskán szörfözött a téridőben, mindegyre azt firtatván: hol a ’kan’, a ’rózsa’ és a ’tarján’ szavak között a (communis verborum significationem) (common meaning) (κοινή έννοια των λέξεων) (gemeinsame Bedeutung) (obyčajný význam) közös jelentés.

„Itt történt?” – törte meg végtére a csöndet Regőczy Tar János, mintegy a döbbenés utáni ébredettel/versus/ébredés utáni döbbenettel. A jelentésre utalván.  Alternatíve, persze (jelentés 1, jelentés 2, jelentés 3, jelentés 4, jelentés 5, jelentés 6, etc.), miként a helyzet megkívánta. S rétegzetten, ahogy a contextus. EP bólintott, oly graciőz, amiként csak egy kékvérű Μαθηματικ  skribler képes, s ami oly idegen ezen a barbár tájon.

„Itt ám, szövegromlás, de itt ám, szövegromlás, itt is, és mindenhol térben és időben, szövegromlás, szövegromlás, szövegromlás.” „Fűről?” „Fűről.” Fáról?” „Fáról.” „Fűről-fáról?” „Fűről-fáról. Méhéről-moháról. Pihéről-puháról. Paffról-muffról.” „Még Róla is? Akit nekem szántál? A mondatomért cserébe? A kanrózsáról, kit elvinnék cserépbe’?” „Rosáról is, igen, a szövegromlás életbe, még róla is.”

Regőczy Tar Jánosnak izzón bőrzött a lelke levese, midőn megköszörülte a torkát; nem akart hevenynek látszani. „És most hol van?” „Nem tudom – sóhajtott EP. – Eltűnt. Megszökött. Nyoma veszett. Felszívódott. Télakolt. Lefalcolt. Olajra lépett. Megpucolt. Dobbantott. Elspilázott.” „Avagy tán itt áll (rejtőzik, lappang, bujkál, lapul) néma lesben.”

Regőczy Tar János, született Lapályi Lehel orrcimpái remegtek, tar búráján verejtékcsöppek táboroztak. Ajkai közül mézgásan csúsztak ki a szavak: „Honnan tudod? Azt. Hogy.” Az idő kizökkent. Nem próbálták helyretolni. A doctus várt, nehogy – úgymond – baltával hasítson a finom szövetbe. Ám a Tarok végtelen türelme sem tart örökké. „Tőle, igaz? Tőle származik, úgy-e, minden jelentés?”

Nem kellett expressis verbis tisztázni, kitől, EP válla így is üstöllést megrándult. Nyaka biccent, feje billent, álla kapcája a mellébe verődött. „Igen. Tőle. Meg az apjától. Meg az ő apjától. Meg az ő apjától. Meg az ő apjától. Meg az ő apjától. Meg az ő apjától. Meg az ő apjától. Meg az ő apjától…” Regőczy átkarolta a vonagló korpuszt. Kicsinykét együtt hánykolódtak, de LL, alias RTJ vérvalóban edzett teste bírta a strapát. „Voltaképp’ mit tudunk?” (Ó, a sorsvállalás generose gesztusa a coniugatioban!).

EP kivonta magát az óvó ölelésből. Fürtjeit megrázta, s miként a várdombi hiúz, Regőczy Tar János elébe perdült. Púpozott gerinccel, zöldesen lüktető sárgákkal s rőtveressel szeme íriszében, lúdvércek hangján szólalt meg, ekként:

„Gustussy Róza grófné, született Totoja Melinda de genere Kaplony, a szépanyám húga, hajdan volt hajadon lovarnő, 1754. szeptember huszonharmadikán déli tizenkét óra tájban hazafelé lovagolt az erdőn át ide, föl, az immáron romos várkastélyba. Fáradt volt, de készen az aktusra, melyben majd Apró Stücken Adolffal lészen része a csalitosban ugyanaznap délután három órakor. Ráborula ő a pej hátára, hagyván magát azsúroztatni a nyereg kávája által, hogy veszítené el újra (ismét, újfent, furtonfurt, unos untalan, folyton folyvást, szakadatlan) utált szüzességét (defloratio) még azelőtt, hogy Adolf fényes kardjába (szablyájába, volna stílben tartva a mondat, de az biz’ rútul hangozván!) dőlne. Tizenegy negyvenegy! – ekkor ért e helyre, melyet neked szentecedér’ cserébe, hálából (nem megy mindég ez eszperente) megmutattam. Akkor szólítá meg a kanrózsa, iocose mondván: „Nálatok szoktak szopni, kicsikém?” Totoja Melinda nem érté a szókat, vagy úgy tevén csupán. A kanrózsa azonban nem hőkölt meg e szerfölött meglepő (döbbenetes, váratlan, rendkívüli, meghökkentő, meglepetésszerű) helyzetben sem. „U tyeba mozsne cupp-cupp vagina, panyi?” – váltott át ószlávra, bizton bízván a multikultúrában. De azon kívül, hogy Gustussy Róza, született Totoja Melinda de Genere Kaplony még szorosabban tapadt a nyeregre, nem történt semmi. És akkor…”

EP teste egészen összerándult. S mintha örvény ragadta volna el, fúródott fölváltva földbe, levegőbe. Már nem is a száján távoztak a szavak. „És akkor a kanrózsa fölhorgadt ágyásából, az egekig nőtt, csápjait kiterjesztvén fölébe tornyosult Melindának – s beborította egészen.”

De a végső csapás (final cut) jottányit még váratott magára. EP teste mindegyre révült, oszlott-foszlott, kufirnyákolt és virzadott, hogy végtére fingatyúzzon. Már csak a hangja bormotált a foszlott téridőben, mely már üres valand, s szóla ím-ígyen: „Rosa Tariana Masculina!” A hang is már-már (majdnem, csaknem, félig-meddig, többé-kevésbé, részben, kis híján, szinte, megközelítőleg, mintegy, jóformán, körülbelül, nagyjából, közel, úgyszólván, kvázi, hovatovább, hozzávetőleg, némileg) ellovant. „Már a tiéd! De vigyázz! Take care! Asztarózsna! Cave! Wahrschau! Pozor!”