Amikor Kosztolányi megbukott versfordításból

Sorozatgyík, sorozat-geek, sorozatfüggő – a magyar nyelvben most kezd meghonosodni a kifejezés. Még nem tudni, bekerül-e valamelyik formája a nagy helyesírási szótárba, de a fogalom Magyarországon is a popkultúra rabságában élő fiatalok tízezreire utalhat (irónia), akik a lapostévék és a számítógépek előtt úgy várnak kedvenc sorozatuk következő részére, mint a kábítószeradagra. Közéjük kerültem én is néhány hónapja. Ha pedig ezt a cikket egy csoportterápiának tekintjük, így illik bemutatkoznom: Zoli vagyok, 29 éves, sorozatfüggő.

A mentalista című filmsorozatra szoktam rá, ahol egy Partick Jane nevű fickó a kaliforniai nyomozóiroda tanácsadójaként bűnügyeket old meg különleges képességei segítségével. Utóbbi azt jelenti, hogy adottságai révén néhány gesztus alapján kiismeri az embereket, és ugyanilyen könnyen manipulálja őket. Közben keresi a lánya, valamint a felesége gyilkosát, és a hatodik évadban egy Blake Szövetség nevű szervezetre bukkan, amelynek jelszava William Blake angol költő Tigris című versének kezdő sora.

Önmagában vagány megoldás az amerikai forgatókönyvíróktól, amikor már annyira pofátlanok lehetnek egy befutott sorozat továbbgördítése közben, hogy becsempészik a történetbe a költészetet. Ráadásul visszamenőleg az összes szériában fontos szerepe lesz a Tigris című versnek. Annyit elárulhatunk, hogy a Blake-nél megjelenő problémák a gyilkos és a bűnszervezet működését is segítenek megérteni.

A magyar néző bízik a feliratkészítőkben és a szinkronrendezőkben, akik arra törekednek, hogy a lehető legjobb magyar fordítással segítsenek a honi sorozatfüggőknek. Ezért is választották Kosztolányit. Ezúttal viszont tévedtek, amikor nem Szabó Lőrinc mellett döntöttek, aki szintén átültette magyarra a Tigrist. Hogy tévedésüket megértsük, idézzük fel az eredeti verziót, majd hasonlítsuk össze a két magyar költő változatát.

Ha összevetjük a két fordítást az eredeti szöveggel, láthatjuk, hogy Kosztolányi hanyag munkát végzett. Már az első versszakban is furcsán hat a „csóvafény”, amit a köznyelv fénycsóvaként használ. Érthető az egyéni szóalkotás, hiszen nagyon kellett a rímpárhoz az „eredején” mellé, ezért a fordító a képzavar mellett döntött. Szabó Lőrinc ezzel szemben a következő megoldást választja: „…éjszakánk / Erdejében sárga láng”. Így egyszerre metaforizál (amikor azonosítja a tigrissel a lángot, az éjszakát pedig az erdővel) és magyaráz, segít a „sárga” színnel kigyalogolni az értelmezőnek a metaforából. Érthetőbb és ügyesebb megoldás az utóbbi, és ez folytatódik a második versszakban, ahol Kosztolányi az „ég-tájak” erőltetett összetételében próbálja a mélységet ellenpontozni, míg Szabó Lőrinc mindezt megoldja a következővel: „Milyen katlan, mily egek”. A „Volt” ismétlődő sor eleji használata is zavaróan hat Kosztolányinál.

A harmadik versszakban elég összehasonlítani az alábbi két sort, és könnyen kiderül, melyik a gördülékenyebb és világosabb megoldás: „És mikor vert, volt erő, / Kéz-láb, dacra vakmerő?” (Kosztolányi), ezzel szemben: „És / Mikor elsőt vert szived, / Milyen kar s láb bírt veled?” (Szabó Lőrinc). Utóbbiban a sorvégi „és” még egy merész soráthajlást is eredményez.

A nagyobb gondok a negyedik strófában kezdődnek, ahol teljesen széttöredezik a nyelvtani szerkezet és ez által a gondolatritmus, miközben az eredeti szövegben lévő, kiegészítendő kérdésekből eldöntendő lesz Kosztolányinál. A rímek is erőltetettek („lánc-e, több” – „a velőd”), és a rengeteg, vesszővel, kérdőjellel is jelzett törés miatt képtelenség belső fülünkkel szépnek hallani a sorokat. Ezzel szemben Szabó Lőrinc megtartja az eredeti kiegészítendő kérdéseket, harmonikusan kapcsolja egymáshoz a mondatokat. Olyan kifejezéseket használ, amelyek megfelelően illeszkednek a vashoz, a kohóhoz és az üllőhöz, és a versszak végén kiválóan rárímelteti a „marok” szóra a „terrorod” kifejezést, a t-hangok összecsengésével és az r pergésével megfelelő hatást biztosítva a szövegnek.

Az ötödik versszakban a Kosztolányi-verzió végleg alulmarad Szabó Lőrinc fordításával szemben. A csillag kigyúlásával és a „nedves könny” (NB. milyen lenne egy könny, ha nem nedves?) hullásával végleg a giccs felé hajlik a versszak, és bár szolgailag követi az eredeti szöveget, hatásában elmarad Szabó Lőrinc megoldásai mögött. Miért is? Szabó Lőrinc olyan gúnnyal kevert iróniát csempész a szövegbe, ahogy egy költő hányhatja szemére az Úrnak és az ő teremtményének az alkotás ellentmondásait.

Vessük össze a vers néhány fő kérdésének fordítását! Kosztolányié: „Rád mosolygott Alkotód? / Ki bárányt is alkotott?” Szabó Lőrincé: „Te voltál, amire várt? / Aki a Bárányt, az csinált?” Itt egyrészt Kosztolányi mintha megfeledkezne arról, hogy a Bárány többjelentésű, és az eredetiben is nagybetűvel írt formája kinyithatná a verset az allegorikus olvasat irányába. Elfelejt következetesen szolgainak lenni azzal is, hogy az Alkotót (Úr, Atya) nagybetűvel szerepelteti, az ő bárányát (a Fiú) viszont kicsivel. Ezzel nem egyszerűen profanizálja a szöveget, hanem a blaszfémia határát súrolja. Szabó Lőrinc megtartja a nagybetűs formát, de közben a szövegbe csempészett gúnnyal („Te voltál, amire várt?”) és (ál)naiv kérdéssel élcelődik is a Tigrissel – bátran provokál, miközben a szöveget kinyitja, és sem a gondolatot, sem a ritmust nem töri meg.

Forrás: Wikipédia

Hosszan lehetne még sorolni az olyan apróságokat is, hogy Kosztolányi több éjszakáról beszél (ti. többes számban használja), Szabó Lőrinc pedig egyetlen éjszakáról, ahogy Blake is. Amíg a korábbi fordítás „szörnyű és szép” termetről szól, addig a későbbi „rettentő szimetriáról”, ahogy az eredeti sor is. Mindebből látható, hogy Kosztolányi verziójában a Tigris nagyobb tiszteletet kap a versbeszélőtől, aki nyájas, giccses nyelven szól hozzá. Szabó Lőrinc átültetésében azonban a rettenet ábrázolásán túl ott található a felülemelkedés lehetősége is – az erősebb, a hatalmasabb, a félelmetesebb meghaladásának vágya.

Adott sorozat- és költészetfüggő szívesen beszél arról is a csoportterápia keretei között, hogy neki a Bárány inkább Kosztolányi, a Tigris pedig Szabó Lőrinc. Többre becsüli az előbbi, mint az utóbbi életművét, azaz Kosztolányi-rajongó. Ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy sorozatfüggőségéhez és ízléséhez a Szabó Lőrinc-féle verziót érezze közelebb, és olvasóként a mellett tegye le a voksát.

Egyáltalán nem mindegy, hogy A mentalista értelmezéséhez melyik fordítást vesszük alapul. A feliratkészítők és szinkronrendezők Kosztolányi mellett döntöttek, holott az addig felépített jellemekhez (főként a cinizmus, az irónia, a felülemelkedés vágya miatt) jobban illene a másik változat. Ennek fejtegetésébe azonban nem érdemes belemenni, mert a sorozat nem ért véget. Ki tudja, talán tényleg Kosztolányi a megfelelő döntés ebben az esetben. Az összehasonlító olvasás során már semmiképpen.

Aki úgy hitte, hogy az embert függővé tevő sorozatoknak semmi köze sincs a költészethez, ezennel felülbírálhatja magát. Amerikai sorozatgyíkok tízezrei és magyar követőik egy része most Blake-verset olvasnak a lapostévén vagy a számítógépen – különböző fórumokon kommentálják, értelmezik Az ártatlanság és a tapasztalás dalainak egy-egy darabját. Lehet, hogy Kosztolányi versfordításban most rosszabbul teljesített, de a költészet a filmsorozatnak köszönhetően egy kicsit jobban fog.