„Maga ez semmisítsen, ne kelljen tennem semmit sem” (Régi dal)

 

Elérintett light           

  

Úgy élvezem

az életet.

Másoltatni

ezt itt megyek.

Nagyobb élvezet lenne,

ha semmit se kellene

vele, nélküle,

nem volna ritmusa,

ennyi tusa

se, semmit se kellene

tennem vele,

ha volna,

ha nem volna,

nem tudnám

– mi kínján –

mi volna.

Isten nem

másolna.

Jaj, Istenem,

másolni, igen,

másolni, ugyanazulni,

igazulni ne legyen

miből, múlni leplezetlen

nem kellene sehogy sem.

Másoltatni-öröm sem,

azonos: észre se veszem,

mást hogy más,

csak úgy hiszem, teszem.

Ne kéne tenni semmi sem.

 

*

A nekem fontos emberekre csak 70%-ban bírok gondolni. Ha a teljes „rágondolás” 100%.

A nekem nagyon fontos emberekre csak 15-20%-ban merek gondolni így.

Gépemen van m² is. Finom. A % helyett hogyan használhatnám? Hát hogy §? Sehogy valami nagyon.

*

E közbevetés után (komment, pardon):

‒ Nem vagy te öreg! – hallom. – Mindenki annyi, amennyinek érzi magát.

‒ Ezért vagyok öreg. Öregnek érzem magam.

Nem fogom sorolni roncstelepségem részleteit. A hangom teljes megtévesztés. Különben mindenem a bármikori összeomlás agyeres szélén. Ld. Külsőt nem tartok. Fogaim nagy számban – hahaha – tűntek el, azaz gyökerüket hátrahagyták. Belobbannak, s tán végem. Mert a legutóbbi ilyen fájdalomcsillapítástól ödémát (éndémát) kaptam. Járásom nincs, egy buszlépcsőről nem bírok le. Fejfájásaim rejtélyesek és rémesek. Majdnem mindig gyenge vagyok, bármihez. A szellem dolga: semmi. Ahhoz nem vagyok gyenge. 200-300 méter ne mondjam: m², %, § sok már nekem. Kosztolányi kis szobrához se járok el már. Állok 200-300 méterre tőle, és azt gondolom: Istenem, egykor én. Ma már? Vagy a vasúti híd a Fehérvári út felett. Egykor Bécsbe mentem vonaton arra. Ma? Óbudára nem tudok kimenni. Csak nem akarsz, hallom. A másik, amitől irtózom: hogy a pestiesség jegyében mindenki meg akar nyugtatni, jól van ő, ne panaszkodjon, remekül… Én, mikor 57‒65 kg helyett 92‒95 vagyok. Egy vicc, hagyjuk a kommentárokat – minden kommentár egy komisszár! Egy komiszság jobb:

– Hogy vagy?

– Jól. De ebből egy szó sem igaz.

Olcsó, persze. De… igaz.

*

Rettentő fárasztó nekem is örökké: akarni, de akarni nem bírni. Legalább akarni ne akarnék! De akarnék stb. Pl.

*

Pilinszky: „csak csillagok az ég helyett”, kb.

Versem:

Csillaghullás? Dehogy!

A versek állócsillagok

az égszakadásban!

*

Egy Ismeretlen fenn. Min. 2 lenn.

*

„Nem járok.” Vki erre: „Nem járja.”

Én: „Ezt járom. Járom. Hogy nincs. Járás.”

*

Na, hajrázzunk:

Fodor Ákosnak

(Egy új nap)

Hajnalánál fogva

Húzott

Ötlet.

*

(Most vállból lezuhan a karom; csuklóm villan.)

Jaj! (Ez verscím.)

Azt már tudnám,

hogy is van.

Csak elfelejtem,

hogy VAN!

*

Szegések. Fejem az éggel szegve. Az ég fejemmel szegve. (Jó esetben.) Fejem leszegem, egem felszegem. Találkozunk még? Nem bírok bírokra kelni.

*

Valakinek mondom; egyetlen valakinek:

Légy szíves állj el nekem innen is (mutatom), innen is (mutatom másik oldalam). Nem szeretek emberek közt lenni.

Ugyanezt magamnak is mondom.

 

 

 

 

ARANY KÖZÉP

 

Ha én, egészen finoman,

elmondanám azt, ami van

velem, a puszta szavakat

lefordítanák „gazdagabb”

értelmük tág köre szerint,

és csak ott tartanék megint,

mielőtt egész finoman

elmondtam, velem ami van.

 

Ha elmondom, mi nincs velem,

az úgy kevés, hogy: mímelem;

nincs róla tapasztalatom,

csak a szavamat hallatom,

és akkor joggal vélhető

annak, aminek érthető,

oda a belső védelem,

ha azt mondom, mi nincs velem.

 

Ez is így mind: ilyesmi csak

két-szűnő-végpont-közt-szavak,

két szűrőn át homály fakad,

és ahhoz, ami fennakad,

kedv visszatérni nincs… Talán

e nincs-előbb, e nincs-után

indít el annak a nyomán,

ami mégis, egyáltalán.

 

Igy hát, egészen finoman –

(Kezdete van és vége van.)

 

 

Egy másik villamos elé azután…

…félóra múlva beléptem. Már túl kellett lennem az autósávokon, nem volt visszalépés, nem álltak volna le. Zöldben vágtam neki, de… És józan voltam. A vezető szinte a fejem felett integetett: menjen…!! Képtelen-járásomat összeszedve: mentem. Most itt vagyok. Gyógyszerért mentem kutyánknak. Bonyolultra vettem az utat, mert rajzokat másoltattam. Nem akartam volna gyalogolni. Így jármű után jármű. Ekképpen kerültem a Nagy Sarokra, ahol pedig az összes közlekedési ravaszdiságokat ismerem. Majd erről még. Tény, hogy előtte – ahogy másfél méterre a síneken a villamos sárga tornya előtt – annyi mindenkire gondoltam. Az Ihletre, a Szent Lélekre, akiben hiszek, a gingkóra; feleségemnek telefonon arról meséltem, hogy hol apjára, hol mamájára hasonlít, meg nem is, ez egy különös csillagábra. Feleségem is mesélt így: hogy én meg tisztára… a mamámra. Éjjel néha fenn vannak halott madárkáink csillagai. Fáj már a nyakam a sok mésztől, sok fordítás nyilván mindig ugyanúgy hajtott fejjel íróasztalomnál, kedves Szabolcs, kösz aztán a gratulációt, hogy ilyen helyzetben egyáltalán dönteni tudtam, s újra, bár ez kevésbé volt bonyolult, mint hat éve a másik efféle itt, kicsit arrébb, s azóta a járásom szinte már nincs is, élek, jöhetnek megmaradt foggyökereim belobbanásai, viszkethet a három hete mitől-is-kiütéses, a melegre felgyulladott bőröm a nyakamon, sérvem óvhatom már a negyedik kilóktól, retteghetek, hogy egyszer, s tul hamar, az jön, hogy nem bírok felkelni fektemből, túlnőtt körmöm beleakad sokadszorra a fürdőszoba szőnyegébe, s irány fejjel az üres – üres! – vaskád. Költészet és valóság, kedves Gyuri! Írom tovább a múltkori dolgok sorát, a gingkót magyarázom, egyszer régen Randall Jarrellnél, nagy költő, ott volt fordítandóm, g-vel belül, de nem tudom, túl-élénkség nem volt a villamos ügy oka. Rám rajtoltak az autók. Tegnap írtam, Nagy Mester, léhán, ezt: Meghalok? Most lenne jó,

ha 2 volna belőlem.

Igaz, akkor meghalnom is kétszer kéne. Vagy inkább azt nézzem, hogy Kosztolányit – sajnos, még ma is legnagyobb költőnk, Szép Ernő hála ég szívem-eszem legkevesebbje, J.A. a legnagyobb végeredményfestő, igen, festő, Weöres a bűvölő, Babitsé a legnagyobb, szóism., bocs, magyar vers, az Esti kérdés, s ez akkor csak a huszadik század, Jékelyt már említettem a Legeslegelső, Petőfi mellett –‚ a közelben itt élt Dide urat emlegettem, szavaltam feleségemnek, te ilyeneket tudsz, kérdezte, Halottak, ez az a vers. De a Régiek, mit öt perccel a majdnem-baleset-halál előtt feljegyeztem, s így esett, hogy egy előbbi zöldön rendesen át nem mentem – de ahogy jól emlékszem, nem igen hittem ebben a takarás miatt nem jól látott zöldben: Fennhangon szólnak.

Lenn-hangon szólnak.

Fenn-hangon…

A kíméletlen, lassú autók bekényszerítettek a villamos elé, ismert alaphelyzet, túl keskeny, embernyi-se sáv köztük s a 18-as közt, de megoldottam a feladatot.

 

 

AZ ELŐZŐK FOLYTATÁSA

 

Vagy rég nem élnék

 

Vagy rég nem élnék.

Vagy ez: öregség.

Alig húsz éve, Vincennes.

Ügetőpálya.

Nap árapálya.

Itt, ott van-e esélyem.

 

Mezőnyátnézés.

Kis üldögélés.

Hetvenféle változat.

Az évek során.

Pénztárcám óvnám?

Zsebem. Ne játsszam sokat?

 

A híd később lett.

Itt üldögélek.

Vagy éppen csak megállok.

A ködös dombok.

Jók. Nem szorongok.

Mit sem vonatból látok.

 

Jöttöm-tértemben.

Minden csak helyben.

Pár pohár az esélyem.

Most ezt használom.

Más már: rémálom.

Életemet leéltem?

 

 

 

Megjelent: Tandori light / Elérintés, Scolar Kiadó, Budapest, 2013.

 

Leadfotó: Várnagy Tibor