A Csíki Székely Krónika Tusványoson

Sántha Attila – több verses és prózakötet szerzője, a transzközép egyik alapítója – az idei Tusványoson, a Csűr Teraszon ezúttal rendkívül izgalmas kutatásairól beszélt, amelyekben utána jár a Csíki Székely Krónika hitelességének, vagyis a székelyek eredetének.

A Csíki Székely Krónika Tusványoson

Senkinek sem hiányzik, hogy azt vágják a fejéhez, délibábos, vagy bármilyen furcsa elméletnek a követője – kezdte előadását Sántha Attila, hozzátéve, hogy ő csupán a tényekre, a kutatási anyagra hivatkozva szeretné más megvilágításba helyezni a Csíki Székely Krónikát, amellyel cudarul elbántak az utóbbi száz évben.

1796-ban bukkan fel először a krónika, Aranka Györgynek, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság alapítójának és titkárának küldi el Kolozsvárra a vidéki pap, Farkas Nepomuk János. Különleges dolgok találhatók benne: többek között felsorolja a székely vezetőket Attila halálától a magyarok bejöveteléig. Erről az időszakról alig vannak írásos dokumentumaink, ezért azt állították a krónikáról, hogy hamisítvány. Bár voltak kivételek: például Szabó Károly jó nevű történész, a Székely Oklevéltár kiadója hitelesnek tartotta. De aztán 1905-ben Szádeczky Kardoss Károly, a Székely Oklevéltár igazgatója könyvet írt Csíki Székely Krónika néven, amelyben azt bizonygatja, hogy az írás hamis.

Több mint száz év telt el azóta, és nem igazán mertek szembeszállni e véleménnyel sem a történészek, sem a filológusok, mivel Szádeczky szakmája kiválóságának számított. „Ugyanazokat az érveket elmondják anélkül, hogy ellenőriznék, megvan-e az alapja a történelemtudós állításainak. Az én előzményeimből következően, hogy a Székely Szótárt összeállítottam, hogy Moldva helynévanyagát próbálom folyamatosan feltárni, azonnal éreztem, hogy ezzel a könyvvel valami baj van” – mesélte Sántha.

1977-ben, doktori dolgozatához anyagot gyűjtve olvasta először Szádeczky írását, és már akkor látta, hogy az nem cáfolja meg a Csíki Székely Krónika hitelességét. Az író szerint a történész tulajdonképpen felépít egy rossz detektívregényt, amelyben utánaered annak, hogy ki hamisíthatta a középkori művet. Szádeczkynek előkoncepciója, hogy a krónika hamis, mert honnan tudhat olyan dolgokról, kik voltak a székely vezetők Attila után a honfoglalásig, vagy miért ír olyan részletesen a tíz-tizenegyedik századi székely társadalomról. A mű eredetisége ellen érvelők állítják: egy bizonyos Sándor Zsigmond hamisította, hogy felhasználja az Aporok és a Sándorok közti perben. Ezt azonban több történész is cáfolta, például a Sándorok 1724-ben lejegyzett genealógiája alapján, ebben ugyanis a krónika adatai, ha kivonatolva is, de szerepelnek.

A 2010-ben az EME Filológiai Szakosztályánál megjelent Aranka György Erdély története című könyv tovább erősítette az író gyanúját, hogy a krónika mégsem lehet hamis. Ebben ugyanis a szerző közli a krónika egy másik példányát, amely nem egyezik Farkas Nepomuk János másolatával, ráadásul szövegét az osztrák gubernium közjegyzősége láttamozta 1797-ben.

A hitelesség mellett szólnak a tavalyi csíkvacsárcsi ásatások leletei is, azon helységé, ahol valamikor összeállították a Csíki Székely Krónikát. A régészek találtak ott egy nagyon jelentős udvarházat, a térség egyetlen kőházát az 1500-as évekből, vagyis nem a krónika szerzői találták ki, hogy létezett. Szádeczky egyik fontos érve egyébként éppen az volt, hogy még a keletkezési hely is hamis.

Kiderült, hogy a krónikának tizenöt példánya maradt fenn, köztük egy olyan, amelyben az írás egy része görög nyelvű.  A Farkas Nepomuk János-féle másolat tehát nem a legelső, mert a többi egy részében bővebb fejezetek vannak, s a rabonbánok listája is jóval hosszabb. Nála csak néhány név szerepel, utána következik egy rész, amelyet görög betűsként jelöl.

1533-ban másolják le először a krónikát, majd 1691-ben újra, ebből készül az 1797-es guberniumi másolat, de utóbb kiderült, hogy az 1691-esből született egy másik is, amely viszont visszanyúl a krónika eredeti dokumentumaihoz. A Farkas Nepomuk-féle pontatlan változatot sokan vették alapul, és még ennél rosszabbak is maradtak ránk – magyarázta Sántha.

A krónikában először szerepel a „Dacia alpensis” kifejezés, vagyis Erdély, amely 1500-as években „havas”-t jelent. Emiatt 1566-ban Lazius, a bécsi udvar térképésze Havasalföldre lokalizálja Erdélyt. A „havas elve”, vagyis „havas előtti rész, havasos Dacia” tehát tulajdonképpen nem más, mint Erdély. Innen jönnek át a székelyek a „Hét erdő” földjére, amelyet a szászok „Siebenbergen”-ként emlegetnek, ebből lesz később a „Siebenbürgen” (Hét vár) elnevezés. A „Siebenbergen” nevet a kilenc-tíz-tizenegyedik századra a Csíki Székely Krónika is használja.

A krónika szerint 888-ban a székelyek vérszerződést kötnek a magyarokkal, bejönnek Erdélybe és annak különböző részeit elfoglalják. Először Hunyad és Szászföld környékét, majd Székelyföldet népesítik be a székely primorok, de a nép többsége a Kárpátokon kívül marad, és csak az 1100-as években követi vezetőit.

A magyarok és székelyek közötti vérszerződést Anonymus is említ – őt 1743-ban adták ki először, akárcsak Kézai Simont. Sok egyezés mutatható ki A magyarok története (Tárih-i Üngürüsz) című oszmán krónikával is, amelyet a tizenhatodik században írt egy magyar(országi) származású török írnok, és csak a huszadik század végén fedeztek fel. A Csíki Székely Krónika tehát olyan dokumentumok alapján készülhetett, amelyek a 16. században még léteztek.

1554-ben Ferdinánd király rendeletben erősíti meg a székelyek korábbi privilégiumait, s ebben olyan dolgokat említ, amelyek csak a krónikában olvashatók. Előzőleg ugyanis székely követség járt az uralkodónál, s benyújtotta neki a krónika egy másolatát, bizonyítandó, hogy ők Erdély korai lakói. 1691-ben impériumváltás történik, a török fennhatóság alól Erdély osztrák kézbe kerül. Márciusban a krónikát újra lemásolják, felviszik Lipót császárnak, aki újra közösségi jogokat ad a székelyeknek a krónikára alapozva.

„Ahogy elkezdtem foglalkozni ezzel, rájöttem, hogy ugyanúgy kell elfogadni, mint a többi középkori krónikát, meg kell fejtsük, hogy miről is szól, mert nem találtam semmi olyan nyomot, amely hamisságra utal” – foglalta össze előadását az író, majd a közönség pró és kontra érvei következtek, s akár éjfélig is ott ülhettünk volna a Csűr Teraszon a magyarok és székelyek eredetéről vitatkozván. Filológiai és történészi kutatások hiányában nyilván kár bármit is állítani, de lehetséges, hogy Sántha Attila tanulmánya új (vagyis ősi) fejezetet nyit a székelyek eredetéről. Az író egyébként kutatásaiból könyvet szeretne megjelentetni a közeljövőben.

Varga Melinda