Hudy Árpád: „Mindenképpen meg kell halnunk”

A német hadsereg 1939. szeptember 27-én foglalta el Varsót, miután a lengyel főváros elszánt védői kapitulálni kényszerültek. A füstölgő romok közt kiéhezett, rongyos, gyűlöletüket nehezen visszafojtó emberek követték tekintetükkel a bevonuló ellenséget. Köztük Varsó több mint háromszázezer zsidó lakosa, akik a korabeli Európa városainak legnagyobb izraelita közösségét alkották. A túlélők – mit is tehettek volna egyebet – megpróbáltak berendezkedni a megszállás alatti életre. A náci ideológia szerint a lengyelek, mint szlávok, alacsonyabb rendűnek számítottak, s a német hatóságok eszerint kezelték őket. A zsidókkal és a zsidó származásúakkal azonban még kegyetlenebbül bántak, és a lengyel társadalom egy részének hagyományos antiszemita érzelmeit agresszív faji propagandával tüzelték.

A megszállók tulajdonképpen már 1939 novemberében létre akarták hozni a varsói gettót, de a zsidó tiltakozások hatására elálltak tervüktől. Egy évvel később viszont már eléggé erősnek érezték magukat a lengyel fővárosban ahhoz, hogy a teljes zsidó lakosságot elszigeteljék az úgynevezett „árja” városrészektől. Varsó német kormányzójának rendeletére 1940. november 15-ig kellett az érintetteknek – a fővárosiak mellett sok vidéki menekültnek is – a főpályaudvar, a Szászkert és a Gdanski pályaudvar határolta körzetbe költözniük. A területet három méter magas téglafallal és szögesdróttal vették körül, az odakényszerítetteknek sárga csillagot kellett viselniük. Mintegy négyszázezer embernek a huszonhétezer lakásba. A gettó nemcsak a teljes ellenőrzést biztosította a később deportált varsói zsidóság fölött, de a katasztrofális higiéniai körülmények és a kiéheztetés miatt már addig is „természetes” haláltáborként működött. Ezenfelül lelkileg is meg kellett törnie a bezártakat, megfosztva őket emberi méltóságuktól és ezáltal ellenálló képességüktől. A nemzetiszocialista németek e precíz számítása azonban visszafelé sült el.

Az élni akarás csodákat művelt a gettó vigasztalan világában is. A négyszázezres közösség életét irányító Zsidó Tanács kifelé kénytelen volt mindenben engedelmeskedni a német hatóságoknak, befelé azonban igyekezett a legkisebb lehetőséget is megragadni arra, hogy elviselhetőbbé tegye az elviselhetetlent. Megszervezték az orvosi ellátást, a rászorulók támogatását, szegénykonyhákat üzemeltettek. A gyerekek számára óvodák, iskolák, tornakörök működtek, földalatti gimnáziumok és vallásoktatás. Egyetemi tanárok tartottak titkos előadásokat, virágzott a kulturális élet, több újság is megjelent héber, jiddis és lengyel nyelven. Nyilván volt egy kisebbség is, amelyből a végletes körülmények a jellem sötét vonásait hozták ki. Akadtak náci kollaboránsok, akik kiszolgáltatták honfitársaikat, vagyont harácsoltak mások szenvedéséből. Ők jórészt a németek által szervezett zsidó rendőrség tagjai voltak, és nem ritkán lesújtott rájuk a titokban mindinkább szerveződő ellenállás.

A gettóban élők többsége eleinte hallani sem akart az ellenállásról. „Túlélni” – ez volt a jelszó. Senki sem kételkedett abban, hogy a szövetséges hatalmak előbb-utóbb megnyerik a háborút, addig valahogy ki kell tartani. 1942 nyarán ugyan már biztos forrásokból értesültek a haláltáborokról, de nem akarták elhinni, hogy ilyesmi Varsóban is megeshet. Ekkoriban még az idősebb nemzedék óvatos, semmit sem kockáztató taktikája érvényesült. A koruknál fogva türelmetlenebb fiatalok kezdettől  szembe akartak szállni sanyargatóikkal, s a szörnyű valóság végül őket igazolta. 1942. június 22-én, a Szovjetunió elleni támadás első évfordulóján az ukrán és litván segédcsapatoktól kísért SS-alakulatok hozzáláttak a varsói gettó „kiürítéséhez”, azaz lakóinak szisztematikus deportálásához. Októberig több mint háromszázezer embert vittek el vagy öltek meg. A megmaradó százezer, és mindenekelőtt vezetői számára világossá vált, hogy az újabb és újabb transzportok sem mentik meg a többieket, valamennyiükre ugyanaz a sors vár. Ütött a cselekvés órája.

1942. október huszadikán a különböző ellenállási csoportok létrehozták egységes földalatti hadseregüket, amelynek irányító bizottságában mindegyik párt és ideológiai csoportosulás képviseltette magát, a szocialistáktól a cionistákig. Az egyesült zsidó milícia parancsnokává a huszonnégy esztendős Mordechai Anielewiczet nevezték ki. 1943 januárjától megkezdődtek az összecsapások, az egy-két pisztollyal és kézigránáttal felszerelt zsidó harcosok megtámadták a foglyaikat kísérő SS-katonákat. A meglepődött németeket többször megfutamították, és fegyvereket is zsákmányoltak tőlük. Az apró sikerek óriási lélektani hatást gyakoroltak a gettó lakóira, tudták azonban, hogy ez csak a végső összecsapás előjátéka, és nem sok idejük van felkészülni az egyenlőtlen küzdelemre.

Összeadott pénzükért és értéktárgyaikért igyekeztek minél több fegyvert, lőszert és robbanószerek készítéséhez szükséges anyagot vásárolni a varsói feketepiacon és becsempészni a gettóba. A mérnökök, technikusok, munkások pár hónap alatt százával építették a föld alatti rejtekhelyeket, némelyiket több méter mélyen. Egy részükben vízvezeték és villany is volt. A felhalmozott élelmiszerek több tucat ember – mindenekelőtt gyermekek, nők, öregek – számára tették lehetővé, hogy hetekig meghúzzák ott magukat. A parancsnoki bunkerekben telefon, rádió és operációs központ is volt. A föld alatti állásokat alagutak vagy éppen a csatornarendszer kötötte össze. Számos rejtett kijáratot építettek és jól álcázott szellőzők gondoskodtak a levegőellátásról. Az egyesült milícia több ezer harcosa pisztollyokkal, kézigránátokkal és benzines palackokkal volt felfegyverezve.

Közben a németek sem ültek tétlenül. 1943 januárjában Himmler a helyszínen tájékozódott a növekvő zsidó ellenállásról. Berlin türelmetlenkedett.  Varsó új parancsnokává Jürgen Stroop SS-tábornokot nevezték ki, azzal az utasítással, hogy számolja fel a „banditafészket”. Stroop alaposan előkészítette az akciót, amelyet háromnaposra tervezett, komoly, szervezett ellenállásra azonban nem számított.

1943. április 19-én – egy hétfői napon – a zsidó húsvét, a Peszah ünnepén indult a támadás. Éjjel két órakor SS-csapatok, német csendőrök, lengyel rendőrök, ukrán és litván segédcsapatok vették körül a gettót. Az ágyúkat és gépfegyvereket lőállásba helyezték. Fényszórók világították be az éjszakát. Az ellenállás figyelőszolgálata azonban idejében jelezte a támadást, a védőket nem érte meglepetés. A kijelölt csapatok a helyükön voltak, a Leszno utca 74. szám alatti parancsnoki bunkerből kifutottak az utolsó eligazítások.

Korán reggel az első német rohamalakulatok óvatosan behatoltak a gettóba. A harminchat tiszt vezényelte kétezer katona kis csoportokban haladt a központ felé. A Mila és a Zamenhof utca sarkán barrikád állta útjukat, az akadály mögül össztűz zúdult rájuk. A németek fedezéket keresve szétszóródtak. Nemsokára tankok érkeztek a támogatásukra, ám ezeket benzines palackok áradata fogadta. Egy páncélos kigyulladt, a másik kettő visszafordult. Válaszul a német ágyúk a gettó falain túlról lőni kezdték a zsidó állásokat. A tüzérségi előkészítés után újra rohamozott az SS-gyalogság. Biztosak voltak benne, hogy az ellenállás megtört, de hétórás küzdelem után sem tudták áttörni a védelmi vonalat. Közben a gettó más pontjain is fellángoltak a harcok. A Muranowski tér egyik épületének tetejéről géppuska kelepelt, mellette egy zsidó és egy lengyel lobogót lengetett a szél. Ezen a helyen még egy tankot kilőttek a védők. A felkelés első napja a zsidó harcosok teljes győzelmével zárult. Az est beálltával egyetlen német katona sem maradt a gettó területén.

A második nap reggelén már kevésbé vakmerően, viszont ravaszabbul támadtak a német csapatok. Stroop tábornok rájött, hogy itt nem hagyományos csatát vív, és eredeti taktikája hibás. Úgy döntött, hogy előbb megtisztítja a gettó lakatlan részeit, amelyek menedéket nyújtanak a felkelőknek. De a németek csak nagyon lassan haladtak előre, és a makacs ellenállás határtalanul feldühítette őket. Elkezdték bombázni a gettót, bevetették a lángszórókat is. Sorra rombolták le és gyújtották fel az épületeket. A lángban álló épületekből sokan nem tudtak elmenekülni, mások eszüket vesztve rohantak az ellenségnek. A németek az elfogottak egy részét helyben kivégezték, a többieket útnak indították a haláltáborokba.

Az ötödik napon az ellenállás vezetőinek be kellett látniuk, hogy a helyzet nem teszi többé lehetővé a frontális támadást és védekezést. Anielewicz főparancsnok elrendelte a gerilla-harcmodor alkalmazását. A védők a veszélyesebb, nehezen tartható helyekről biztonságosabb bunkerekbe vonultak vissza. Néhány nap múlva azonban innen is menekülniük kellett. A mérhetetlen túlerőt a legnagyobb hősiesség sem ellensúlyozhatta. A németek egyre rafináltabb módszerekkel kutatták fel a rejtekhelyeket, kényszerítették a felszínre áldozataikat. Légfúróval lyukat fúrtak, és a nyíláson vizet, füstöt, gázt vagy tüzet fújtak be, kézigránátot, dinamitot robbantottak be. Kutyákkal szimatoltatták ki az álcázott szellőzőket, a szennyvízcsatornákat méreggel árasztották el. Napról napra több bunkert számoltak fel, rengeteg foglyot ejtettek. Ennek ellenére május első napjaiban még heves harcok folytak a varsói gettóban.

Nyolcadikán a németeknek sikerült felfedezniük a zsidó milícia föld alatti főhadiszállását. Kétórás heves harc után belátták, hogy nem vehetik be a rejtett erődöt. Ekkor berobbantották a bunker két bejáratát. Mindazok, akiket nem pusztított el a hatalmas detonáció, öngyilkosságot követtek el. Akárcsak ókori őseik és példaképeik, Massada védői, ők sem akarták, hogy családjukkal együtt fogságba essenek. A halott harcosok között feküdt a felkelés főparancsnokának teteme is.

A történészek általában a főparancsnoki bunker elestének napjára teszik a varsói gettólázadás végét. De valójában még napokkal ezután is tartott a fegyveres ellenállás. Sőt, a teljesen elpusztított gettó romjai közt hónapok múlva is működtek kisebb gerillacsoportok. Elmenekülnie csak néhány ellenállónak sikerült, a kanálisokon keresztül, lengyel ellenállók segítségével. Ők partizánként harcolták végig a háborút. A nagyon kevés túlélő közé tartozott a felkelés parancsnokhelyettese, Icchak Cukierman, akinek megadatott, hogy a háború után Izrael államban élhessen.

A varsói gettó végül is teljesen elpusztult, lakóival együtt. A németek még a temetőjét is felrobbantották. 1943. május 15-én Jürgen Stroop jelentette Berlinnek, hogy Varsó korábbi zsidó negyede megszűnt létezni. Az SS-parancsnok precíz statisztikája szerint a hadművelet során 56 065 személyt fogtak el és mintegy 7000-et öltek meg, 6929-et pedig Treblinkában pusztítottak el. De ő, a „hóhér” * is tudatában volt annak, hogy mégsem érezhetik magukat győztesnek. Három nap helyett három hét alatt is alig boldogultak megvetett és szinte fegyvertelen áldozataikkal, akik halálukban kivégzőik fölé emelkedtek. Borzasztó halállal, de emelt fővel, méltósággal végezték, úgy, ahogyan eltökélték. „Mindenképpen meg kell halnunk – mondogatta a felkelés főparancsnoka, Anielewicz. – Csak az a kérdés, hogyan. Akkor már haljunk meg harc közben.”

*Stroopot a lengyel nemzeti ellenállás, a Honi Hadsereg tisztje, Kazimierz Moczarski nevezi így magyarul Beszélgetések a hóhérral címen 1981-ben, az Európa Könyvkiadónál megjelent visszaemlékezésében.  A háború után a lengyel kommunisták börtönbe vetették a németek ellen évekig harcoló honfitársukat, méghozzá egy cellába a háborús bűnös SS-tábornokkal, aki többek között Moczarski öccsét is meggyilkolta.