Ugrás a tartalomra

 

Szőcs Géza: Raszputyin küldetése

Történik 1914 júliusának második felében és augusztus elején.„

 

Szereplők:

G. J. Raszputyin, 45 éves
II. Miklós, minden oroszok cárja, 46 éves
V. György angol király, 49 éves
II. Vilmos, Németország császára, 55 éves
I. Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország királya, 84 éves

Sztyopa, 25 éves
Madám, 60 éves
Loulou, 16-17 éves
Gavrilo Princip, 20 éves
Inas
Pincér
Marcel Proust

 

Raszputyinról. E darabban nem annyira a kalandor szólal meg, inkább a sokat szenvedett, a halálból csak nemrégen megmenekült, őszinte megrendülésen keresztülment lélek. Végtagjait időnként furcsán, mintegy kifacsarva tartja, olykor a lábát is állandóan ide-oda húzogatja a földön, kb. mintha „vasalna“ velük.

II. Miklós és V. György zavarba ejtően hasonlítanak, annyira, hogy akár ugyanaz a színész is játszhatná őket. A cár persze csehovibb karakter, a király kifinomultan cinikusabb, spleenesebb személyiség.

II. Vilmosról nehezen dönthető el, hogy tisztában van-e azzal, hogy olyan, mintha önmaga torzképe vagy pojácája volna – ami egyfajta támponttal szolgálna arra nézve, hogy mi mozgatja, esetleg valamiféle kisebbrendűségi érzés vagy jelentéktelenségi komplexáltság –, avagy valóban, egy az egyben ilyen, amilyen. 

 

Raszputyin

 

I.

Raszputyin és Miklós cár.

A palotakertben. Miklós a virágokkal bíbelődik, kezében nagy kertészolló. Virágok, kertész-kellékek. Időnként a kis trónörökös meg néhány gyermek hercegnőcske szalad át a színen, avagy a bokrok közt bújócskáznak.

 

R. ...ez fontosabb mindennél, amiről valaha is szót ejtettünk.

M. Hallgatlak, Raszputyin. Miről van szó?

R. A háborúról, Felség.

M. Azt, ugye, nem mondod, hogy ez új téma kettőnk közt?

R. Nem mondom, Felség.

M. Nem mondod, hogy még soha nem beszéltünk erről a kérdésről?

R. Nem.

M. Hogy még soha nem akartál rábeszélni a megalkuvó békére a helytállással szemben, rábeszélni engem barátaink cserbenhagyására, rábeszélni arra, hogy tagadjam meg a szövetségesi hűség és becsület parancsát, rábeszélni arra, hogy...

R. Felség, ma éjszaka egy arkangyal megmutatta nekem, mi fog történni a következő száz évben, ha elindul ez a háború.

M. Mi fog történni, kivel?

(Egy kislány szalad át, beletaposva a virágágyásba)

M. Anasztázia, ne!

R. Az angolokkal, a franciàkkal, az osztràkokkal, a magyarokkal, az olaszokkal, mindenkivel, velünk. A törökökkel, a németekkel...

M. A németekkel! Na mondd már hamar, mi történik velük!?

R. Elveszítik a háborút...

M. Hehe. Ez jó, ez nagyon jó. Úgy látom, érdemes volt az angyallal társalognod. És Willy? Willyre milyen sors vár?

R. Vilmos császár őfelségét megfosztják trónjától, száműzetésben fog meghalni, a Hohenzollern-dinasztiának befellegzik, legalábbis egy évszázadra.

M. Befellegzik, hehe, ez jó, ez nagyon jó. (Ollóját csattogtatva) És a vén hülyére, rá mit láttál, milyen sors vár?

R. Őfelségére, I. Ferenc Józsefre, Ausztria császárára, Magyarország apostoli királyára méltóztatik gondolni?

M. Rá, persze, Ferenc Jóskára.

R. Nem éri meg a háború végét, csak az első két évet...

M. ELSŐ KÉT ÉVET?

R. ...de jobb is lesz neki így, mert nem kell látnia, ahogy birodalma összeomlik és dinasztiája trónfosztottá válik...

M. Mondom, hogy nem hülye az arkangyalod. (Egy öntözőkannából locsol) És az angolok?

R. A háborút megnyerik, sőt a következőt is, de nem túl sok gyarmatuk marad, úgy is fogalmazhatnék: egytől egyig elveszítik őket. Száz év múlva pedig Londonban több színesbőrű lesz, mint született angol...

M. Figyelj, Raszputyin, jó híreket hoztál nekünk, jól tetted, hogy felkerestél.

R. Oroszország és a Romanovok sorsa nem érdekli Felségedet?

M. Nem.

R. Hogyhogy?

M. Hiszen az csak a legjobban alakulhat.

R. A legjobban?

M. Ha a legbölcsebb döntéseket hozzuk, csak a legjobban alakulhat minden.

R. Hát...

M. VAGY NEM ??!

R. Vannak helyzetek, Nyikolaj Alekszandrics, amikor a legbölcsebb döntések is végzetes fordulatokhoz vezetnek az istenek akaratából.

M. Ez így van, Raszputyin. De mi nem fogunk harcolni az istenek akarata ellen. Nem tudunk és nem is akarunk. Értetted, Raszputyin? Most távozzál. A hadügyminiszterrel kell tárgyalnom. Viszontlátásra, Raszputyin.

R. De...

M. Nincs de.

R. Felség, még nem késő. Egy-két hetünk még van rá, hogy eltereljük, vagy megelőzzük a végzetet.

M. Okosabbnak gondoltalak, Raszputyin. A végzettel nem lehetséges kibabrálni, nem lehetséges őt becsapni, kijátszani, átverni. Megelőzni.

R. Elég volna egyetlen döntésen változtatni.

M. Nem másítom meg a döntéseimet.

R. Tudom, hogy miféle halál vár Felségedre...

M. Mind meghalunk egyszer. Nincs szükségem ennél több ismeretre.

R. És nem akarja tudni, hogy... Hogy a Jekaty... Hogy az Ipaty...

M. Nem, nem akarom tudni. Elég nekem, amennyit tudok.

R. (Pestiesen) Ezt nem hiszem el.

M. De a kedvedért, s hogy ne énrajtam múljon, azért küldök még Willynek egy utolsó táviratot, hogy térjen észhez...

R. Az jó lesz. De nem elég.

M. És még valamit, Raszputyin. Nehogy eszedbe jusson ilyen misztikus dolgokkal idegesíteni a feleségemet vagy a cárevicset.

R. Ami pedig őket illeti...

M. Egy szót se, Raszputyin. Isten veled.

Kuvikhang.

R. Isten velünk, Felség, minden oroszok cárja.

 

II. Miklós és V. György

 

II.

Raszputyin és az arkangyal.

(Az angyal egy tükörben jelenik meg Raszputyinnak)

 

R. Hogyne tudnám, mennybéli főméltóság, aki a jövőt megmutattad nekem, hogy az óra ketyeg. Igen. Persze, hogy tudom. Hahh. Én tudom legjobban: lejáróban az idő... az időazidőazidőazidő.

Az idő, amit azért kaptam tőled, hogy megváltoztassam az emberiség legsötétebb évszázadát, hogy egyenesbe hozzam a történelmet, hogy visszafordítsam a lejtőről ezt a vonatot... és már csak napokig mozdíthatok a váltón...  már csak  egy-két napig próbálkozhatom másfele igazítanom a váltót, akarom mondani más sínpárok felé irányítanom a 20. század szerelvényeit, aztán megette a fene.

Időm elfogyóban, én tudom a legjobban.

De kérlek, adj mégis további néhány napot nekem, kérlek, kérlek, kérlek. Néhány napot, egy-két napocskát, please, és százmillió ember fogja nevedet hálás imáiba foglalni, akiket megmentünk attól, amit a huszadik évszázad tartogat nekik, főleg az első fele.

Értem.

Fogalmuk sem lesz, mi az, amit megúsztak.

Hogyan is tudnák akkor megköszönni.

Mert csak az hálás, hogy megmenekült az atombombától, aki tudja, mi az, hogy atombomba, meg azt is, hogy harmincegy év múlva pont az ő fejére fogják ledobni. Ám Hirosima népe ma éjszaka még édesdeden alszik, és álmában másik oldalára fordul át, és a legkisebb sejtelme sincs róla, mi vár rá harmincegy év és két hét elteltével... Nem tudhatják, ez tény, nem tudják, nem tudhatják, hát hogyan is lehetnének hálásak...

Jó. Dehát még e tudatlanságukban is, már azáltal is, amit csak mi ketten tudunk: hogy hogyan menekültek meg a pusztulástól és szenvedésektől, kettőnknek köszönhetően... már csak emiatt is, hiszen ilyen értelemben: amikor mozdulnak, mi öleljük egymást... nos hát, emiatt már maga a béke is nem egyéb, mint köszönetmondás. Minden egyes halálraítéltnek minden szerelmes pillanata és minden utódaik, olyan ez együtt, mint egy kollektív hálahimnusz az életért mint ajándékért, még ha nincs is tudomásuk róla... mindenki részéről, akit Gavrilo Princip halálra ítélt, s aki most általam kegyelmet kaphat Tőled. Nem így van?

Igen, hálaének, milliók együttes hálaéneke, ha öntudatlan is, amellyel ezek a milliók puszta létükkel, puszta megmaradásukkal az Urat dicsérik és vele együtt ilyen hatalmasságait, amilyen Te magad vagy, Fényességes Arkangyal...

Még két hét? Két hetet mondtál, ennyivel több időt kapok hát tőled, hogy nagyobb dicsőségedre megváltsak százmillió embert a pusztulástól... a lövészároktól, szögesdróttól, a börtöntől, a spanyolnáthától, az éhhaláltól, a mustárgáztól és a gázkamrától, a szuronyoktól és az atombombától...

(Inkább már csak magának, félhangosan) Mondjuk, azért Auschwitzban helyes volna egy hálaadó emlékművet emelniük... Úgy értem, az izraelitáknak. Azért, hogy ez az Auschwitz név mégsem egy rettentő csengésű helynévvé lesz... Hogy mégse az legyen... hogy mégse ne az lett légyen... hanem egy békés kis falu neve maradhatott... maradjon... maradjon vala? maradt vala légyen? Egy ismeretlen, senki által számon nem tartott falucskáé, amilyen annyi ezer van... ilyen maradjon, nem pedig az iszonyaté... meg is mondom ezt a Herzl Tivadarnak,  szólok  neki... kezdjék gyűjteni rá az adományokat...

 

Vilmos császár

III.

Raszputyin és Vilmos császár.

Késő este a császári palotában. A helyiség valamiféle keveréke a dolgozószobának és tornateremnek, mai fogalmak szerint konditeremnek: íróasztal, súlyzók, bordásfal, gyűrűk, bak, vívókardok, boksz-zsák, szobabicikli (illetve szoba-velocipéd) stb. Vilmos időnként, beszéd közben, nemcsak tornászik, hanem ezeken a kellékeken is gyakorolgat, edzésszerűen, olykor vendégét is invitálva.

 

V. ...azt mondod, Raszputyin, hogy nem a cár küldött hozzám?

R. Nem, Felség. A cárnál nagyobb úr szavára jöttem Felségedhez.

V. A cárnál nagyobb úr?

R. Igen, Felség. Mennyei nagyhatalmak szavára s a végzet elhárítására indultam útnak. Még van (zsebóráját nézi) százhatvannyolc és fél óránk rá, hogy kifogjunk a végzeten.

V. Kevés időnk van, Raszputyin. Éppen indulót komponálok.

R. Indulót?

V. Igen, győzelmi indulót.

R. Nohát, arra nem lesz szüksége.

V. Hogyan? Kissé nagyot hallok. Határozottság! Határozottság! Hol is tartottunk? Igen. Katonáink erre az indulóra fognak bemasírozni Párizsba, Belgrádba, Londonba és, sajnálom, Szentpétervárra. Meg Moszkvába. Figyelj csak! Papampapamm, pamm, papamm... Értesz a zenéhez?

R. Nem sokat.

V. Kár. (Csend) Miért is jöttél?

R. Hogy lebeszéljem Felségedet a háborúról...

V. Nem mondod... Hej, ez a ravasz Niki, ráismerek... Megszeppent egy kicsit, naná... Egy kicsikét begazolt, ugye, hogy visszahőkölt, mert most már látja, hogy kivel van dolga, nem igaz? Beszartunk egy kicsit, ugye, hogy ugye... S most ideküldi hozzám első számú bizalmasát. Hogy lebeszéljen a háborúról. A háborúról és a győzelemről. Engem. Ügyes, nem mondom. Ez igen. Ügy-gyes, ügyeees...

R. Felség, egyébről van szó ezúttal.

V. Akarsz súlyzózni?

R. Köszönöm, most nem.

V. Persze, ha teljesíti a feltételeket, amelyeket nem más: én fogok megszabni... Uccu neki, rajtam ne múljon. Akkor igen, akkor ne legyen háború. De nem akármilyen feltételekről van ám szó. Akarod hallani őket? Vagy inkább bízzam a nagykövetünkre? Ezt te döntsd el.

R. Felség, birodalmát nagy veszély fenyegeti. Minden alattvalójára mérhetetlen szenvedést zúdít, ha ezt a háborút elkezdik. Mellesleg ugyanez igaz az orosz birodalomra is.

V. Azt meghiszem, abban biztos vagyok. Páncélos ököl, az vagyok. Ősz elejére Szentpéterváron leszünk, ősz végére Moszkvában. Pramm-papamm, pramm, pramm.

R. A háború több mint négy évig fog tartani...

V. Hahaha. Négy évig. Ez jó.

R. ...és nem is az a baj, hogy Németország elveszti. Ez a kisebbik baj lesz számára. De az új német birodalom új vezetője...

V. Mit hallok? A picsába. Ki lenne az? Raszputyin, mondd meg igaz lelkedre rögtön, melyik család tör alattomosan és gonoszul a koronámra? Ez nem is lehet igaz. (Vívódva) Persze, hogy nem. De ha mégis volna ilyen aljas becsvágy német földön... A bajor királyi házról volna szó?

R. Nem, a háború végén kitört lázadások miatt a Wittelsbachoknak is menekülniük kell.

V. Hova?

R. Hova, hát Magyarországra.

V. Hehe… Akkor lehet, hogy a hannoveriek? Vagy melyik választófejedelem forral ilyesmit a fejében? Talán a hesseni?

R. Az új népvezér homályos származású lesz, és alacsony sorból emelkedik magasra, hogy onnan bukva nagyot, megsemmisüljön...

V. Na ugye, mondom...

R. ...Németország üszkös romjai alatt, melyek betemetik majd ördögi alakját.

V. Hallod, ne vizionálj nekem itt ennyi rémséget, basszus. Nem vagyok ijedős. Erő, erő. Pramm-papamm, pramm papamm... Mire a falevelek lehullnak, győztes katonáim hazatérnek otthonukba.

R. Senki nem tér sehova, legfőképp győztesen haza nem. Felséged lemond...

V. HOGY ÉÉN?! RASZPUTYIN, TE MEGŐRÜLTÉL?

R. ...mert az elveszített első világháború...

V. Első?

R. Első.

V. Azt kell mondanom, módfelett idegesítőnek tartom ezt a mértéket nem ismerő, gyalázatos, vénasszonyos huhogásodat.

R. Nem huhogok. Csak arról beszélek, ami meg fog történni. Ha elkezdődik a háború. Akkor.

V. Raszputyin, mi volt eddig életed legkellemetlenebb emléke?

R. Miért kérdi Felséged?

V. Mert attól tartok, ma egy még kellemetlenebb esemény vár rád, pillanatokon belül méghozzá.

R. Tudja Felséged, ha ezt komolyan kérdi tőlem...

V. Persze, hogy komolyan. Na?

R. (Elgondolkodva) Volt nekem egy szívbéli jó cimborám, a Sztyopa.

V. Értem. A Sztyopa.

R. Uszty-Kamenogorszkból való fiú volt, kissé darabos, tudja Felséged, mi ott Tobolszkban némileg lenézzük az uszty-kamenogorszkiakat... nyilván Felséged is ugyanígy van ezzel... de ez amúgy derék legény volt.

V. A Sztyopa.

R. Sokáig udvarolt a mátkájának, már kezdett is kellemetlen lenni, hogy az esküvőt egyre csak halogatja... Az apa, Prohor Fokics nyugalmazott tábornok földbirtokos volt Perm kormányzóságban, ha tudja Felséged, merre van Perm...

V. Folytasd.

R. Szóval kitűzik az esküvő napját, sok száz verszta távolságból érkeznek a vendégek. Én is éppen arrafelé tartok a szánomon, amikor a szentdemeteri átkelőnél kivel találkozom, mint... Mit gondol Felséged, kivel?

V. Na kivel?

R. Nem mással, mint magával...

V. Magával a tábornokkal?

R. Nem.

V. Hanem?

R. Éppenséggel az én Sztyopa cimborámmal.

V. Miért?

R. Nohát éppen ez az... Nem találja ki Felséged?

V. Lehet, hogy kitaláltam, csak nem mondom meg.

R. No, hát, én nem találtam ki. Álmélkodtam, Sztyopa, te hogyhogy nyugatra, mikor mindenki arra tefeléd igyekszik keletnek... Hát hova tartasz, cimbora? Azt feleli, hogy elmondja, ha teljesítem egy kívánságát. Én bolond fejjel a kezébe csaptam. Becsszóra? Becsszóra. Ittunk is rá egy áldomást.

V. Olyan... szibériai módra?

R. Úgy, úgy... Jut eszembe, hoztam ajándékba Felségednek egy üveg szibériai vodkát... csak elfelejtettem átnyújtani... ihol e...

V. Hohó, hát ez nagyon kedves... jófélének néz ki, Vodka a Bajkál tó mellől...

R. Igen, Barguzinból...

V. Ott tartottunk, hogy Sztyopával vedeltek kettesben, Perm kormányzóságban egy fogadóban…

R. Úgy, úgy. Közben tényleg elmeséli nekem Sztyopa a sötét kis titkát, hogy ő úgy döntött, hogy mégsem veszi feleségül Zsenyácskát... Majdnem lefordultam a székről.

V. Meséld tovább.

R. Hát ember az ilyen?

V. És sajnálkozott, és a bocsánatodat kérte, hogy vissza kell fordulnod ekkora hiába megtett út után.

R. Rosszabb. Erről beszéltem.

V. Na és a kívánsága?

R. Ez az éppen. Ekkor állt elő a kívánságával.

V. Na?

 

 

      III/a. Raszputyin és Sztyopa, húsz évvel korábban, felidézett jelenet.  Helyszín: egy Uralon túli fogadó

 

Szty. (bizalmasan) Grisa, itt csak te tudsz segíteni. Nagy bajban vagyok. Nagyon komoly a helyzet.

R. Mennyire van szükséged?

Szty. Rendes vagy. De nem kölcsönt kérek tőled.

R. Hanem mit?

Szty. Hogy menj el szépen a lagziba, és mondd meg Zsenyácskának meg a tábornoknak, hogy elmarad az esküvő...

R. Ne szórakozz...

Szty. Nem végleg, persze, de ma nem tudjuk megtartani... Valamikor máskor. Nohát erre a csekélyke szolgálatra kérlek, barátom...

R. Na ne csináld...

Szty. ...csak annyit tennék még hozzá, hogy sietned kellene, ha jót akarsz nekik... jobb, ha korábban érkezel, mint ha későbben. Arra gondolok, ne nagyon éljék bele magukat a vidám menyegzői hangulatba...

 

 

Ismét a III. jelenetben vagyunk.

 

V. Szóval ez történt.

R. Hogy vigyem meg a hírt a családnak és a násznépnek, hogy mégsem lesz esküvő.

V. Nem irigyellek.

R. Hát miféle ember az ilyen?

V. Kezd érdekelni a történeted. Gondolom, megérkeztél az udvarházba...

R. ...és óriási revelációval fogadtak... életemben úgy meg nem éljeneztek, mint akkor azok a népek, hogy én vagyok a Sztyopa legjobb barátja. Ajnároztak, koccintottak velem, lapogatták a hátam, vicceket meséltek, csillogott a szemük, kapatosak, kipirultak és jókedvűek voltak...

V. És te?

R. Tátogtam és hápogtam.

V. De nem adtad át az üzenetet...?!

R. Dehogyisnem, ha egyszer megígértem...

V. Na és mi lett a vége?

R. Az elmondhatatlan. Amikor kiderült, hogy miről van szó... Az le nem írható. Hát az... Ha valaha bárki el akart süllyedni a föld alá, hát ha valakinek valaha égett a pofáján a bőr, nahát az én voltam ott akkor. Hát… hát… hátborzongató volt.

V. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmik esnek meg veled. Nem úgy nézel ki.

R. Pedig most megint ilyenféle helyzetben vagyok.

V. Most ki az, aki nem akar házasodni?

R. Megint rám bíztak egy üzenetet. Most ezt azzal, hogy vigyem el a hírt a világ hatalmasainak. Hogy annyi szenvedéstől és gyásztól volna lehetséges megmenteni az emberiséget, amennyit még nem gyászolt ember és nem szenvedett összesen, amióta létezik történelem. Így szól az üzenet ezúttal. De akiknek szól, nem örülnek neki. Másfajta hírre számítanak, ki-ki a maga külön örömhírecskéjét szeretné hallani a többieket ért súlyos szerencsétlenségek várakozásában.

V. Milyen szenvedélyesen tudsz fogalmazni.

R. Felség, az Isten szerelmére kérem...

V. Miféle Isten... Halkan mondom, a népnek nem kell ezt tudnia, de Istennek már rég kámpec, kész, vége, passz, felfordult, kinyiffant, csütörtököt mondott, végelszámolásban van, feldobta a tappancsait. Már Nietzsche is megmondta.

Nietzsche

 

R. (Kereszteket hányva) Jesszusom, én ezt nem hallottam… én ebből egy szót sem… Szentséges Szűzanya, bocsásd meg ezt az istenkáromlást... Ki az a Nicse?

V. Mindegy.

R. Felség, hát olyan fontos Németországnak Szerbia térdre kényszerítése?

V. Ne tréfálj. Mindenki tudja, hogy Szerbia abszolút mellékes szerepet játszik ebben a kérdésben, mármint a háborúban, amelybe belépünk.

R. Belépünk? Ez már eldőlt?

V. (Hallgat)

R. Felség, még van egy hetünk. Százhatvannyolc óránk.

Kuvikhang kintről.

V. Jó na, küldök még egy utolsó figyelmeztető táviratot Nikinek...

R. Az jó lesz. De nem elég.

V. Ami bennünket illet, mi valóban, tiszta szívünkből és őszintén akarjuk a...

R. A békét?

V. ...őszintén és szívvel-lélekkel akarjuk a háborút. De ha mindenki mást sikerül meggyőznöd... ha mindenki más a békét választja: hogyan is tudnánk mi egyedül háborúzni? Ezen gondolkozz el, s most menj utadra. Addig is mozgósítunk. Nikit üdvözlöm.

 

 

IV.

Raszputyin szeretőt vásárol.

Helyszín: egy hajdan elegáns párizsi bordélyház.

                                

R. Madame, én úgy gondoltam, hogy ezt a kis gyévuskát, ezt a virágszálat, ezt a harmatos rózsabimbót én megvásárolnám.

M. (Agyonfestett, monstruózus perszóna) Már észrevettem, hogy hajtasz rá. Most kaptuk... vagyishogy éppen most érkezett, olasz földről.

R. Mennyi?

M. Nem eladó.

R. Hogyne volna eladó, gyönyörű hölgyem, Madame galambocskám. Én olyasmivel még nem találkoztam a földön, ami ne lett volna eladó, kezicsókolom.

M. Ha már ennyire nyomulsz rá, akkor hát teszel ajánlatot is erre a párja nincs bimbóra, Grigorij Jefimovics? Erre a gyönyörű, hamvas, érintetlen kislányra?

R. Érintetlen kislányra?

L. Ez én vagyok?

M. (Megijed, hogy túllőtt a célon) Úgy is mondhatjuk... Persze közben nagyon rafinált, mindent tud, de csak elméletben... Nagyon tapasztalt, hogy úgy mondjam, virtuálisan. Miközben még szűz lány, gyakorlatilag.

L. Ez én vagyok, Madame?

R. Lám csak, nicsakni, hoppá, mi van itt? Hát nem egy zacskó igazi arany rubelecske? Most már akkor rendben lesz így a vásár, galambocskám?

M. (Nem hisz a szemének. Értetlen kíváncsisággal:) S ez megéri neked, Grisa?

R. Ez nagyon vidám teremtés, ez a bimbócska, ez a kicsi piccola bella, ez a Loulou. Erre van most nekem a legnagyobb szükségem, tudja Madame, vidámságra és megintcsak vidámságra és (felzokog) vidámságra...

M. Azt olvastam minap az újságban, hogy valaki halálosan megsebesített téged. Örömmel látom, hogy ez nem igaz.

R. De, igaz.

L. Halálosan?

R. Halálosan.

L. Akkor te már nem is élsz?

R. Akkor, amikor az a hülye vatrantyú leszúrt a tőrével, mint valami sertést... akkor tényleg halálos sebet kaptam. Nem hiszitek, ugye? A kazanyi Szűzanyára mondom, halálos sebet.

L. Hát mifelénk, akik halálos sebet kaptak, két hét múlva nem vásárolnak szeretőket maguknak, hanem a koporsóban fekszenek.

R. Akkor egy fél órára én is elhagytam a földi életet, megváltam tőletek... De mit tesz az Úr kegyelme... Elküldte hozzám az angyalát...

L. Egy mennyszülöttet?

R. ...egy mennyszülött angyalt, aki megmutatván nekem a jövőt, rámbízott egy fontos feladatot... Egy nagyon, nagyon, nagyon fontos feladatot... Hát így kaptam vissza, feltámadás útján az életet, tulajdonképpen már csak kölcsönben...

L. A következő merényletig?

R. Attól tartok, igazad lehet.

M. Szóval, egy angyal vezérelt hozzánk. Hallottad, Loulou? Aztán így becsüld meg magad Raszputyin úrnál.

L. Addig is, egy kis etyepetye? Egy kis hencepence?

M. Egy kis hanky-panky?

L. Egy kis bunga-bunga?

(Az egyik tükör megtelik fénnyel)

R. (Rettegve) Tudom, még hét nap... De miért én? Miért éppen énhozzám vágtátok ezt a felelősséget, miért én kínáltattam meg ezzel a keserű pohárral, miért az én fejemre száll minden koronás fő alkalmatlansága, tehetetlensége, paralízise, közönye és felelőtlensége... Miért, ezt szeretném tudni, miért?!

 

 

V.

Raszputyin és V. György angol király.

Kastélybelső. György nyomtatványokat, régi metszeteket, könyveket vizsgálgat, nagyítóval, olykor a fény felé tartva nézegeti őket, időnként felhívja vendége figyelmét egy-egy részletre.

 

Gy. (Dúdol, a Boney M együttes Raszputyin c. számát, szöveg nélkül, csak lallázva)

R. Ha meg nem sértem Felségedet: mi ez a különös dallam, amit dúdolni méltóztatik?

Gy. Jé, tényleg. Fogalmam sincs. Csak úgy hirtelen eszembe jutott, mintha... mintha nem is tudom, honnan hallatszana át ide a fejembe, egy távoli helyről... Lá-lá, lalla-la... nagyon messziről, az Isten se tudja, honnan.

(Csönd.)

Gy. No és hogy érzi magát kis hazánkban?

R. Mit mondjak... (Ő is dúdol) A poor man in a rich man's world.

Gy. Járt már erre minálunk, Mr. Raszputyin?

R. Nem, Felség, most először járok Londonban.

Gy. És milyennek találja... az időjárásunkat?

R. Remeknek.

Gy. Ennek igazán örülök,  Mr. Ruszpaty... Rupszaty... Rapszutyin. És... mi  járatban itt a Temze partján, ha szabad kérdeznem? Azt hallottam, valamilyen fontos üzenettel jött. Ön a cár bizalmasa, nemdebár?

R. Felséged a kegyenc szót akarta használni.

Gy. Talán jól gondolja. Nos?

R. A háború miatt jöttem.

Gy. Hm.

R. Ami pillanatokon belül ki fog törni.

Gy. Nohát az még nem annyira biztos. A nagyhatalmak azon vannak, hogy elhárítsák ezt a veszedelmet a fejünk felől.

R. Igen?

Gy. Igen. Mind ezt mondják.

R. És vajon igazat mondanak?

Gy. Egyfajta politikai pettingelés zajlik most Európa-szerte, ha érti, mire gondolok. Egyelőre csak élvezik a háború gondolatát, de nem biztos, hogy ezt az élvezkedést, ezt az előjátékot, ezt a nassolgatást komolyabb tettek is követni fogják.

R. Ön akarja ezt a háborút, Felség, vagy nem akarja?

Gy. Milyen üzenetet hozott nekem, Mr...

R. Raszputyin, Grigorij Jefimovics.

Gy. Igen, Grigorij. Nos?

R. Azt az üzenetet hoztam, hogy ez a háború csak romlást fog hozni birodalmainkra.

Gy. Az önére s az enyémre?

R. Minden koronára Európában.

Gy. Azt hallottam, ön jövőbelátó.

R. Az vagyok.

Gy. Mestersége kegyenc és parafenomén.

R. Engedelmével.

Gy. És hány évre lát előre?

R. Most éppen száz esztendőre. Mindent megadatott látnom a következő száz évből, még a legapróbb részleteket is, kivéve a saját halálomat, ugyanis azt megtudniuk még a jósoknak is tilos, ezt az egyet.

Gy. Talán jól is van ez így, azt hiszem... De az enyémet látja?

R. Igen, Felség.

Gy. (Eltűnődik, majd:) És mit lát ebben a káprázatában… száz év múlva köztársaság lesz Anglia?

R. Nem. Királyság marad, szimpatikus trónörökösökkel.

Gy. Alulmaradunk ebben a háborúban, amely épp kitörni készül?

R. Nem. És a következőben sem, amely még rettentőbb lesz.

Gy. Szóval megnyerjük a háborúkat.

R. De Anglia minden egyes gyarmatát elveszíti, egy sem marad meg neki.

Gy. Ez, sajnos, egy folyamat. Már több mint száz éve elkezdődött, amikor elvesztettük azt a hülye Amerikát. Mire számítsunk, ha nem voltunk képesek móresre tanítani néhány rongyos telepest… Hát így fellegzett be az ottani gyarmattartásunknak, mit szól ehhez? Nem is érdemlünk jobbat, ha ekkora balfácánok vagyunk... Igaz, Kanada megmaradt.

R. ...az írek is kiválnak, a skótok és walesiek is kifelé tartanak addigra, a volt gyarmatokról beözönlő népek mellett pedig az angolok lassan törpe kisebbséggé lesznek a szigeten, amelyet ezer éven keresztül senki nem volt képes meghódítani.

Gy. De mindennek mi köze ehhez a háborúhoz, amelyről most, 1914 júliusában beszélünk? Azt állítja, emiatt veszítjük el a gyarmatokat? Azt is állítja, hogy ha most elkerüljük a háborút, megmarad a brit világbirodalom?

R. Őszinte leszek. Nem tudom. Csak azt tudom, mert két szememmel láttam, ezerszáz pixeles felbontásban...

Gy. Hogy mondta?

R. Á, ez csak valamilyen majdani menő technós szleng, nem érdekes. Arról van szó, hogy teljesen tisztán láttam, milyen mérhetetlen szenvedések várnak Felséged alattvalóira, s hogy Anglia millió meg millió katonáját fogja elveszíteni a harctereken, a semmiért. Nem fog nyerni vele semmit.

Gy. Azzal is mi nyerünk, ha a németek vesztenek. Gondolom, ha mi a győztes oldalon leszünk, ellenségeink a vesztesen.

R. Rettenetes dolgok várnak mindannyiunkra. A győztesekre és a vesztesekre is.

Gy. Ez nagyon brutál.

R. Az.

Gy. Mr. Raszputyin, mit szeretne tőlem? Vagy mit szeretne barátom és kuzinom, Miklós cár? Mit tehetnék önökért?

R. Akadályozza meg a háborút.

Gy. Ez Miklós cár kérése?

R. Igen.

Gy. Biztos?

R. Igen. Ez a kérése, mert ez az érdeke is.

Gy. És ezt ő tudja?

R. Mit?

Gy. Hogy ez a kérése. Meg az érdeke.

R. Igen. És most már Felséged is tudja, hogy ez az érdeke. A birodalmának. Hogy ne legyen háború. Még van rá négy napunk.

Gy. S azt hiszi, én meg tudnék akadályozni egy kitörni készülő világháborút? Amelyet tömegek követelnek...

R. És tömegek elleneznek. Az uralkodók kötelessége éppen az, hogy ha a tömeg ostobaságot akar, ne engedje. Éppen ezért uralkodó, mi egyébért?

Gy. Kedves Raszputyin úr, attól tartok, nincs teljesen tisztában vele, hogy kivel beszél.

R. Azt gondolom, Nagy-Britannia uralkodójával.

Gy. VIII. Henrik, igen! Ő még élet-halál ura volt, s talán a történelemé is. De Angliában azóta, sajnos, történt egy s más, és itt mi már másféleképpen uralkodunk, mint mondjuk Oroszországban, ahol is ott a Néva partján, meg a Moszkva folyó partján igen tisztelt kedves kuzinom, Niky egészen más elvek szerint gyakorolhatja ezt a küldetést. Azt is mondhatnám, foglalkozást. Hallom, a népszámlálási űrlapon a foglalkozása rovatba azt írta be, hogy minden oroszok cárja.

R. Azt állítja Felséged, hogy Felséged akarata nem számít egy ilyen kérdésben, hogy mi fog történni Angliával? Hogy háború vagy nem háború?

Gy.  Én is őszinte leszek. De számít, igenis számít... Csak nem a kívánatos mértékben, sajnos. Lord Kitchener tábornokot, őt kéne meggyőznie, háború és béke kérdésében az ő véleménye dönt, képzelje. Sajnos ilyen időket élünk... Hova jutottunk, nem is hinné az ember.

R. Kitchener generálist, a vérszivattyú gépmesterét seregszállító hajójával együtt két éven belül seregestől leküldik a tenger bús fenekére...

Gy. Tényleg?

R. Igen. Oda süllyesztik le a búsba.

Gy. Késő, késő... Két év múlva, azt mondja? De ha beszél vele, ezt ne említse neki. Ha rám hallgat. Mert akkor csak azért is erőltetni fogja a háborút.

R. Miért?

Gy. Hogy nehogy úgy nézzen ki, mintha inába szállt volna a bátorsága.

R. Rajta kívül s a többi néhány harcias katonán kívül Angliában ki akarja ezt a háborút?

Gy. Említettük a tömegeket, ugye... Meg hát a háborús biznisz, az azért nagyon nagy erő...

R. Néhány hadiszállítónak igen, de a katonák millióinak a lövészárokban azért nem olyan nagyon nagy biznisz...

Gy. Ezt elég cinikusan fogalmazta, de igaza van.

R. Megismétlem a kérdést: ki akarja ezt a háborút Angliában?

Gy. Hm.

R. Csak azért, mert volt szerencsém azokat a sorokat olvasni, amelyeket Felséged külügyminisztere fog majd naplójába följegyezni...

Gy. Fog?

R. Igen, a jövő héten. Hogy félő, hogy Európa fényei most hosszú időre ki fognak hunyni...

Gy. Igen?

R. Vagyishogy annak, ami Európa lényege volt, befellegzett.

Gy. S még miket fog írni a jó Harold?

R. Több mint tíz év múlva pedig azt méltóztatja majd följegyezni, hogy Anglia, maga sem tudja hogyan, egy öntudatlan és figyelmetlen pillanatban, beletévedt, beletámolygott ebbe a hülye háborúba.

Gy. Hihi. Ha sejtené a derék Harold, hogy még meg sem írta a naplóját, s én már tudom, mi lesz benne...

R. Például az, hogy Anglia sem akarta... úgy értem, nem akarja igazán ezt a háborút. Most sem, és később még kevésbé.

Gy. Nem, persze, hogy nem. A franciák, ők erőltetik. Motiváltak, be akarnak fűteni a németeknek. Őrültek. Elszámolnivalójuk van egymással. Tudja, a reváns. Az nagy mozgatóerő, ha kíváncsi a véleményemre. Ezek mind, khm, hibbantak.

R. Tudom. Felség, még van négy napunk. Ezalatt kellene győznie a bölcsességnek a sírvermes, elmehunyt önfelszámolás és a feketeszívűség és a haláltáncos vérkarnevál fölött.

Gy. Négy nap?

R. Körülbelül száz óra.

Gy. Kevés, nagyon kevés. (feláll) Hogy is hívják azt a szimpatikus, fiatal herceget, rokona a cári családnak... Félix?

R. Juszupov herceget?

Gy. Igen. Ismeri?

R. Gyakran találkozunk. Cigány románcokat ad elő és balalajkán kíséri magát. Derék fiú. Miért kérdi Felséged?

Kuvikhang.

Gy. Üdvözlöm. Most, sajnos, mennem kell, meditálni.

R. De mért kérdezte Juszupov herceget?

Gy. Csak eszembe jutott.

R. Akkor hát...

Gy. Akkor hát, a viszontlátásra, Mr. Raszpberri, örültem. Köszönöm, hogy meglátogatott. És kuzinomat, Nikyt őszinte, mély szeretettel üdvözlöm.

R. De hát, a háború...

Gy. Meglátom, mit tehetek. Számíthat rám. Meg fogok tenni mindent, hogy elkerüljük. De azért, ha tud, beszéljen Lord Kitchenerrel.

R. (távozóban, mintegy magának) Na, itt is voltam...

Gy. elgondolkodva néz utána, s félhangosan a Boney M slágerét, a Raszputyint dúdolja, talán még egy-két táncmozdulatot is tesz, mintha csak egy diszkóban volna.

Lord Kitchener

 

VI. 

Raszputyin Párizsban.

Raszputyin Clemenceau házának kapujában, majd egy kávézóban

Clemenceau

 

Inas: Nagyon sajnálom, Clemenceau úr ma nem tudja fogadni önt.

R. És holnap?

I. Holnap sem. És holnapután sem.

R. Tessék?

I. Azonkívül meg azt üzeni, hogy ő majd meg fogja tudni Őfelsége, a cár személyes véleményét az egyes problémákkal kapcsolatban, úgyhogy fölösleges errefele fáradoznia ilyesmikkel. Meg hogy hiába is próbálkozik, itt Párizsban teljesen esélytelen kalandorkodnia, senki nem fog vele szóba állni önnel, menjen szépen haza. Ja igen, és hogy Joffre tábornok úr parancsot adott az őröknek, hogyha felbukkanna a közelben, vagy az elnöki palota környékén, akkor azonnal lőjék le.

R. Úgy. Mást nem üzent?

I. Nem. Csak ezt, s hogy igazán elnézést, hogy most nem tudja fogadni, de lelkemre kötötte, hogy adjam át Önnek, hogy biztosítja Raszputyin urat, hogy azért nem szűnik meg folyamatosan a legnagyobb szimpátiával gondolni Önre. Viszontlátásra, Raszputyin úr.

R. Rendben. Azt azért megmondhatod a gazdádnak, hogy csak amiatt kerestem volna, mert a fia nemsokára öngyilkos lesz... gondoltam, szólok, mikor lenne érdemes különösen odafigyelnie rá... már persze, ha kedves neki ez a fiú, csakis akkor... Ha ragaszkodik hozzá...

I. (Hebegve) Ho-hogy... mit-mit...

R. (Váratlanul megragadva, akár még a levegőbe is fölemelve az inast, gallérját megtépve, szorongatva, fojtogatva, falhoz préselve): S még azt is üzenem neki, meg a többi politikai mesterjankónak, hogy addig csúszkál a szamár a jégen, míg lába törik... értetted?

I. (Hebeg)

R. (Az inast rázva, fojtogatva) Akkor ismételd meg: Addig...

I. (Rémülten) Addig...

R. Csúszkál a szamár...

I. Csúszkál a szamár...

R. A jégen...

I. A jégen...

R. (Üvöltve) MÍG...

I. Míg... míg...

R. Lába törik.

I. Lába törik.

R. Még visszajövök, hogy betanítsam neked Tatjána levelét is Anyeginhez. Já kvám pisu...

Raszputyin belöki az inast a kapun, rágyújt, majd átsétál a közeli kávéházhoz, és leül a teraszára.

R. (Motyog, magában beszél, talán az arkangyallal viaskodik) De mi értelme volt... Hogy éppen engem... Ha én ezt, jaj ha én ezt… Ezt a... a kis cárevicset… a Szentséges Istenanya kegyelme legyen rajta... de miért engem… miért tőlem… miért nekem jutott ez a keserű pohár, miért?miért?miért...? Nem élet ez, jajjaj… élet ez így? Szédülök, szívdobogásom van, s ez a görcs a gyomromban… Miért nekem kell kiinnom ezt a nagy keserű poharat...

P. Egy nagy pohár gyomorkeserű rendel.

Marcel Proust érkezik, a pincér nagy revelációval köszönti.

P. Örömünkre szolgál, hogy láthatjuk, Proust úr.

Proust (leül, kéziratot vesz elő, írni vagy olvasni kezd)

(Nemsokára megjelenik Loulou.)

L. Már ilyen hamar végeztél? Akkor még jó, hogy korábban érkeztem.

R. Ülj le.

L. Mért vagy ilyen morcos, mért mogorvázol velem?

R. Az jár az eszemben, kisasszony, hogy hányféle belső erő alakítja az emberiség sorsát...

L. Az egyik a...! kitaláltam?

R. Ösztönök, érzelmek, ilyenek... igazad van.

L. Szerelem, éhség, gyász, bosszú, féltékenység, harag...?!

R. Meg az értékek, úgy általában. Ezek lehetnek tárgyak...

L. Persze!

R. ...vagy lehetnek meg nem fogható értékek...

L. Te olyan okos vagy...

R. ...vagyis sok minden, köztük a … (súg valamit Loulou fülébe, aki ettől viháncolni kezd).

R. Egy másik erő, amely mozgat bennünket, azok az érdekek.

L. Az mit jelent?

R. Hogy valamiből valamilyen hasznot tudsz húzni, ha megtörténik, vagy ha nem történik meg. Vagyis hogy mit áll érdekedben tenni, hinni, mondani.

L. (Odahajol R. füléhez és bizalmasan kérdez tőle valamit.)

R. Igen.

L. És mi a harmadik erő?

R. A harmadik gigászi erő, amely az emberiség sorsát irányítja, az a hülyeség. De ez a leghatalmasabb.

R. és L. távoznak. Az elsötétülő színen csak a középen elválasztott hajú, bajuszos, dendisen elegáns Proust fejét világítja meg a fény, amint elgondolkodva belenéz a sötétbe.

 Proust

 

VII.

Raszputyin és Loulou.

Hálószoba

 

L. Nem mesélsz valamit magadról? Ki vagy te, Grégoire? Meg hogy szóval... mikkel foglalkozol? Például volt egy disznókereskedő barátom. Így értem. Te nem disznókkal kereskedsz?

R. Látnok vagyok, úgy általában. Van, aki szerint fékezhetetlen kalandor. S hogy mostanában éppen mivel? Főleg végzetelhárítással próbálkozom, ha már kérded.

L. Megváltoztatod a végzetet? Az lehetséges?

R. Meg nem történtté tenni valamit, az egy dolog. Nem engedni megtörténni, az egy másik. Én ezt az utóbbit szeretném.

L. Megelőzni valamiket? Vagy visszacsinálni?

R. Nagyapám mondogatta mindig, hogy a nyílvessző sem repül visszafelé... Nem akárki volt az öreg. Ha megjelent a tajgában, a vadak sírva fakadtak, mert tudták, semmi esélyük, hogy megmeneküljenek.

L. Juj! Mesélsz még róla?

R. Cobolyprémekkel kereskedett.

L. Szóval visszacsinálni valamiket?

R. Hol is születtél, drágaságom?

L. Velencében, Grisa bácsi.

R. Az szép hely, úgy hallottam. (Iszik) Ne bácsizz. Szólíts Grigorijnak. Vagy Griskának. Láttál már cobolyt? Az olaszok pedig... Na mindegy, ne törődj. Igyál. Még három nap... Ennyi. Hetvenkét óra. Három nap, vagy annyi se.

L. Most be fogsz rúgni? Nincs jobb ötleted?? Semmi egyéb nem jut eszedbe, ahogy itt ülsz mellettem, mint berúgni, mint az állat? De mért kellettem neked ehhez én? Mért dobtad ki azt a sok pénzt miattam? Mi bajod van, Grégoire, mit szeretnél? Grégoire!? Hallasz? Miféle macska van a melleden? Grisa!!

R. Hát, Loulou, hogy mit szeretnék... azt, amire vágyom, én azt... egyszerű dolog pedig... azt én kimondani is restellem, meglett férfi létemre...

L. Na elő vele gyorsan, ne legyél szégyellős, Grégoire, nem olyan fiú vagy te. Tudod-e, miket hallott már az életben az én fülem...?

R. Ez a kicsi aranyos? Ez? Vagy ez a másik?

L. Nekem elmondhatod minden kívánságod, azt is, amit magadnak sincs merszed bevallani.

R. De amit én szeretnék, bimbócskám, kicsi virágszálam, az nem ilyesmi, és abban te nem tudsz segíteni nekem, ma piccola bella...

L. Miért, mit szeretnél?

R. Egyszerűbb a válasz, Loulou, mint gondolnád. El szeretnék tűnni magam elől. Mint coboly a tajgában. El akarom tolni magamtól a szerepet. Hogy ne legyek jelen. Nem a helyzetben, hanem magamban. Felejteni szeretnék. S ha megoldható volna, akkor most azonnal. S amit csak lehetséges, mindent elfeledni. Most. Rögtön. Mindent.

L. Most, azonnal? De hiszen lekötöm én a figyelmedet, Grégoire, egyet se búsulj... Mért nem szóltál? Látod, mekkora nagy bamba vagy... Úgy lebilincsellek, hogy semmi egyéb se fog eszedbe jutni... Szerencséd, ha nem vakulsz bele abba, amit én mutatok neked... Meglátod. Efelől megnyugtatlak.

R. Azt mondod?

L. Mondom, jó, ha nem fogsz megvakulni tőle.

R. (Kéjesen, gurgulázva nevet) Hehehe... Mesélj nekem a gondolákról.

L. Nem tudom, mi nyomaszt téged, de el fogsz feledkezni róla. Meglátod. Mindjárt meglátod.

R. Jujuj,  bár igazad volna, dulcissima kicsi bella, bárcsak igazad volna. Tudod, folyton kuvikhangot hallok. Egyfolytában.

L. Mi fekszik a lelkeden?

R. A világ sorsa, ma belle.

L. Hagyd el, jól van az, ahogy van.

R. Biztos vagy benne?

L. Hogyne lennék. Azt hittem, valami súlyosabb dolog.

R. Azér' az elég súlyos.

L. A disznókereskedés, az se semmi.

R. Most te is mondj valamit magadról. Szeretnél egy cobolyprém bundát?

L. (Incselkedve) Lelkem spanyol királylány ruhája.

R. Mondd csak még egyszer...?

L. Mon ame, la robe d'une infante... A múlt héten hallottam ezt egy vendégemtől. Albertnek hívták.

R. Albertnek?

L. Igen. Ismered?

R. Nem, nem hiszem.

L. Tetszel nekem, Grisa. Milyen szép neved van.

R. Tudod, Loulou, mit nem tudok?

L. Mondjad, bátyuska, mit nem tudsz?

R. (félig komolyan, már-már zokogva, félig röhögve saját otromba viccén, amint elkezdi énekelni harsányan): Nem tudom a homokórát megállítani…

L. Mész a francba a szibériai népdalaiddal…

R. Na, akkor gyere, bimbócskám, lássuk, mit mutatsz nekem...

 

 Ferenc József

VIII.       

Raszputyin és Ferenc József.

Schönbrunn. Végig hangos kuvikolás.

 

F. J. Igen, az a veszprémi nevelőpap, aki a kisded Habsburgokkal foglalkozik, már fellármázta az udvart, hogy véres álmot látott. Egy álom persze tényleg jelenthet rosszat is...

R. Ezúttal rosszat jelent.

F. J. De az osztrák korona...

R. Nem lesz osztrák korona. Egy csenevész, tüdőbeteg osztrák köztársaság lesz, amelyet húsz éven belül le fog nyelni a német birodalom...

F. J. Micsoda? Mi? A Hohenzollernek?

R. Nem. Őrájuk trónfosztás vár...

F. J. Érdekes dolgokat mondasz, Raszputyin. Ám hogyan kell akkor ezt értenem? Hohenzollernek nélkül, de Németország azért császárság marad? Vagy mi lesz belőle? Miféle birodalom?

R. Arra nincs szó, hogy mi lesz Németországból.

F. J. Térjünk vissza Ausztriához. Veszíteni fog a területéből?

R. Nem sokat, csak Dél-Tirolt. Viszont megkapja Magyarország nyugati vármegyéit, hogy Bécs már mégse legyen határváros.

F. J. És Magyarország...

R. Magyarország veszíti a legtöbbet ebben a háborúban. És a következőben is. Meg két súlyos okkupáció is vár rájuk, amiről még gőzük sincs.

F. J. Pedig nem rossz katonák amúgy... Csak mindig hőbörögnek, ez a baj velük, tudtad?

R. Nem.

F. J. Mmmondom, egyébként vitéz, bátor katonák... Azt mondtad, sokat fog veszíteni Magyarország?

R. Rengeteget. De nem a harctereken.

F. J. Hanem hol?

R. A béketárgyalásokon, Trianonban. Sok lesz ott a kurtizán, és nem a magyaroknak fognak dolgozni.

F. J. Vagyis ez az izgága náció úgy általában győzni fog, ha csatákról van szó, de a háborút elveszíti az ágyakban.

R. Leegyszerűsítő így fogalmaznunk, de nem áll távol a valóságtól.

F. J. Úgy kell nekik, a rebellis fajzatuknak.

R. Hát most megszívják.

F. J. Mit csinálnak?

R. Most aztán megnézhetik magukat.

(Csend)

R. Felség, monarchiája saját halálugrására készül.

F. J. (Vigyorog, mint aki nincs magánál)

R. Felség!

F. J. Nem lehet büntetlenül ujjat húzni a Mindenhatóval.

R. Hát nem. Mi ez az őrült kuvikolás?

F. J. Ezek az én kis madaraim, itt tartom őket a hálószobámban… Meg a dolgozóban is. Meg a nappalik is tele vannak ezekkel a kedves kuvikokkal. Nagyon jópofa madarak. A tenyeremből etetem őket. Kipróbálod?

R. Momentán, köszönöm nem.

Csend.

F. J. Te, ez biztos, amiket itt mondtál?

R. Teljesen biztos.

F. J. (Felriad) Mit mondtál? Hogy még soha nem nyertem háborút? Csak egyet, s azért is az oroszoknak tartozom hálával? Ezt mondtad?

R. Felség, nem mondtam ilyesmit, engedelmével.

F. J. És nem is gondoltad ezt?

Csend.

R. Akkor javaslom, hogy fókuszáljunk magára a problémára...

F. J. Ja. Mit csináljunk?

R. Fókuszáljunk.

F. J. Aha.

Csend.

F. J. Akkor hát lássuk magát a problémát... Miről is beszéltünk?

R. Mikor?

F. J. Mire gondoltál, amikor a problémát említetted?

R. A háborúra gondoltam konkrétan.

F. J. Ja persze.

Csend.

R. Akkor hát hogyan dönt Felséged?

F. J. Mivel kapcsolatban?

R. A háborúval kapcsolatban.

F. J. Te mit tanácsolsz?

R. Ezt a háborút nem szabad elkezdeni, mert borzalmas dolgok fognak következni.

F. J. (Pestiesen) Ne idegesíts.

R. (Hallgat)

F. J. Azt mondod?

R. Azt.

F. J. Hát akkor... Akkor hát ne legyen háború.

R. (Felpattan) Felség, Ön nagy ember! Egy óriás! Önnek köszönhetően megmenekül százmillió ember és megmenekül Európa! Köszönöm! Köszönöm! Ön maga a Messiás! Neve örökre fennmarad! Győzelem! Az angyalok az égben trombitáikat fényesítik!

F. J. (Szerényen mosolyog, majd lassan elborul) Tudja, nekem néhány éve meggyilkolták a feleségemet. Svájcban történt.

R. Mélységes részvétem. Ő biztosan nagyon ellenezte volna ezt a háborút.

F. J. A veszedelem Svájc felől fenyeget.

R. Ez tény és való.

F. J. Hogyan?

R. Onnan indul el egy zárt vonatszerelvény vagonjában nemsokára. Mármint a veszedelem. Ha meg nem előzzük a háborút.

F. J. A feleségem, a császárné...

R. Igen, ő nagyon ellenezte volna ezt a háborút. Ő biztosan nem engedte volna megtörténni. Az sicher.

F. J. A helyzet az, hogy ami ugyanis engem illet, én ugyanis mindent jól meggondoltam és megfontoltam...

R. És?

F. J. És térdre kényszerítjük Szerbiát, ugyanis egy kicsit móresre tanítjuk, ismeri maga ezt a diákot, erre a Gavrilóra gondolok, találkozott már vele? Miféle alak? Nem egy született úriember, ahogy elnézem... Egy kicsit legyőzzük őket, aztán nem folytatjuk a háborút tovább, nem nagyon akarom fölöslegesen elhúzni nagyon. Úgyhogy, mire a falevelek nagyon lehullnak, ha élhetek ezzel a mostanában felkapott szóképpel, katonáink már nagyon hazatérnek... (Elréved, majd felriad) Miről is beszéltünk?

R. Arról, hogy Felséged mindent jól meggondolt és megfontolt...

F. J. Ja igen, igen. Az úgy van.

R. De éppenséggel MINDENT, azt nem lehetséges megfontolni, arra csak az Úristen képes...

F. J. Jut eszembe, ahogyan érkezett, nem látta valahol a fiamat? Rudolf trónörököst. Már egy ideje nemigen mutatja magát, valahol dorbézolhat, vagy szoknyákra vadászik, milyenek a fiatalok, folyton a csajokat hajkurássza... Egyszer szinte el kellett tennünk láb alól, mert az ellenségeinkkel szövetkezett,  hallott még ilyent? A tulajdon fiam... trónörökös létére... persze már ő is kezdett türelmetlen lenni, úgy nevezte magát, hogy hát ő az örökös trónörökös... (Nevet) Beszéljen vele is. Meg a császárnéval. (Elréved, majd felzokog) Nem, őt megölték. Az a magyar szabóinas szúrta le, az a Kossuth Lajos...

R. Részvétem, Felség.

F. J. Vagy a Petőfi Sándor... A falevelek...

R. Értem.

F. J. Setéten bólingat az eperfa lombja... (Vigyorog)

R. (Pestiesen) Ezt nem hiszem el. (Torkát köszörüli, feszeng) Hát akkor...

F. J. Hát akkor mi?

R. Még van egy teljes nap, lehet, hogy kettő. Még nem késő. Még megmenthető százmillió ember. Csak bölcsességre van szükség. Még harminchat óra, ennyi maradt.

F. J. Úgy van! Kéretem a trónörököst. (Felpattan) Hadat üzenünk! (Toborzó táncba kezd) Mind a tizenhárom tábornoknak, minden gazembernek, minden áruló magyar miniszterelnöknek! (Bokázva, pattogtatva) Le a gyilkosokkal! Ezt elmondhatja otthon! Jó utat! És vigyázzanak a svájciakkal!

 

 

IX.  

Raszputyin és az arkangyal.

 

R. …És most már elkezdenek dőlni a dominók, a pusztulás sötét és véres dinamói… dominói... Jaj, szegény cárevics, jaj szegény kisasszonykák ... Te meg tudtad… Ti meg tudtátok volna akadályozni... Csak egy pisztolynak kellett volna csütörtököt mondania, és minden másként lenne. Mennyivel egyszerűbb lett volna, mint vesződni ezzel a sok reménytelen hülyével. Miféle őrangyalok őrködnek rajtunk ott felétek? hol a providencia? Te tudod, hogy mindig hittem a gondviselésben. Most mit higgyek?

Nem válaszolsz.

És most itt vagyok ebben a kurva nagy helyzetben. Magamra hagyva.

Véget Nem Érő Atyánk, ő tudja-e, hogy mi következik ezután, Legeslegfőbb és Vége-Nincs Atyácskánk, akinek beleegyezése nélkül egy potyka sem fogható ki a patakból? És legfőképp: mire kellettem neked éppen én, miféle játék volt ez tőled?

Hogy? Na ne. Már engedelmet. Hiszen te átlátsz a végzet labirintusain, te pontosan tudtad, hogy mire sem jutok ezzel a... ezzel a teljességgel reménytelen, háh, kísérlettel... játékszerként választottál ki erre a feladatra, amelyről tudtad, hogy nem lehetséges megoldani... Miért?

 

 Gavrilo Princip

X.    

Raszputyin és Gavrilo Princip.

A szarajevói Phillipovich laktanya fogdájában. Princip a vaságyon fekszik, a nézőnek nem is kell föltétlenül látnia a diákot.

 

R. Nézze, Gavrilo, ezt nagyon eltolta. Nagyon-nagyon elbaltázta, barátom.

G. (Hallgat)

R. Tudom, hogy Szerbiáért, a szerb nemzet jövőjéért rántotta elő azt a kurva revolvert, és azt sem tagadom, hogy a maga szempontjából akár hősiesnek is mondható, amit tett, hiszen tisztában volt vele, hogy ezt nem úszhatja meg... Börtönben fog elsorvadni, ez tiszta sor.  Mi sem áll távolabb tőlem, mint foglalkozni a privát szférájával, de a tüdővész már ott dolgozik magában, fiatalember.

G. (Hallgat)

R. Ott dolgozik a szervezetében, a bizonyára rendkívül undorító tüdejében, mint valami Fekete Kéz, ha megengedi, Gavrilo. Apropó kéz, 3 éven belül amputálni fogják az egyik karját, sajnos nem a végzetes jobbkarját, bárcsak száradt volna le négyéves korában… amikor négyéves volt, Gavrilo... Úgyhogy ne örüljön, hiába ússza meg a halálbüntetést, mellesleg legalább sokszoros karóbahúzást érdemelt volna... apropó, mit szól ahhoz, hogy sokat ócsárolt monarchiájukban kiskorúakat nem végeznek ki, még akkor sem, ha egy hónap múlva már nagykorú lesz… és még ekkora disznóságokért sem, mint ami a maga lelkét nyomja – ez azért jogállam, nem? Mit kapott volna ugyanezért Szerbiában?

G. (Hallgat)

R. Ráadásul minden – hm – hősiessége teljesen értelmetlennek és céltalannak fog bizonyulni, mármint a maguk nagyszerb fantáziái szempontjából. Sehogy nem fog működni ez a nagyszerb dolog, mindenki otthagyja magukat faképnél, s a végén még Koszovót is elveszítik. Ennél azért már e pillanatban is jobban állnak, mármint a szerbek, nem igaz? Fölösleges volt ezt a szart a nyakunkba zúdítania.

Hát ennyit a politikai önmegvalósításáról, Gavrilo.

Úgyhogy teljesen megértem, hogy hallgat, mert érzi, hogy egy-két lövéssel tíz- meg tízmillió szerencsétlent küldött teljesen hiába a poklokra, rászabadítva az emberiségre a legrettentőbb szenvedések évszázadát...

G. (Hallgat)

R. De persze fogalma nincs, hogy a nyomorúságos, átkozott kis pisztolyával mibe talált bele... Fogadjunk, még a sorozatszámát sem tudja... Hát megmondom én, mert ez a leggyilkosabb fegyver az egész történelemben, ez a 17 milliméteres FN  M-1910-es típusú Browning. Azt gondolná az ember, a sorozatszáma nem lehet más, mint a sátáni 666, de mégsem ez, hanem 19074. Ha éppen kíváncsi volna rá.

G. (Hallgat)

R. Hogy annak a Browningnak is száradt volna le a keze.

G. (Hallgat)

R. Mellesleg, ha csak pár milliméterrel arrébb éri a golyója a trónörököst, nem pont az ütőerén, megúszhattuk volna ezt az egészet. Vagy ha a sofőr a másik utcára fordul be, követvén a főhercegi konvojt vezető kocsit...

G. (Hallgat)

R. Egyet tehet, Gavrilo, ha nem akarja, hogy örökre megátkozzák mint a romlás alvilági démonját, mint olyan istencsapását, amilyenhez fogható még nem sújtott bennünket... Ki volt az anyja, Gavrilo, ki szülte erre a földre? Hallgat? És vajon mi van abban az alvilági horoszkópjában, bele mert nézni abba valaki? Szent ég, mi lesz velünk, mi lesz a cár atyuskával s a cáreviccsel s a százmillió szerencsétlennel maga miatt, hallja? Akiknek mostantól kámpec, maga miatt!! Ááá, az Isten verje meg,  fuck, fuck, fuck...

G. (Hallgat)

R. ...mondom, egyet tehet. Tegye valahogy meg nem történtté ezt az egészet, azt csak maga tudja, hogyan, de meg kell tennie, ha egyéb nem, a szerbekért... Hallja? Valahogy vonja vissza azokat a golyókat, szippantsa őket vissza a kibaszott revolverébe, oldja meg valahogy, de nincs sok időnk, Gavrilo, ezt most azonnal találja ki, hogy milyen módon tudja visszacsinálni, amit ennyire elgörbített, hogyan tudja kiegyenesíteni...

G. (Hallgat)

R. Retek egy alak maga, Gavrilo.

G. (Hallgat)

Kuvikhang.

R. Én szóltam, Gavrilo, én szóltam, s ha nem akarja, hogy fekete lelke örökre elkárhozzon a legtüzesebb máglyán, találjon ki valamit, de most rögtön, most azonnal, hallja, különben vége, vége, hallja? Csináljon valamit, maga rontott el mindent, maga tegye jóvá... Még van rá egy teljes perce... van még egy percünk az apokalipszisig... Hallja-e, maga koravén Antikrisztus, maga szerencsétlen gyilkos, maga mocskos, sötét sárkányfogvetemény... MOST! Rajta! Hallja?!

G. (Hallgat)

 

VÉGE

 

 Ferenc Ferdinánd

 

 


 

 

Jegyzetek

 

A dráma elképzelhető tablószerű, széles merítésű koncepcióban, de karcsúbb, kamaraváltozathoz közelibb felfogásban is.

A kuvik szövegmotívuma voltaképp csak a szerző egyféle rendezői ötlete, elhagyható vagy megőrizhető. Utóbbi esetben kerülendő az olcsó hatásvadászat, inkább úgy ajánlatos, mint szemérmes vagy szándékosan harsány, ironikus-önironikus idézet a romantika effektus-készletéből.

Ide tartozik a szerzőnek az a vallomása is, hogy büszke volna, ha képes lenne olyan szürrealisztikus motívumok kieszelésére, mint hogy II. Vilmos császár zenét komponál. Ez azonban nem írói lelemény, hanem valóságos tény: a császár valóban szerzett zenét is, elsősorban a katonai indulók műfajában.

 

 

Raszputyin, Grigorij Jefimovics 1870-ben, más források szerint 1872-ben született a szibériai Pokrovszkoje faluban, az akkori Tobolszk kormányzóságban (ma: Tyumeny). Szerzetes, görögországi és szentföldi zarándoklata során gyógyító és jövőbelátó hírnévre tett szert. A cárné meggyőződése szerint neki köszönhetően maradt életben a vérzékenységben szenvedő trónörökös, Alekszej cárevics. Befolyása egyre nagyobb lett a cári udvarban, de a kitörni készülő háborút nem tudta megakadályozni, holott megjósolta, hogy ez végzetes hatással lesz a Romanov-dinasztia és Oroszország sorsára. 1914 júliusában egy Szimbirszk kormányzóságbeli írástudatlan parasztasszony, Hjonyija Kuzminyicsna Guszeva merényletet követett el ellene, amelynek során súlyosan megsebesült. Máig tisztázatlan körülmények között a „fekete százak” elnevezésű összeesküvő csoport 1916 decemberének legvégén Juszupov herceg lakásán meggyilkolta, majd holttestét a jeges Névába dobta. A fő tettes valószínűleg maga Felix Juszupov volt.

 

II. Miklós, Nyikolaj Alekszandrovics, az utolsó Romanov cár 1868. május 18-án született Carszkoje Szelóban. 1894-ben lépett trónra. Birodalmát először a japán háború, majd az 1905-ös forradalom rázta meg. 1914-ben egyedül, saját maga döntött a világháborúba való belépés mellett. Egy évvel később átveszi a hadsereg főparancsnokságát, de ez sem javít a helyzeten. Tíz héttel Raszputyin meggyilkolása után, 1917 márciusában lemond, házi fogságba kerül, majd 1918. július 16/17-én éjszaka Jekatyerinburgban az Ipatyev-házban feleségével és öt gyerekével együtt, köztük a trónörökössel, kivégzik. 

 

II. Vilmos porosz király és német császár. 1859. január 27-én született Potsdamban. 1888-ban lépett trónra. Ő váltotta le Bismarck kancellárt. 1914 júliusában, anélkül, hogy egyeztetett volna hadserege vezetőivel, a háború megindítására ösztönözte az Osztrák–Magyar Monarchiát. 1918 novemberében a berlini forradalom hírére Hollandiába menekül, és lemond a trónról. 1941. június 4-én ugyanitt, száműzetésben hal meg, bő két héttel azelőtt, hogy Németország 27 éven belül másodszor is megtámadta az orosz birodalmat, másodszor is belefutva a kétfrontos háborúba, amit saját első számú katonai doktrínájuk a legszigorúbban tiltott.

 

Gavrilo Princip 1894. július 25-én született Gornji Oblajban, Boszniában. 1912-től Belgrádban diák, az Egyesülés vagy Halál, majd a Fekete Kéz nevű anarchista szervezetekhez csatlakozik. Ez utóbbi megbízásából 1914. június 28-án pisztolylövésekkel megöli Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét. Ez a merénylet vezetett az I. világháború kirobbanásához. Mivel még nem töltötte be 20. életévét – négy héttel előtte követte el a merényletet –, kiskorúként nem halálra, hanem 20 év szigorított fegyházra ítélték. A börtönben halt meg 1918. április 28-án.

 

V. György Nagy-Britannia és Írország Szász-Coburg-Gotha házból származó uralkodója. 1865. június 3-án született Londonban. 1910-ben lépett trónra, a világháború alatt németes hangzású családnevét az angolosabb Windsor-ra cserélte. 1936-ban hunyt el.

 

I. Ferenc József 1830. augusztus 18-án született Bécsben. 1848-tól osztrák császár, 1867-től, a kiegyezés után, magyar király. Az 1848–49-es magyar szabadságmozgalom leverője, ami csak cári segítséggel sikerült neki. Libényi János szabósegéd merényletet kísérelt meg ellene, sikertelenül. Fia, Rudolf trónörökös öngyilkos lett, öccsét, Miksát Mexikóban végezték ki a forradalmárok, feleségét, Erzsébetet egy anarchista gyilkolta meg Genfben, unokaöccsével, Ferenc Ferdinánddal Gavrilo Princip revolvergolyói végeztek Szarajevóban. Bár eleinte ódzkodott a háború gondolatától, végül aláírta a Szerbiának címzett ultimátumot, majd a hadüzenetet. 

 

                                                                                 *

 

A drámában említett egyéb személyiségekről.

Georges Clemenceau 1841. szeptember 28-án született Franciaország Vendée tartományában. Rettegett politikus volt, több kormányt buktatott meg, ennek köszönhette „Tigris” gúnynevét is. A németekkel szembeni revans híveként akadályozta a francia–német közeledést. 1906-tól belügyminiszter, 1909-től e mellett miniszterelnök is, majd a szenátus külügyi és hadügyi bizottságának elnökeként az erőltetett fegyverkezés hajtómotorja. 1914 nyarán belügyminiszter, 1917-ben miniszterelnök és hadügyminiszter, később Trianon egyik kovácsa. 1920-ban köztársasági elnök szeretett volna lenni, de elbukta a választást, megsértődött és miniszterelnöki tisztségéről is lemondott és viszavonultan élt 1929-ben bekövetkezett haláláig. Fia magyar lányt vett feleségül, Michnay Idát, de a házasság nem sikerült. A fiú öngyilkos lett.

 

Lord Kitchener, Herbert Horatio, angol tábornok és politikus. 1850-ben született, a Mahdi-felkelés leverője Egyiptomban, Szudán meghódítója és főkormányzója. A második búr háború alatt a brit fegyveres erők vezérkari főnöke majd főparancsnoka Dél-Afrikában. Ezután az indiai brit haderő főparancsnoka, az I. világháború kitörésekor tábornagy, hadügyminiszter, a szárazföldi brit fegyveres erők megszervezője. A Hampshire cirkáló elsüllyedésekor veszti életét 1916. június 5-én, az Orkney-szigetek mellett. 

 

Herzl Tivadar író, újságíró, a cionizmus megalapítója és Izrael állam megálmodója 1860. május 2-án született Pesten. Fő művei: 1896-ban írt röpirata, A zsidó állam és Ősi föld – új ország című utópisztikus regénye. Mindkettő halála után, a század tízes éveinek második felében jelent meg.

Herzl 44 évesen, 1904-ben halt meg, amivel e dráma Raszputyinja láthatóan nem volt tisztában, hiszen úgy beszél róla, mint egy élő személyről.

 

Friedrich Nietzsche német filozófus, 1844–1900. A modernitás egyik fő alakja, meghatározó jelentőségű gondolkodó.

 

Marcel Proust 1871. július 10-én született Párizsban, francia író. Fő műve az 1909–1922 között írt regényfolyam, Az eltűnt idő nyomában, amelynek első kötetét saját költségén adta ki, miután a Gallimard Kiadó André Gide javaslatára elutasította a megjelentetését. A regénysorozat központi kérdése az idő és annak megragadhatatlansága.

A sokat betegeskedő író 1922. november 18-án hunyt el Párizsban.

 

 

 


A portrékat készítette: Jánosi Andrea

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.