Ugrás a tartalomra

„Olyan jó idegenekkel magyarul beszélgetni”

2013. június 4-én, a trianoni békediktátum évfordulóján Teleki Pál Érdemérmet kaptál, amelyet a méltató beszédet mondó Lezsák Sándor adott át. A laudáció főként az algyői Móra Ferenc Népszínházért végzett tevékenységedet és a (történelmi) drámáidat emelte ki. Te pontosan mit értesz a népszínház és a kortárs dráma fogalma alatt?

Nemcsak a laudáció emelte ki ezeket a passzusokat, hanem magát az Érdemérmet is ez okból, végeredményben tehát a Népszínházért kaptam. Tulajdonképpen érdemtelenül. Ezt a kitüntetést Kátó Sándor barátom és a Móra Ferenc Népszínház társulata érdemelte ki. Én csupán a színház és a mögötte álló egyesület mindenese vagyok, titkári minőségben, meg az utóbbi években dramaturg. Június 4-én, az Eötvös Kollégiumban Kátó Sándorral együtt mégis én vehettem át a díjat. Nem ketten kaptunk egy plakettet, azonban az egyet-egyet ugyanazért: a Móra Ferenc Népszínházért, amelynek Sándor a kezdetek óta művészeti vezetője, motorja, szíve, lelke. Ami pedig a kérdésed második felét illeti, népszínház alatt én a Móra Ferenc Népszínházat értem. Azokat az embereket, akik civilben a tanítótól az ügyészig, a jegyzőtől az operatőrig különböző foglalkozásokat űznek, a színpadon és a színpad körül viszont egy csapásra elhivatott előadóművészekké változnak át (többségük amúgy iskolában, itt-ott, így-úgy tanulta is a színészmesterséget). Azokat az embereket, akik a saját szabadidejük, szabadságuk „rovására” színdarabokat próbálnak, hogy aztán az elkészült előadásokkal a határon túli magyarlakta vidékeken tájoljanak, elvigyék az eleven magyar szót azokhoz, akikhez más nemigen juttatja el. S mindezt nem pénzért, nem dicsőségért teszik, hanem szerelemből. Tudniillik Algyő Nagyközség Önkormányzatának támogatásából és ilyen-olyan pályázati pénzekből meg tudjuk ugyan valósítani a turnékat, de ezek az összegek csak a legszükségesebbeket fedezik, a színészek nem ebből élnek, s még csak „mellékeshez” sem jutnak ezáltal (anyagi értelemben). Számomra a népszínház ezt jelenti: a Népszínházat. Amelyik mellesleg ritkán játszik kortárs drámát. Egyébiránt a kortárs dráma szerintem olyan, mint bármelyik kortárs művészeti ág: sokféle. Különböző ösvények futnak, olykor párhuzamosan, egyszer egymástól távolodva, másszor közeledve, néha keresztezve egymást. A modernitás plurális – a művészetben is.

Bene Zoltán átveszi Lezsák Sándortól a Teleki Pál Érdemérmet

 

Mi a feladata a színháznak ma? Ki kell mozdítani a nagyképernyős tévé elől a közönséget, vagy csak azokat érdemes megszólítani, akik távirányító helyett a könyv elől mennek a nézőtérre?

Én csak a Móra Ferenc Népszínházról tudok beszélni. Mi az előadásaink oroszlánrészét a határokon túlra visszük, ott is főként a szórványba. A szórványban fontos az élő magyar nyelvű kultúra. Nemrégen jártam a Bánság Csávos nevű falujában, ahol ma alig egy tucat magyar él. Mikor búcsúztunk, az egyik néni azzal vált el tőlünk, hogy jöjjünk gyakran, hisz olyan jó idegenekkel magyarul beszélgetni. Mert igaz, hogy a televízió csatornái közül ők is leginkább a magyar adókat nézik (jóllehet az unokáik már korántsem biztos, hogy így tesznek), az anyanyelvükön azonban mindig csak és kizárólag ugyanazzal a pár emberrel tudnak szót váltani, mi több: érteni. Ezeknek az embereknek az életében igen jelentős esemény, sőt, valódi ünnep egy magyar nyelvű színtársulat megjelenése. Képzelj csak bele: nem egy olyan helyen jártunk, ahová utoljára a Monarchia idejében érkezett magyar színház! Van egy szép és igaz történet. Kányádi Sándor édesapja a második világháborúban elveszítette a bal lábfejét. 1948-ban, még a kommunista puccs előtt, Budapesten gyártottak számára műlábat, mert abban az időben olyan volt a viszony a két ország, Magyarország és Románia között, hogy a magyar ipar alanyi jogon, térítésmentesen ellátta és elláthatta az ismét a határain túlra került hadirokkant honvédeket. A láb az idők folyamán elhasználódott, elvásott. Amikor a költő a 60-as években először járt Budapesten, apja kérésére elment a művégtag-gyárba, érdeklődni. Megtudta, hogy sokba kerülne egy új láb-protézis (akkor már nem adták ingyen), ugyanakkor a személyre szabott sablont megtalálták az üzem munkatársai egy raktárban. Kányádi Sándor elhatározta, hogy ha egyszer elég pénze lesz, készíttet az apjának Budapesten vadonatúj műlábat, hiszen a gyárban megőrizték az öreg csonkjáról egykor levett mintát. Elmondta ezt otthon, s akkor az idősebb Kányádi, könnyekkel a szemében, megjegyezte: kicsiny hazám számon tart még engem. – Hát, ezeket a könnyeket nem egyszer láttuk a közönség szemében mi is, egy-egy előadás után. És ez feladatnak éppen elég, felelősségnek néha még sok is...

Hogyan lehet versenytársa egy népszínház és egy oda készülő mű a Szegedi Szabadtéri Játékoknak vagy például a Thealter fesztiválnak, amely a szabad vagy alternatív színházaknak ad teret?

Sehogy. A Szabadtéri egy óriásfesztivál, egy megarendezvény, vakító csillogással. Sem a népszínház, sem az általa játszott darabok nem illenek oda. Ahogyan a Thealterre sem. Az egy egészen más közeg, mint amiben mi mozgunk – bár ha éppen keresnénk, találnánk olyan előadást a repertoáron, amit el lehet képzelni a Thealteren (mondjuk Ugo Betti Bűntény a Kecskeszigeten című színműve ilyen). A Móra Ferenc Népszínháznak mégsem ez a küldetése, lásd a fentieket.

Bene Zoltán

2012-ben jelent meg A méltányolás ideje című köteted, amely tanulmányokat, kritikákat és recenziókat tartalmaz. Aki ilyen kötetet ad ki a kezéből, az nagyon hisz az irodalmár szakma figyelmében és a nyomtatott szó fontosságában. Te hogy állsz ezzel a hittel?

A nyomtatott szó fontos, miként az írott szó is az. Sem a memóriánk, sem a gondolkodási kapacitásunk nem elegendő, mindkettőnek mankót kell használnia. Az írás-olvasás ilyen mankó. Hogy az irodalmár szakma mire figyel és mire nem, azt látom, mert nyoma van a lapokban. Hogy miért éppen arra, amire – no, azt nem mindig tudom eldönteni... Én olyan könyvekről írtam és írok recenziókat, amiket élvezettel olvastam, s úgy tartom, a recenzió ambíciója nem lehet sem több, sem kevesebb, mint kedvet kerekíteni a recenzált műhöz. Az említett kötet tanulmányai pedig eredetileg különböző konferenciákra készültek, s talán azért nem volt teljesen értelmetlen egybegyűjtve megjelentetni őket, mert egyik-másik hitem szerint hiánypótló lehet – nem állítom, hogy jó, csupán azt, hogy hiánypótló.

Amikor a drámaíró és a prózaíró Bene Zoltán találkozik a dolgozószobában, hogyan dönti el, hogy színmű, novella vagy regény szülessen a témából?

Színmű tekintetében egyszerű dolga van: Kátó Sándor dönt helyette. Drámát ugyanis kizárólag az ő felkérésére írtam eddig. A novella és a regény meg legalább annyira önmagát írja, mint amennyire engem ír, illetve én írom őt.

Szépírói és kritikusi tevékenységed mellett a SzegediLap főszerkesztője vagy, amelynek az aktív online jelenlét mellett egy válogatásszáma is megjelent. Ha jól tudom, a városban működik egy folyóirat Szeged címen. A rendszeres digitális jelenléten kívül miben különbözik ettől a ti vállalkozásotok?

Sok mindenben. Az általad említett aspektusban például elég markánsan, hiszen a Szeged rendszeresen jelenik meg nyomtatásban, ellenben nincs felülete a világhálón, miközben a mi esetünkben a nyomtatott forma módfelett rendszertelen – eleddig mindösszesen egy alkalomra korlátozódik. Eltér a két orgánum abban is, hogy miközben mi szépirodalmi és képzőművészeti alkotásokat is rendre közlünk, a Szegedre ez nem jellemző, azaz a Szeged klasszikus kulturális folyóirat, mi kulturális és művészeti portál vagyunk. Alapvető differencia még, hogy mi, ellentétben a Szeged folyóirat szerkesztőségével, törekszünk az első közlésre. Nagy különbség továbbá a financiális háttér: míg a Szeged mögött ott áll a Város komoly támogatása, addig mi kizárólag pályázatoktól remélhetünk segítséget, és ez többnyire meg is marad a reménykedés szintjén. Ha fogalmazhatok patetikusan, azt mondanám, a SzegediLapot a szegedi kultúra és művészet iránt érzett felelősség és a (reményeink szerint jó értelemben vett) lokálpatriotizmus tartja életben, sem a szerzők, sem a szerkesztők nem vesznek föl honoráriumot a munkájukért (nem is volna miből, kitől). Az egyik leginkább meghatározó különbség talán mégis az a két újság közt, hogy mi igyekszünk műhelyként működni, a Szegednek ezzel szemben ilyen szándékai, ha voltak is valaha, ma már bizonyosan nincsenek. Sikerként könyveljük el, hogy van olyan szerzőnk, aki nálunk mutatkozott be, s azóta több fórumon is föltűnik a neve – ez is a műhely-szemlélet következménye.

Bene Zoltán az általa szerkesztett Szeged effekt című antológia bemutatóján, amely kortárs írók Szeged-élményeit gyűjtötte össze

Mi köt téged Szegedhez? Soha nem gondoltál még arra, hogy fővárosi írókkal smúzolva megéld a pestiséget?

Nem, nem gondoltam erre, mert nem szeretek Budapesten lenni. Néha muszáj, olyankor sietek. Éltem néhány évet Budapest árnyékában, abban az időben gyakrabban megfordultam a székesfővárosban, ami azt jelenti, úgy havonta egyszer. Akkoriban úgy hittem, ez egy kicsi ország, bárhol lehet élni. Tévedtem. Nem lehet. Mégis: azt, hogy mi köt Szegedhez, nehezen tudnám megmondani. Többen kérdezték már tőlem, én is gyakorta kutatok magamban a válasz után. Nem itt születtem, de vannak családi gyökerek, amelyek ide kötnek; nem itt voltam kisgyerek, de itt voltam kamasz és fiatal, s úgy tűnik, számomra ez a város jelenti az otthont, így vagyok kódolva. Egyszer talán majd pontosan megértem, miért. Persze, sejtéseim vannak.

A Magyar Írószövetség Csongrád megyei Írócsoportjának titkára vagy. Mi a feladatod ebben a szerepben?

Simai Miska lemondása, azaz június óta már nem titkár, hanem elnök vagyok, nekem szavaztak bizalmat a tagok. Kiszúrtak magukkal, mert így egyből titkárt is kellett választaniuk: Diószegi Szabó Palit. A kérdésedre pedig ugyanazt tudom felelni, mint akkor, amikor az írócsoport megalakulása kapcsán érdeklődtél célokról, elképzelésekről. Hozzá kellene járulni azokhoz az erőfeszítésekhez, amelyek megkísérlik élővé tenni az irodalmat. Rendezvényekkel, eseményekkel, egyáltalán: jelenléttel. Célunk: beszivárogni a köztudatba. Ez, persze, pénzkérdés is, már ami a rendezvényeket illeti – no, azon a téren állunk a legrosszabbul. Azért vannak terveink. Talán meg is valósul egyik-másik.

Az Algyői Faluház és Könyvtár igazgatója vagy, ami kenyérkereső foglalkozásod is. Milyen módszereid vannak, hogy az ott lakókat az intézmény látogatására bírd?

A kulturális tereknek számos feladata van, ezek közül a két legismertebb a rendezvényszervezés és a szabadidős tevékenységek koordinálása. Előbbihez végy egy kevés ötletet és sok pénzt, utóbbihoz idő kell és tér, ám az igazán jó az, ha eközben kísérletet teszel a civil kurázsi erősítésére is. A civil szféra látszatra talán izmos az országban, a statisztikai adatok jó tendenciákról árulkodnak, csakhogy a valóságot megtapasztalva távolról sem tűnik ilyen rózsásnak a helyzet. Igaz, olykor úgy érzem, lassan-lassan azért erősödik a civilség, mintha egyre többen látnák, hogy a társadalmi szervezeteket, társaságokat, egyesületeket nem csupán anyagi támogatások működtethetik, hanem az elhatározás és az elszántság legalább olyan mértékben. Algyőn erre vannak jó példák – hogy egyet említsek: ott a Wemsical, ez a fiatal és igyekvő kompánia, akik projektjeik, rendezvényeik révén Szegeden vagy akár Zentán sem ismeretlenek. Viszont, hogy konkrétummal is szolgáljak: a rendszeres események (klubok, körök stb.) olyannyira megtöltik a Faluházat, hogy hétköznap délutánonként alig van szabad terünk. A rendezvények más tészta. A hagyományos események látogatottsága stabil, a többié változó. Sokszor magunk is csodálkozunk a kolléganőimmel, hogy erre éppen miért voltak ilyen sokan kíváncsiak, miközben arra, amire tömegeket vártunk, alig néhányan jöttek el. Úgy gondolom, a jövőben mindenkinek, aki rendezvényeket kíván tető alá hozni, már a szervezésbe is minél átfogóbban és mélyebben bele kell vonnia a civileket. Végtére is ők a célközönség.

Úgy hallottam, éppen filozófiából készülsz a doktorátusra. Először azt szerettem volna kérdezni: normális vagy? Mármint értsd jól: ma szétcikizik a bölcsészeket, hogy haszontalanok. Neked mi szükséged van egy filozófiai doktorátusra?

Igen, a Szegedi Egyetem Filozófia Doktori Iskolája kultúraelméleti alprogramjának vagyok PhD-hallgatója, az első évet fejeztem be idén nyár elején. Magára a doktorátusra az égvilágon semmi szükségem nincsen, nem is különösebben érdekel – annál inkább az út, ami odáig vezet! Élvezem, hogy azokhoz a kérdésekhez, amik régóta foglalkoztatnak, folyvást új szempontokat kapok, új perspektívák nyílnak előttem. Még az sem hangol le túlságosan, hogy egyre-másra rá kell döbbennem, mennyire kevés a munícióm, Rumcájsz makkos pisztolyával lövöldözök elefántokra. Hogy a bölcsészet haszontalan? Persze, hogy az. Mi több, nem egyszer hallottam már a sarkos véleményt, miszerint kizárólag az a kultúra létjogosult, amelyik minimum önfenntartó, netán még hasznot is hajt, mint, teszem azt, az operett vagy a mega-gigasztárok. A bölcsészetről ilyesmi nem állítható, ergo nem csak haszontalan, de sokak szerint még a létezéshez való joga is megkérdőjelezhető. – Akad ember széles e világon, akinek ez nem elég, hogy foglalkozzon vele?

Boldog Zoltán

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.