Nagykanális – Majoros Sándor regénye (16) – Pillantás egy elmosódó tájképre

Pillantás egy elmosódó tájképre

A porban valami megcsillant a lábam előtt. Nem lehetett vitás, hogy amíg a nagyujjammal meg nem piszkálom, éppen úgy lehet egy elhullajtott nyakláncmedál, mint Attila király aranykoporsójának a csücske. A Nagy Árok felé ereszkedtem azon a lejtőn, ami a bácskai síkságot hirtelen megszakítja és egy mély völgyet teremtve elbújtatja Ómoravica központját a határban járőröző forgószelek elől. A parasztkocsik vasalt kerekei éles hasadékokat szaggattak a puha földbe, amelyből hébe-hóba inkább folyómederbe illő lapos kavicsok és apró csigaházak is előkerültek. Ezen a helyen történt apámmal az a baleset, amikor a biciklijén lefelé döcögve úgy rátehénkedett a kormányra, hogy az tőből letört a súlya alatt. Apám megállíthatatlanul átszaltózott az első keréken, de a balesetet megúszta néhány plezúrral és egy fenékvarrásnál kettérepedt nadrággal. A kocsiút itt annyira keskeny volt, hogy a bogáncs meg a disznóparéj majdnem teljesen betakarta. Az a néhány, csaknem szabályos kocka alakú, zuzmóval és mohával beborított kőtömb is eltűnt benne, ami tán egy vándoréletre esküdött és itt elhalálozott fáraó piramisáról hullott le, miután az építményt elnyelte a vízfolyásnak hol barlangokat tágító, hol meg kevélyen ellenszegülő bácskai anyaföld.

A nap olyan erősen sütött, hogy csak résnyire nyithattam ki a szemem, de a csillogás így is határozottan és kétségbevonhatatlanul az volt, aminek látszott. Nagyot dobbant a szívem, mert bizonyosságot nyert, hogy nem kergettem hiú ábrándokat, amikor a kertünkben a bukszusok meg a piszkebokrok között Attila király koporsóját keresgéltem. Abból a könyvből, amit anyám fölolvasott, erre ugyan nem kaptam semmilyen útmutatást, de amikor az egyik esti tanyázáskor a szóbeszéd valahogy ebbe az irányba kergette a témát, a világlátott Károly bácsi kijelentette, hogy az aranykoporsó gyakorlatilag bárhonnét előkerülhet, mert ezerötszáz év nagy idő, és az ilyen laza talajon, mint amilyen a miénk, a Tisza összevissza kódoroghat. Még az is megeshet, hogy az a bizonyos holtág, ahová eltemették, itt volt a mi völgyünkben.

Senki nem vonta kétségbe az állítását, mert mielőtt még bárki is vitába szállhatott volna vele, előhozakodott a háborús emlékeivel, amikor a Don partját kellett őriznie. Hat hónapig se’ voltunk ott, és a folyó máris odébb húzódott tőlünk pár métert! Hat hónap pedig ezervalahány évhez képest csak kutya pöcse, mondta, aztán beleszívott a cigarettájába. A napfényben teljesen észrevehetetlen parázs a sötétben akkorát villant, hogy valósággal fénybe borította a körülötte ülők arcát. Attila királyról mindnyájan tudtak valamit, de korántsem eleget. Azt a könyvet, amiben benne volt a temetés pontos leírása, anyámon kívül senki sem olvasta, ezért gyorsan másfelé terelődött a szó. Angyal Bandiról kezdtek adomázni, mert állítólag ő is valahol itt rejtette el az összerabolt kincseit. A református templom alatt, a Facsar-iskola udvarában volt egy beomlott pince, aminek az egyik oldalaknája egész Bajsáig kacskaringózott. Ezen közlekedett Angyal Bandi, ha megszorongatták, de mert az alagút hossza megvolt vagy tizenöt kilométer, olyan tágasra vájták, hogy a betyárvezér lóháton is elférhetett benne. Nehogy elhidd ezt a marhaságot!, súgta a fülembe a szintén ott hallgatózó Nagy Karcsi. Alagutat csak sziklába lehet vájni, vagy véges végig be kell borogatni téglával. Az a gödör ott a templom alatt csak egy beomlott pince. Nincs semmilyen oldalaknája, megnéztem.

Hittem neki, mint mindig, de mert a nagyapja állítását, hogy a Tisza akár még itt, mifelénk is kanyaroghatott, ő sem vonta kétségbe, elszánt kincskeresésbe kezdtem. Anyám nem örült túlságosan ennek a szenvedélyemnek, mert a tudományos kutatásnak sok fiatal dugvány áldozatául esett, és csak néhány orvosságosüveget sikerült kiásnom. Bárki megállapíthatta, hogy a leletek Béla bátyám egyetemista éveinek maradványai, és valamelyik tavaszi lomtalanítás alkalmával kerültek bele a szemétbe, hogy száműzöttként kivándoroljanak előbb a ganédombra, onnét meg a kert ásóra, gereblyére váró földjére. Már majdnem abba is hagytam a kutatást, amikor egy kiábrándult és magányos délelőttön nem történik kisebbfajta csoda. A kiskapunk lépcsőjén ücsörögtem, és mert ezekben az órákban minden pajtásom az iskolapadot koptatta, eléggé kedvetlenül vakargattam a lábam szárát egy ágdarabbal. A Rókákat már pruzsérostól elnyelte az a kozmikus megsemmisülés, ahonnét apáméknak is csak szerencsével sikerült előkecmeregniük. Ebben a pillanatban egyedül kuporogtam a világ tetején, és abból az elképesztő változatosságból, amit róla feltételezünk, csupán annyi létezett, amennyit jobbra és balra a saját szememmel láthattam. Bal kéz felől ez a határ az Ivo Lola Ribár utca sarkánál húzódott, jobb felől pedig a Rókák düledékhalommá változott rezidenciájánál, ahonnét az akácfákkal eltakart bizonytalanságból egyszer csak elődöcögött egy sárga földdel megpakolt szekér.

A sok vízfolyástól fölmart úton még így, megterhelten is annyira pattogott, rázkódott, hogy csak úgy hullottak róla a göröngyök. A Károly bácsiék háza előtt keletkezett és folyton újraképződő verem különösen nagy próbatételnek vetette alá, mert a szekér itt akkorát döccent, hogy a kocsis valóságos tornamutatvánnyal tudott fönt maradni a bakon. Káromkodott valami cifrát, és jól odasózott a lovaknak, azok meg akkorát rántottak az alkalmatosságon, hogy a saroglyából egy hóember méretű rög lebukfencezett a lábam elé. A keményre száradt földön a laza kupac azonnal széthullott, és kibontakozott belőle valami egészen különleges. A rozsda szinte az egészet megette, de így is rögtön láttam, hogy egy forgópisztollyal hozott össze a sors.

Egész nap ezzel a lelettel bűvészkedtem. Eleinte minden kezem ügyébe kerülő eszközzel igyekeztem róla eltávolítani a csúfságot, de az kifogott rajtam. Ha egy darabot sikerült lehámoznom, alatta rögtön ott volt a másik, ami kígyópikkelyként kapcsolódott a mellette lévőhöz. A helyzet reménytelennek látszott, de nem adtam föl. A hátsó udvarunkban még mindig megvolt a villámvágta eperfa legkeményebb, megkövesedett darabja. Arra gondoltam, ha ehhez hozzáütögetem a fegyvert, a rozsda engedni fog. Az ütögetésből aztán vagdosás lett, majd tiszta erőből hozzávágás. Így is órákba tellett, mire a rozsda nagy része lepattogzott és előbukkantak a pisztoly alkatrészei. Ekkor derült ki, hogy a markolatnak csak a fémkerete létezik, és a durva ütögetéstől letört a ravaszvédő meg maga a ravasz is. Nem segíthetett más, csak Nagy Karcsi, mert ő egyéb tudományok mellett a fegyverekhez is kiválóan értett. Rendelkezett például egy valódi első világháborús bajonettel, amit az apja lakatosműhelyében saját kezűleg köszörült borotvaélesre, egy csehszlovák légpuskát pedig sikerült úgy átalakítania, hogy hátul, egy kart előrenyomva kellett fölhúzni a dugattyúját. Koromnál és fizikai állapotomnál fogva erre én képtelen voltam, de nem is nagyon érte volna meg a fáradságot, mert a puska épphogy csak kipökte az ólomgolyót. Ez a pisztoly viszont új fejezetet nyithatott a barátságunk történetében, ezért a cimborámat már akkor megrohamoztam vele, amikor hazafelé baktatott az iskolából.

Karcsi a helyzethez illő komolysággal nézegette a stukkert. Próbálgatta a súlyát, a fogását, tán még célzott is vele, de a végén arra jutott, hogy legjobb lesz, ha az apja műhelyében lefűrészeli a csövét, mert az használhatatlan, ellenben a forgótár abszolút jónak néz ki. Kész terve is volt arra nézvést, miként lehet majd újból lövésre alkalmas állapotba hozni, de ennek részleteit nem kötötte az orromra.

Másnap viszont már korán reggel megjelent és a rá jellemző fensőbbséges tartózkodást félretéve kijelentette, hogy az este kioperálta a tárat és kipiszkálta belőlük a töltényeket. Öt üres hüvelyt és egy még ki nem lőtt golyót talált. A tárat lesmirglizte, beolajozta, és most úgy néz ki, mintha új lenne. A jövő héten eperfából farag hozzá markolatot, elkészíti az elsütő berendezést, alumíniumból pedig gyárt hozzá csövet. Ha minden jól megy, márpedig miért ne menne, mához egy hétre már lőhetünk is vele, mert az a töltény, amit kivett, teljesen épnek látszik.

Már ennek a hírnek is örültem, de a cimborám még meg is toldotta egy valódi szenzációval: mivel ezt az egészet az én szemfülességemnek köszönheti, úgy döntött, hálából ma elvisz fürdeni, és hogy a dolog ne csak egy szimpla pancsolás legyen, egy füst alatt megtanít úszni is.

Az úszás minálunk tabutémának számított. Anyám a hitelesség szelíd magabiztosságával és meglehetős gyakorisággal emlegette azt a kislánykori élményét, amikor az Ungár-ház mögött, az időközben pocsolyává züllött deszkás fürdőben megismerkedett ezzel a tudománnyal. Tudta azt is, hogy a laza, nyugodt mozgás ilyen esetben létfontosságú. Éppen csak kavarni kell a vizet kézzel és lábbal, mert már ennyi is elég ahhoz, hogy az ember a felszínen maradjon. Aki kapálózik, vagy úgy viselkedik, mintha szabadulni próbálna, az menthetetlenül elsüllyed. Az előrehaladás sem nagy kunszt, csak utánozni kell a békákat: magunk alá húzzuk a lábunkat, aztán szétterpesztünk, majd összezárunk. A kezünkkel elég csak rásegíteni.

Anyám ezt mosolyogva és könnyedén magyarázta, mint ahogy azt is, hogy a meggyet mindig a szárával együtt kell leszedni a fáról, mert különben jövőre gyenge lesz a termés. Ha a meggyszedést megértettem, akkor az úszást is értenem kellett. De amikor apámat is megkérdeztem, hogy ő mit szól ehhez, sosem ért rá velem foglalkozni, mert mindig adódott valami szerelnivaló a biciklijén. Nagyon kikívánkozott belőlem a kérdés, hogy egyáltalán tud-e úszni, és amikor az emberből iskoláskora előtt valami kérdés kikívánkozik, az bizony elő is jön. Hát persze, hogy tudok!, vágta rá apám hetykén és a maga részéről lezártnak tudta az ügyet. Gyanúsabb volt, mint egy árnyékban sompolygó macska.

Aznap este, amikor a kishúgomat fürdettük, és mert apám kint a gangon bogarászott, vallatóra fogtam anyámat, hogy szerinte tudhat-e apám úszni. Honnan tudhatna?, jött a válasz. Kint a falu szélén, abban a kozmikus nihilben, amiben éltek, ugyan hol tanulhatott volna meg? Ezt persze nem így mondta, mert bár imádta a különleges szavakat, fogalma sem volt arról a tudásról, amit Boza tanító úr a háború végórájában megpróbált átadni András nagyapámnak. Meglehet, hogy egyszerűen csak visszamaradottságot emlegetett, vagy még durvább sértést, mert eszébe juthatott a nagymamám-féle rezsim időnként bizony megalázó nyomorúsága. A kozmikus nihil az én találmányom volt, és bár egyelőre még név nélkül, de pompásan működött. Amikor anyám letette a könyvet és eloltotta a villanyt, az egész világ benépesedett furcsa, miniatűr lényekkel. Nem úgy bújtak elő a sötétségből, ahogy a nagymamámat ijesztgető kísértetek, hanem egy szemvillanás alatt lelepleződött a szomszédék gondosan elgereblyézett kertjével álcázott városuk, a piciny téglákkal kiflaszterezett utcák, amelyeket nekem is csak térdig érő házak öveztek. Ugyanúgy élték a maguk életét, ahogy mi is a miénket: építkeztek, tűnődtek az őket körülvevő furcsaságokon, és szomorkodtak, ha valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Csak én találkozhattam velük, hogy mint óriást, értetlenkedve megcsodáljanak, de mielőtt erre sor kerülhetett volna, mindig elaludtam.

Hol tanulhatott volna meg úszni?, ismételgette önmagát anyám, miközben a húgomat púderezte. Talán ha a tengerpartra rukkol, más lenne a helyzet, de Szarajevóba vitték, akkora hegyek közé, hogy a nap is megizzad, mire fölébük tornázza magát. Ezen mind a hárman jót nevettünk, mármint ő, én, meg az egészből semmit sem értő kishúgom. De bennem tüskét hagyott, hogy apám nem tud úszni. Ez bizony súlyos hiányosság. Legalább akkora, mint amikor gyávaságon értem.

Abban a rövid ideig tartó korszakban történt, amikor anyám megpróbált rálőcsölni. Apám kénytelen volt magával vinni a meccsre – amíg fejbe nem rúgtak a labdával –, a moziba és végül a borbélyhoz. Ez utóbbi különösen érzékenyen érintette, mert a borbélyüzlet egyfajta szentély volt neki, ahová nyafka kölköknek nem volt bejárásuk. Legörbülő szájjal ücsörögtem a padon, arra a pillanatra várva, amikor végre megszabadulhatok erről az átkozott helyről, apám meg feszült volt és ideges, mert bármikor kibukhatott belőlem a régi, embergyűlölő énem. Végül, amikor már csak hajszál választott el a sírástól, merész elhatározással kézen fogott és átvezetett abba a kocsmába, ahol a születésemet várva időzgetett. A biliárdasztalnál egy kissé kapatos társaság ügyködött, akik valamilyen fensőbbségi helyzetben lehettek apámhoz képest – később, iskoláskoromban én is megtapasztaltam, hogy létezik ilyen hierarchia –, de bármi is húzódhatott meg a háttérben, azonnal kiszúrták maguknak apámat és belekötöttek. Nem nagyon, csak egy kicsit. Valahogy úgy, ahogy a kocsmai verekedések kezdődnek, mert András nagyapámmal ezt a fajta heccelődést nem lehetett volna megcsinálni. Biztosan tudom, hogy ha ő vezetett volna be oda, dacára minden velem kapcsolatos ellenérzésének, azonnal nekiment volna annak a nagydarab embernek, aki sértő módon nyápicnak nevezett. Mert pontosan ez történt: a társaságból kivált egy alak, odadülöngélt hozzánk, borszagú leheletével mind a kettőnket beterített, majd fitymálva végigmért, és megkérdezte: ez a nyápic kölök a te fiad, Sándor? Riadtan csimpaszkodtam apám kezébe, és amilyen szorosan csak tudtam, odabújtam a nadrágjához. Azt vártam, hogy apám oroszlánként elbőgje magát, amitől ez a bandita rögtön hanyatt vágná magát, a többiek meg egymást leverve lábról szaladnának, amerre látnak, de ő zavartan csak annyit tudott kinyögni, hogy: igen, ez. 

Majd megsemmisültem a szégyentől meg a sértődöttségtől. Az ordenáré banda eztán a kedvenc focicsapatával szurkálgatta apámat, ő meg úgy viselkedett köztük, mint egy zsák nullásliszt. Egészen más volt, mint otthon, minálunk, mert amint a biciklijét betolta a kapunkon, rögtön ő lett a király. Ha két ujját a szájába véve éleset füttyentett, a galambjai azonnal a levegőbe emelkedtek. Amelyik megtagadta az engedelmességet, a rákövetkező vasárnap egészen biztosan a levesben végezte. Öröm volt nézni azt is, amikor apám a rámás fűrészével vágni kezdett, a kalapács meg szinte muzsikált a keze alatt. De a kocsmában valamiért tartott azoktól a föltűrt ingujjú alakoktól, és ezt nagyon rossz volt látni. Nem is bocsátottam meg neki soha.

Az idősebb gyerekek ezekben a fülledt levegőjű napokban már nyílt kajánkodással mondogatták, hogy élvezzem ki minden percét a nyárnak, mert hamarosan véget ér a szép élet. Nem vettem komolyan a jövendölésüket. Úgy voltam vele, ha mások sem haltak bele abba, hogy iskolába kell menniük, akkor én sem fogok, de valami azért nyomasztott. Semmilyen garancia nem létezett például arra, hogy nem járok úgy, mint Bódvai Sándor, akit csak az imádság meg a rudalókötél segített át az írás-olvasás buktatóin. Azt sem tudta megmondani senki, hogy az a sok-sok történet, amit anyám esténként mindkettőnk épülésére fölolvasott, vajon a hasznomra vagy a hátrányomra válik? Egyik kérdés a másik után kívánkozott ki belőlem, mégis türtőztettem magam. A szüleim nem igazítottak el – apám hat osztályt, anyám pedig négyet tudhatott magáénak –, a nagy gyerekek meg vagy halálra rémisztettek, vagy rögtön nekiálltak hencegni az afrikai vadászkalandokhoz hasonló iskolai élményeikkel, úgyhogy inkább hallgattam. 

Nagy Karcsi ajánlata ebben a kábult, kiüresedett időszakomban éppen kapóra jött. Anyám adott néhány dinárt a fürdőjegyre, majd végigmért. A térdemen és a bordáimon még mindig ott voltak azok a csúnya bütykök, de mert az idő java részét napon, egy szál klottgatyában töltöttem, kifejezetten jól álltam angolkórellenes gyógyszerből, ami Béla bátyám szerint sem volt más, mint a napozáskor keletkezett barnaság. Karcsi hóna alatt a szabályszerűen összetekert törülközőben ott rejtőzött a fürdés céljára rendszeresített cseregatya, de én ilyesmiről nem is álmodhattam. Nekem a rajtam lévő fekete klottgatyesz volt a munkaruhám és az ünneplőm is egyszerre. Kényelmes volt és szellős, és a fekete színe miatt kellően fennkölt ahhoz, hogy akár a templomba is ellátogathassak benne, ha úgy hozza az úri kedvem. Ám erről szó sem lehetett: a fürdésnél nem létezett számomra semmi csábítóbb. Róka öcsiékkel már ezt a terepet is földerítettük, de mivel a medencét gondosan karbantartott drótkerítés vette körül, csak kintről bámészkodhattunk. A drótba csimpaszkodva lestük az ellenfényben szinte szurokfeketének látszó fiúkat és lányokat, és hallgattuk azt a boldog sikongatásokkal teleaggatott lármát, ami a vizes játékok, meg úgy általában a pancsolás, fröcskölődés velejárója. Kicsit rontotta a hangulatot, hogy a fürdő mellett, valósággal rátapadva az öltözőkabinokra, egy pálinkafőző üzem terpeszkedett, és az onnan szerteszét hömpölygő tömény cefreszag elnyomta a víz illatát. Mintha a fürdő minden egyes vendége szellentett volna legalább egy kiadósat. 

Nagy vidámsággal és még nagyobb várakozással keltünk hát útra. A nap már elég magasan járt ahhoz, hogy éhes karvalyként csipegethesse a vállam, de hiába igyekezett, legfeljebb csiklandozhatott. Május közepe óta félmeztelenül és meztélláb szaladgáltam, amitől szakasztott olyan lettem, mint egy afrikai bennszülött. Gond nélkül szaladhattam a cipőt viselő városi ember számára fakírágynak tűnő, éles kavicszúzalékkal megszórt Topolyai úton, és annyit maradhattam kint a napon, amennyi jólesett. Csak a világosság bántotta a szemem, ám ezzel nem voltam egyedül. A mellettem fontoskodva lépkedő Nagy Karcsi is a földet leste, de ki tudja, hol járhattak a gondolatai, mert a zöld üvegdarabot egyedül én vettem észre.

A cimborám nem sokat tudhatott az Attila sírja utáni nyomozásomról, a kozmikus nihilről meg még ennél is kevesebbet. Egy egész mindenség választott el bennünket egymástól: ő első világháborús bajonettet reszelgetett a kamrájukban kialakított mocskos, olajszagú műhelyben, miközben anyám meg én az elalvás előtti mágikus pillanatokban együtt pityeregtünk a Kincskereső kisködmön szomorú fordulatain.

A nagy lábujjammal kipiszkáltam a félig földbe temetődött kincset, és a szememhez tartva átnéztem rajta. Elakadt a lélegzetem: lent a völgyben hosszú, zöld selyemszalagokként lebegtek a nyárfák, jobb kéz felől a hatalmas öreg fűzfa, amelynek törzsére a várostromlók elszántságával kapaszkodtak föl a kúszónövények indái, kristályszerűen szabályos éleket kapott, akár egy piramis. Rögtön megértettem, hogy azok a masszív kőtömbök, amelyek az út szélén hevernek, csakis erről az emberi szemmel láthatatlan képződményről válhattak le, és valami úton-módon átjuthattak a mi napfényes világunkba. Márpedig ha így volt – és minden arra mutatott, hogy igen – , ezen a zöld üvegen keresztül átkukucskálhattam abba a földi halandók elől lezárt birodalomba, ahol a szellemek járnak-kelnek és építkeznek. Egyetlen halottról, a keresztespókok közé száműzött Ignác nagyapámról tudtam, akivel ezen a furcsa kiránduláson összeakadhatok, és mintha kaptatott volna is fölfelé a hegyoldalon valami, ami egy gyufalángszerűen hajlongó kísértetre emlékeztetett, de ennek a valaminek nem volt arca, úgyhogy könnyen összetéveszthettem a közönséges, evilági forgószéllel, föltételezve, hogy ebben a senki által nem ismert országban ugyanúgy működik minden, ahogy minálunk.

A nap fénye odaát zöldre változott, de elég élénk maradt ahhoz, hogy ezt az elmosódott tájat a maga riasztóan csodás mivoltában megmutathassa. Rögtön el is kotyogtam Karcsinak, mi mindent látok a pirinyó ablakon keresztül, ám ő csak legyintett, és az egész jelenséget rögtön lefordította a saját repülőzúgásos, benzinmotor-pöfögéses nyelvére. Ez csak egy szódásüvegdarab, mondta, detektíveket idéző kíméletlenséggel. Egy kicsit meg is sértődtem rá, mert ahogy máskor, most is igaza volt: a szikvízkészítő üzem nem messze tőlünk, a Bálint Károly utca végén arról volt közismert, hogy mindig nyitva állt a kapuja. Többször is jártunk ott, részben azért, mert Karcsi apja gyakran megkívánta a fröccsöt, másrészt, mert amikor apámnak minden ok nélkül eleredt az orra vére, anyám előkapart a fiók aljáról néhány kétdinárost és utasított, hogy szaladjak el egy üveg szódavízért. Apámnak valami miatt egyre sűrűbb lett a vére, és ezt csak a buborékos víz tudta orvosolni. Egy kisebb palackkal egyedül is megbirkóztam, de a mindig vizes betonú, zakatoló, prüszkölő gépekkel telerakott üzemben majdnem annyira féltem, mintha a temetőbe parancsoltak volna be, pontban éjfélkor. Ráadásul Karcsi meg is ijesztett, hogy a szódásüvegek töltés közben csak úgy szétdurranhatnak – ezért húznak rájuk drótkosarat –, amitől olyanná válnak, mint a bomba. Furcsa módon az izzadságtól olajosnak tűnő, félmeztelen munkások rá se bagóztak erre a veszélyre, mert csak egy szürke vászonköténnyel védték magukat, nem is annyira a szerteszét repülő üvegdaraboktól, mint inkább a ki tudja, milyen lyukakból és repedésektől spriccelő vízsugaraktól. Nagyon könnyen megeshetett, hogy ez a zöld üvegdarab is az üzemből keveredett ki az utcára, onnét meg az esővíz mosta bele a domboldal keréknyomaiba, de én másképp gondoltam. Az igazi távcső is csak üvegből készül, mégis képes a varázslatra. Erősen megszorítottam a kincsem, mert nem volt zsebem, ahová beledughattam, és abban reménykedhettem, hogy a fürdés után, ha ismét egyedül leszek, precízebben is földeríthetem vele a miénket teljesen átnyaláboló szellemvilágot.

A fürdő kapujánál egy kis téglaházikóban üldögélt az a féllábú ember, aki a jegyeket árulta. Karcsi felnőttes magabiztossággal megvette a belépőket, aztán határozottan a medence felé vette az irányt. Tétován, de kíváncsian követtem. A letaposott, gyér fűben cipóbarnára sült fiúk és lányok heverésztek, a levegőnek meg egészen émelyítő, ugyanakkor izgalmas illata volt. A szomszéd pálinkafőzőből nemcsak a cefre meg a lószar szaga szivárgott át és keveredett össze a medencébe ugrálók miatt keletkezett párával, hanem a kétféle zsivaj egybe is olvadt, és egymást erősítve, egymással vetélkedve fokozta  enélkül is tetemes rémületemet.

A medence vakítóan fehérre meszelt pereme mögött átlátszatlan, takonyzöld víz hullámzott, mintha rabságban tartott, de mindenáron szabadulni igyekvő őslény lett volna, amivel az erős fény miatt szurokfeketének látszódó legények ráadásul még incselkedtek is. Nekiszaladásból vetették bele magukat ebbe az irdatlan méretű tengerbe, akkora hullámokat kavarva, hogy némelyik a peremen túlra is kicsapott. Alighogy elmerültek, már föl is bukkantak, és a homlokukra tapadó, komikusan lenyalt hajukat egy elegáns fejrándítással hátraigazítva, két-károm karcsapással a medence széléhez siklottak, hogy ugyanazzal a lendülettel kiugorva elölről kezdjék a mutatványt.

A lányok hármas-négyes csoportokban vihorásztak a peremen, és bár látszatra csak saját magukkal voltak elfoglalva, ha rájuk fröcskölődött a víz, szigorúan néztek a kellemetlenség okozójára. Harag vagy sértődés még a pillanat tört részéig sem létezett, sőt, némelyik lányt a fiúk a kezénél meg a lábánál megragadva úgy belevágták a vízbe, hogy csak úgy csattant.

Karcsi otthonosan mozogva helyet szorított magának a padkán, és lábát a vízbe lógatva sunyin körbepillantott. Odakuporodtam én is, bár ebben a lármás, túlzsúfolt valamiben egyáltalán nem volt kedvem megmártózni. Rosszérzésemet még az is fokozta, hogy Karcsin kívül nem ismertem senkit, de ő legalább itt volt mellettem, és egyáltalán nem tűnt elanyátlanodottnak.   

Aztán egy kéz megérintette a hátamat, és mint amikor a Jóisten azt mondta, legyen világosság, csak most megfordítva: legyen súlyos, emésztő sötétség, egy szemvillanás alatt körülvett valami nehéz, zöld burok. Még mindig a markomban szorongattam a szódásüvegdarabot, de mintha ez folyt volna szét körülöttem, és oldott volna bele engem is az immár riasztóan közel került kísértetek közé. A hangzavar kívül rekedt a zöld firhangon, csak valami tompa moraj maradt meg belőle, ami egyszerre húzott és taszajtott a halványzöld derengés mögött tátongó feneketlen mélységbe. Ugyanabban a kozmikus nihilben lebegtem, amelyben a háború idején apámék tartózkodtak Csáti-Szabó nagymamámmal, meg a már akkor is kísértetszerű Petrás Örzsével, azzal a különbséggel, hogy én tudtam, mi az, ami körülvesz, ők viszont azt hitték, nem maradtak ki semmiből, ami nem fér be két pislogás közé. Ez már a halottak pavilonjának előszobája volt, ahová akár játszásiból is bekukucskálhat, aki elég sokáig visszatartja a lélegzetét. Ha befogja az orrát, és addig így marad, ameddig azt nem érzi, hogy mindjárt fölrobbannak az erei, akkor a nagylábujjának körmével már bent is van. De ha ennél is kitartóbb, és megfeszített izmokkal azt is kivárja, hogy kék meg lila karikák kezdjenek táncolni a szeme előtt, haloványan bár, de meglátja a legriasztóbb vidéket. Ezer szerencse, hogy innentől elég egy nagy levegővétel, és már vissza is térünk oda, ahonnét elindultunk, úgyhogy ennek a próbálkozásnak alapvetően semmi kockázata sincsen. A valódi iszonyat akkor kezdődik, ha a nagy levegővétellel nem a megváltás tódul be az ember tüdejébe, hanem valami egészen más, mert az nem kevesebbet jelent, mint hogy ami eddig csak kívül volt, az most már belül is uralkodik a testén, és innentől fogva neki menthetetlenül vége.

Hiába kaparásztam és kapálóztam, az ujjaim lecsúsztak a békanyáltól síkos téglafalról, a lábom alatt meg nem volt semmi, amitől elrugaszkodhattam volna. Ha aznap kicsit hűvösebb van és kevesebben áztatják magukat a fürdőben, menthetetlenül elnyel a zöld kocsonya, amelybe Nagy Karcsi úszásoktatás céljából belelökött. De valódi kánikula volt – a vízben hűsölők keze és lába szinte összeért –, így valaki észrevette, hogy jó fél méterrel a felszín alatt éppen a haláltusámat vívom. Egy erős kéz a hajamnál fogva megragadott, és mint egy átázott, fölpüffedt paprikajancsit kidobott a medence szélére.

Öklendezve próbáltam visszatornázni magamba az a kevéske lángot, amit pórias egyszerűséggel életnek szokás nevezni. Fele arányban a rémülettől, fele arányban a gebe mivoltomnak túl hideg víztől reszketve, de valahogy mégis sikerült távolabb vánszorognom a veszélyes zónából, és bár a szemem jobban kidülledt, mint az éticsigáé, minden próbálkozással több levegő préselődött a tüdőmbe. A cimborám ezt a mutatványomat egyáltalán nem vette komolyan, még ki is röhögött, ahogy az ilyen beavatásos, megalázós játékok elszenvedőit szokás, aztán fölpattant és ugrott egy seggest a mélybe. Lehet, hogy őt is ezzel a módszerrel tanították meg úszni, de nálam nem ez működött. Egy ideig még gyűjtögettem az erőmet, aztán amikor végleg meggyőződtem róla, hogy Karcsi inkább a lányok körül sertepertél, a fenekemre tapadt vizes gatyámmal kisomfordáltam a fürdőből és hazamenekültem.

Anyám egy kicsit furcsállotta, hogy ilyen hamar visszajöttem, de mert a szomszéd Maris nénivel javában főzték a szappant, nem foglalkozott velem. Kedvenc búvóhelyemre, a lebontott góré helyén kiterebélyesedő bukszus alá hasalva lestem, ahogy a vashordóból eszkábált udvari tűzhely alatt fölszítják a tüzet, majd pedig egymás után kifeszítik azokat a halálfejes dobozokat, amelyekben a mérgek királyaként elhíresült zsírszódát tartották. Ezekkel az üres dobozokkal még játszani sem lehetett, mert apám mindet elásta a kert végében, de úgy tűnt, hogy az asszonyok egész jó barátságban vannak a lencsenagyságú fehér szemcsékként megmutatkozó halállal. Ha nem ejtettem volna el a medencében azt a zöld üvegdarabot, lehet, hogy rajta keresztül magát a kotla mellett ácsorgó kaszást is megláthattam volna. Kegyetlenül fájt a fejem, de nem tudtam, hogy a fuldoklástól vagy a megmentésemtől, ami a dolgok állását tekintve nem is tűnt lényegesnek. Aznap két fontos fölfedezést is tettem: rájöttem, hogy az úszás nem nekem való, és ha rajtam áll, ezen a vonalon inkább a szárazföldi életmódhoz szokott apámat fogom követni, másfelől meg az is bebizonyosodott, hogy a túlvilág dolgait akkor sem éri meg fürkészgetni, ha ez első ránézésre ártalmatlannak tűnik.

Kapisgálni kezdtem azt is, hogy Csáti-Szabó nagymamám miért bánt olyan mostohán Ignác nagyapám hagyatékával. Erősen szorongatta ebben a babona, ami ugyebár olyan tudás, amire csak fényes nappal szokás rálegyinteni. Este, a sötétben minden bútorroppanásnak jelentése van, aki pedig követi és tudja az összefüggéseket, rájöhet arra is, hogy véletlenek csak a saját korlátaiba ütköző tudomány világában létezhetnek. Ha egy tudós képtelen magyarázatot találni arra a jelenségre, amelyet tanulmányoz, elővesz valami hevenyészett elméletet, például azt, amit Boza tanító úr azon a bizonyos estén András nagyapámnak emlegetett, és azt mondja: egy pirinyó anyagdarab egyszerre két helyen is létezhet. Slussz és passz, nekünk ezt így el kell fogadnunk, mert nem érünk rá huzamosabb ideig haszontalanságokkal foglalkozni. Bármennyire is nézelődtem és vizsgálódtam, a környékünkön csak két embert ismertem, akikre egyértelműen rámondhattam, hogy fölvilágosult elmék. A sors fintoraként ez a két ember rokonságban állt egymással, mégpedig nagyapa-unoka viszonylatban. Az átlőtt torkú Nagy Károly bácsi már csak dacból sem lehetett babonás, mindazonáltal a saját tapasztalatai is arra ösztökélték, hogy ne higgyen az emberfölötti erőkben meg a véletlenekben. Az unokája, a természettudományok és a technika elszánt apostolaként tetszelgő Nagy Karcsi pedig majdnem belefojtott a fürdőmedencébe, röviddel azután, hogy egy zöld üvegdarab segítségével beleskelődtem a halottak titkos birodalmába. Ilyen megrázkódtatás után az sem lett volna nagy csoda, ha engem is átnyalábol a Nagyékat abroncsként szorító terheltség, vagy ha egy szempillantás alatt megőszülök.

A bukszus alatt heverészve sorra vettem, mi mindentől rettegtem addigi életemben. Sokáig a nyitott esernyő állt az első helyen, mert úgy hároméves koromban egyszer az ablakban ülve láttam, hogy elvonult az utcán valaki, akinek ez a fekete szörnyeteg lebegett a feje fölött. Kis híján frászt kaptam tőle. Utána az apácák következtek, bár ez csak egy véletlen egybeesésnek volt köszönhető: az esernyős kalandot éppen csak kiheverve az utcán játszottam a nagyobb gyerekekkel, akik tudván érzékeny természetemről, éppen vad boszorkánytörténetekkel próbáltak ijesztgetni, amikor az Ivo Lola Ribár utca sarkán befordult egy apáca. Biztosan a szombatista imaházban volt valami teendője, de én ezt nem értem rá végiggondolni, mert villámcsapásként szántott végig rajtam a rémület. Úgy vágtattam haza, hogy a bőgésem hosszú uszályfonatként kacskaringózott utánam. Harmadjára pedig még mindig András nagyapámtól féltem, pedig mióta normális fiúunokákat is magáénak tudhatott, egy rossz szót sem szólt rám. Mohácsi Jancsi bátyám két fiával, no meg a kishúgommal teljes lett az unokáinak száma, amit az András-napkor rendezett családi kártyázás idején úgy regisztrált, hogy sorba állított bennünket. Csernai Csöpi és Bagi Etike után én következtem, mögöttem meg Csernai Pityu, Mohácsi Jancsi és Mohácsi Tibi. Márti húgom ekkor még nem állhatott oda a sor végére, hogy András nagyapám peckesen, mint egy katonatiszt, szemlét tarthasson fölöttünk. Nem nagyon értettük, mi örömét leli ebben a bohóckodásban, de ha egyszer ez volt a bolondériája, muszáj volt engedelmeskednünk. András nagyapám ezeken a szeles, fagyos novemberi estéken mindig becsiccsentett egy kicsit, ami bizonyos fokú kockázatot jelentett, mert könnyen kiütközhetett rajta a szilaj természete. Dudás nagyanyámon látszott is az idegeskedés, de szerencsére sosem történt komolyabb baj. A szemle után a lányok leülhettek az asszonyok közé, mi pedig a fiúkkal kimehettünk a konyhába birkózni. Ez a vadság, az András-napi erőfitogtató rosszalkodással meg a szemlével mindig ott lebegett a nagyapám körül, mint a dohányos ember körül a füst szaga, és ez meg is magyarázza, miért tartottam tőle még akkor is, ha mosolygott.

A szellemek közé azok a tárgyak vezettek el, amelyek a padlásunkon porosodtak. Ignác nagyapám szigorú önarcképe, Petrás Örzse egérrágta könyvei, és néhány, még a bajsai időkből származó rozoga bútor éjszakánként önálló életre kelt, és mint a fürdőmedence kocsonyásan zöld állaga, áttörte magát a plafonon, hogy megfészkelődjön az álmaimban. A balul sikerült úszólecke után rendszeresen álmodtam nagy, dagadó vizekről, amelyek hol sebes sodrásukkal, hogy lassú, ám megállíthatatlan emelkedésükkel fenyegettek. A vajákos tudományokban jártas Petrás Örzse, de tán még Csáti-Szabó nagymamám is biztosan azt mondta volna erre, hogy alighanem vízbefúltként fogom befejezni földi pályafutásomat, mint szegény Ignác nagyapám a zombori Nagykanális hídjánál. Nekik hiába prédikálta a pap, hogy a Krisztus utáni generációk már nem kapnak jelet, legfeljebb keresztet vetettek volna, és megmaradnak a maguk rendíthetetlen meggyőződésében. Petrás Örzsét ebből már semmilyen tudomány nem mozdíthatta ki, de Csáti-Szabó nagymamám ügye nem lehetett teljesen reménytelen. Szerencsétlen, nyomorék öccse például tudhatta azt, amit mi legfeljebb sejthettünk. Elég lett volna mélyen belenézni a szemébe, hogy meglássuk mindazt, amit a zöld szódásüveg felvillantott, de bárhogy is szépítem, Csáti-Szabó Janit mi mindnyájan szörnyetegnek tartottuk. Talán csak a dédnagymamám volt ebben kivétel, de ő túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen elvont kérdésekkel foglalkozzon.

A halál engem egyelőre megkímélt, de a varázsüveg nélkül is láthattam, hogy a földre potyogtatott zsírszódás dobozok fölkeltették az érdeklődését. Anyám a szomszéd Maris nénivel akkurátusan darabolta a szappanba való avas szalonnát, és azon az asztali mázsán, amit a háború végén a menekülő németek ottfelejtettek a Boza-iskolában, már a méreg kiporciózását végezték, amikor rájöttem, hogy tényleg vége a szép életemnek. Az még hagyján, hogy napokon belül iskolába kényszerülök, de ezektől a körülöttem ólálkodó kísértetektől nem szabadulok meg soha. Kivéve, ha ők szabadítanak meg engem, ám ehhez valakinek, akit szeretek, meg kell majd halnia.