Kiskarácsony – A Jézuska nem téved – Kálmán Dóra, Kölüs Lajos és Gerle Kiss Éva novellája

Már a fát díszítettük, amikor anyu beszaladt, maszatos ujjait a konyharuhába törölgetve. Most jött a telefon, érkezik egy finn vendégtanár, ma már nem tud elrepülni az ítéletidő miatt. Pont mi…, kezdte apám, de anyám csípőből kontrázott: Mégse mondhattam, hogy buszozzon vissza Balassagyarmatra Tóniékhoz, a hóviharban!

A finn tanár – nyurga, szemüveges és búzaszőke – egy hatalmas sporttáskával érkezett. Zavartan verte le a havat a bakancsáról az ajtó előtt, és olyan szerencsétlenül mosolygott, mintha ő tehetne arról, hogy a finn reptéri dolgozók képtelenek a hatalmas hóviharban gépeket fogadni és indítani.

A nyelvi nehézségek már az előszobában felszínre kerültek – Kali csak angolul tudott, szüleim viszont egyetlen idegen nyelvet sem beszéltek. Én németes voltam, és amúgy is még csak ötödikes. Apám jobb híján az erősen vitatható finnugor nyelvrokoni szálba kapaszkodott. Pa-pucs – szótagolta hangosan, abban a reményben, hogy már akkor papucsban jártunk közös őshazánkban, amikor még nem váltak ketté útjaink. Kali mosolyogva nyújtotta kézfogásra kezét. P-a-p-u-cs – tett fater még egy kísérletet, mire a finn bátortalanul elvette a feléje nyújtott lábbelit. Nap-pa-li –mutatott beljebb apám, felbuzdulva a kezdeti sikeren. 

A kanapéra ültünk, és amíg az ünnepi vacsorára vártunk, apám bekapcsolta a National Geographicot. A képernyőn imádkozó sáskák falták egymást. Apámra nyomasztólag hatott a csend, ezért hadonászni kezdett a kezeivel. Kéz! Kéz! – szajkózta.  A finn engedelmes tanulónak bizonyult, ő is rázogatni kezdte az övéit. Kez, kez – ismételte boldogan, látva, hogy mekkora örömet szerez ezzel apámnak. 

Mindig halászlé volt az első fogás, apám volt jogosult szedni, merőkanalával most elsőként Kali tányérjába tett a zsíros léből. Fischerbastei – közölte jelentőségteljesen, mire a sós lazachoz és heringsalátához szokott finn döbbent arckifejezéssel bólogatott. A töltött káposztánál apám stratégiát váltott. Vejnemöjnen! – kiáltott fel örömittasan, hogy kapaszkodót talált a finn kulturális társalgáshoz. Kalebalaba! – tette hozzá sietve. Kali arcán széles mosoly terült el, és boldogan ment bele a játékba: Puszkász! Rubik!  Apám felpattant a székről, és a könyvespolchoz szaladt. A 88 híres magyar albumát már együtt lapozták végig, miközben a töltött káposztából repetáztak. Kimi Raikönnen! – ragyogott fel fater arca, Kali pedig Kertész Imrével kontrázott.

Anyám leszedte az asztalt és kihozta a zserbót a kamrából, Kali sporttáskájából pedig előkerült egy üveg finn vodka. Az öregem azonnal ugrott a szilvapálinkáért és pohárkákat hozott. Ahogy a feles vodkát a feles szilva követte, úgy vált a finnugor konyhanyelv egyre kidolgozottabbá. Gyédmarosz! – lelkendezett az apám, Kali pedig eljátszotta, ahogy a télapó a puttonyát cipeli. Este hatkor, amikor a finn felesége telefonált, hogy Boldog karácsonyt kívánjon a távolban rekedt urának, Kali éppen a Különös szilveszterre rokizott anyámmal, miközben apám a garázsban kutatott még barackpálinkáért.

Másnap délután kivittük Kalit a reptérre, már nem havazott. Azóta minden nyáron, akár mi megyünk Finnországba, akár Kaliék jönnek hozzánk, ott lapul a táskában a vodka vagy a pálinka, szótár helyett.

Nagyon ismerősnek tűnt, ott ült az asztalunknál. Soha sem láttam. Nagy fülei hasonlítottak az én füleimhez, feje is kopasz volt, akár az enyém. Az idegen férfi jóval idősebb lehet nálam, gondoltam, még az apámnál is, aki harmadszor nősült, szaporítva anyáim és nagyszüleim számát. Nekem senki sem szólt, mire vigyázzak, fogjam vissza magam, legyek tekintettel a családra és az idegenre. Hiába rúgtam bokán a húgomat, és intettem a fejemmel az idegen felé, ki ez, ő visszarúgott, maradjak csendben, közben vihogott, jelezve, tudatlan ökör vagyok. Húgom, amúgy a féltestvérem, mindig hallgatózott valahol, sejtettem, tud valamit. A kis béka még nem járt iskolába, de ismerte az abc-t, nem csak ismerte, olvasott is, ha segítenie is kellett, mutatóujjával vezette a sorokat, vagy a sorok vezették a mutatóujját, nem tudom, csak irigyeltem, hogy tud valamit, amit én nem.

Húgom a jól értesültek önelégült mosolyával merült tányérja fölé, kedvenc ételét, a spenótos pennét piszkálgatta, karácsonyra mégsem ilyen fogást remélt, de nem árulta el, hogy csalódott. Titka van előttem, tudja, hogy ki az idegen, járt a fejemben. Az idegen férfi magas, vállas alakját csodáltam, biztos egy birkózó, arcán egy sebhely mélyedt.  Baleset, karambolozott, egy üvegdarab felsértette az arcát. A lépcsőn nem eshetett le, felső testéből ítélve elég szilárd lábakon állhat, inni iszik rendesen, de nem látszik részegnek, egyetlen szót sem szól, csak iszik, vöröset, tisztán, anyám egészségére emeli poharát, közben mosolyog.

Nézem apámat és újdonsült anyámat, mert az még sem járná, hogy mind a három anyám egyszerre üljön a karácsonyi asztalhoz, ilyen merész gondolatom, de vágyam sem támadhat, belátom. Az idegen férfinek kék szeme van, az enyém zöld. Nem stimmel. Zakóját a szék karfájára borítja, mályvaszín ingben, pecsétgyűrűs ujjal sült keszeget harapdál, apró falatokat, vigyázva, hogy szálka ne akadjon a torkán. Húgom köhög, öklendezik, és felém pislog. Hergel, tudja, hogy kivagyok. Utálom a keszeget, a pontyot is, általában a halakat meg a kétéltűeket. Az egyik tejfogam nemrégiben kitört, a másik olyannyira meglazult, hogy vacsora közben kiesett. Vigyorogni nem merek, látszanának hiányzó fogaim. Az köt le, hogy kitaláljam, ki a titokzatos idegen. Sohasem láttam. Most költözhetett a körfolyosós házba, nem akart egyedül maradni szent este, apámék befogadták. Egyetlen estére.

Inas kezei és hosszú ujjai akár az ujjaim. Akkor csak az ujjaink hosszára figyeltem fel. Biztosan zongorázhat, mert az idült alkoholisták nem így néznek ki, még akkor sem, ha most jönne a kijózanítóból, és hozná magával a zongoráját. Az idegen rám sem nézett, felém se figyelt, csak a húgomat bámulta, akivel olykor összemosolyodtak, ez már sok volt. A húgom még egy karácsonyi dalt is énekelt az idegennek. A kedvenc dalomat.

Az idegen egy nőcsábász, ráadásul pedofil, a húgomra hajt, aki meg nem hátrál, rám ölti a nyelvét, szamárfület mutogat, pusztán szeretetből. Az idegen hegyes álla akár az én állam, merő véletlen az egész. Az orra melletti anyajegyre figyeltem, hogy ebbe fog belehalni, akkor még gondolni sem mertem. Bibircsókos, gennyedtem tovább.  Lopva néztem oda, kerülve az esetleges pillantását. Felálltam, kétszer is körbejártam az asztalt, minden irányból körbe vettem az idegent, aki, mintha ott sem lett volna, vagy éppen az én hiányomat taglalná valaki, de az idegennek halvány sejtelme sincs, kiről is van szó, változatlanul nem vett ember számba.

Harmadszor is felálltam, pisilnem kellett, teleittam magam szódavízzel, előtte fröcsköltem, szándékosan úgy tartottam a szódásüveget, hogy a húgomat is elérje a vízsugár. Az idegen a húgomat törölgette, még a feje búbjára is adott egy puszit. Apám szavai térítettek magamhoz. Ábris, csak a névre figyeltem, semmi másra. A sokaság atyja, jutottak eszembe a hittanórán tanultak. Törzsfő. Az utolsó mohikánt olvastam akkor. Ábris. Aznap éjjel nem aludtam, miként ötven év múlva sem, amikor az unokám az Ábris nevet kapta.

Mindannyian az asztalnál ültek. Nagyapó egy dobozzal az ölében bíbelődött. A fényképeit rendezgette. Gyere már, csak rád várunk, kiáltott ki Terike, nagyapó felesége. Mit szöszölsz már? Semmit, Terusom, édesem, megyek. Kicsoszogott a megterített asztalhoz. Emlékek járták át. Nehezen tudott ráhangolódni a vacsorára, egyáltalán nem volt éhes. Egyedül az unokák kedves évődése terelte el gondolatait. Hát, igen, ők most nem lennének, ha… Ha most nem Terus ülne az asztalnál. Felsóhajtott. Istenem, de jó, hogy így alakult. Elhelyezkedett a hosszú támlás székben. Papa, majd én, buzgólkodott az ötéves Lili, és már szedte is ki a grízgombócot a leveses tálból. A szedőkanál feje túl kicsi volt a gombóchoz képest, a kislány óvatosan egyensúlyozott. Hiába. A gombóc nagy csobbanással landolt nagyapó tányérjába.  A leves kiloccsant, az öreg ünnepi ingére. Mindenki nevetett. Csak nagyapa lett szomorú. Nincs másik inge. Mit vegyen fel? Itt csupa női holmi van, lánya rég elvált, nincs férfinek való ruha. Apa, menj a fürdőbe, öblítsd ki. Addig meg vegyél fel valamit. Olga a ruhásszekrény felé tartott. Mit is? De tudta már. Elővette a gazdája hagyott kockás inget. Azután visszarakta a polcra. Mit szólnak? Nem mondhatja meg, hogy… na de Apa sem ülhet meztelen felsőtesttel karácsonykor. Erőt vett magán. Karjára fektette az összehajtogatott darabot. Tessék - nyújtotta az öreg felé. Meredten néznek egymásra. Hát ez?  Ez… hát… most pont jó lesz - zárja Olga rövidre a dolgot. Fejét lehajtja, úgy ül a vacsoraasztalhoz. Az öreg felveszi a flanelinget, jó meleg, mondja. Lilike, most aztán vigyázz, kacsint az unokára. Ez a kis közjáték elfeledtette feltörő emlékeit. Visszatért a jelenbe. Ő most itt van, eszi a karácsonyi menüt, szálkázza a halat. Olga zavartan nézi az ing piros kockáit. Beleképzeli az izmos testet, az erős karokat. Nagyapa aszott testén lóg az ing, felgyűri az ujját könyökig. Akárcsak ő, gondolja Olga. Ő is könyökig tűrte. Finom a hal, lányom, szól a nagymama, hogy készítetted? Olga is visszazökken, akár az apja. Lili és testvére, a nyolcéves Fanni, épp összekapnak valamin. Mikor jön a Jézuska?- kérdi Fanni. Láthatóan unja a várakozást. Mi már megettük a vacsorát, jelenti ki, és kézen fogja Lilikét. Kibújnak az asztal alatt, indulnának a kulcsra zárt szoba felé. Gyerekek, látjátok, - kacsint közben az anyjára Olga-, még nem jött. A szoba zárva, ez azt jelenti, hogy… folytatta volna tovább a mondatot, de egy éles hang megzavarta. Csengettek. Jézuska, Jézuska, kiáltják a gyerekek, és tódulnak az ajtó felé. Olga megrémül. Jézusom, tör fel belőle önkéntelenül. Igen, igen, itt a Jézuska, szajkózza a két kislány, de Olga nem akar ajtót nyitni. Gyerekek, üljetek vissza az asztalhoz, csitítja őket, és terelő mozdulatot tesz kezével. Mindenki az ajtó felé bámul. Nagyapó igazgatja magán az inget, felhajtja a gallérját, hátha úgy illendőbb az ünnephez. Olga óvatosan kikémlel. A sötét előtérben elmosódott alak áll.  Ki ez ilyenkor? Jézuska, Jézuska, kiabálnak a gyerekek, egymás szavába vágva. Én nem nyitom ki, mondja Olga, és visszaül az ajtóhoz. Nagyapó ráförmed lányára. Már miért ne nyitnád? Ezen a szent estén, lányom? Olga óvatosan kinyitja az ajtót. Egy fenyőfa jött, nevet Lili. Azután kilép mögüle valaki. Olga felvonja a szemöldökét. A szerzet arca szinte nem is látszik. Fején a kucsma, egész az orrnyergéig csúszott, vastag sál takarja járomcsontig. A súlyos szövetkabát gallérja felhajtva. De kérem, néz rá Olga. Ide kérték-válaszol tanácstalanul a férfi. Egyik kezével a fát fogja, a másikkal előhúz zsebéből egy cédulát. Rá sem néz, fejből mondja a házszámot, az utcát. Olga hátra les, be a lakásba. A család egy szemként figyeli őt. Nekünk már van, mondja tagoltan. Az állig bugyolált alak csüggedten áll. Olgának feltűnik, dülöngél, egyensúlyoz. Kapaszkodik a fába. Fújtat. A kiáramló levegő borszagú. Hívd be, szól ki nagyapó. Ő a Jézuska?- kérdezi Lilike. Tudod, nekünk már van fánk, hadarja. A másik Jézuska hozta. Bent van, abban a szobában, mutatja a jövevénynek.  Nem jó a lift, mondja a férfi. Gyalog jöttem. Kilenc emelet, sok ám. Olga a hangot ismeri. Tehetetlenül áll. Nagyapó eldörmögi magát, jöjjön be, vándor. Melegedjen, egyen-igyon. Ahol öt embernek jut, ott hatnak is, fogja viccesre a dolgot. A férfi belép. Letekeri arcáról a sálat, leveszi fejéről a kucsmát. Olga megszédül. Hova tegyem, bök a fenyőre. Nagyapa felkászálódik az asztalról, megragadja a fát, viszi ki az erkélyre. A férfi nézi a kockás inges testet. Kérdőn Olgára néz. A nő kissé előre hajol, egyik kezével az ajtófélfába kapaszkodik. Hát akkor, szól a nagymama, Isten hozta nálunk. Lányom, hozz még egy terítéket! Olga nem mozdul. Kicsikém, hát mi lesz már? Anya, hozz a Jézuskának is enni, kapcsolódik be Lilike, látszik, azonnal a bizalmába fogadta a szakállas férfit. Pont, mint a képeken, böki meg testvérkéjét. Megilletődötten nézik a hallgatag Jézuskát. Olga végre elindul, a konyhában elengedi magát. Jézusom, hajtogatja, jézusom. Nagyapó a tűleveleket szedegeti a flanelingről, már egészen magáénak érzi a ruhadarabot.   A férfi követi minden mozdulatát. Előveszi a cédulát a zsebéből, és nagyapó felé tartja. Nem jó a cím, mutatja, és ujjával odabök. Egy emelettel... Egy emelettel lejjebb kellett volna mennem, próbálja artikulálni a szavakat. A Jézuska nem téved, mondja dacosan Lili. Igaz, anya? Olga a férfire néz. Most mit mondjon? Bólint. A Jézuska nem téved.