A tékozló fiúk – Néphangulat Presszó 8.
Elárúták ezek az anyafődet, pedig mindhármukat a falu nevelte, aztán szépen kitaníttattuk űket, nyáron telizabálták a fejüket, ősszel meg mentek vissza az egyetemre – háborgott Dzsoni a pultnál, miközben a híradó a vízfejű fővárosról és a növekvő londoni magyarságról értekezett. Különben is, folytatta fennhangon, az egyik újságíró lett, a másik költő, a harmadik meg fotográfus, és egyik sem dógozott még igazán a két kezivel egész életében, csak akkor, amikor az apjuk nagy kínkeservesen kihajtotta űket a fődre, hogy mos’ már aztán irány kapálni, mer’ a rímekbül, a pötyögésbül meg a kattintásbul nem fogunk megélni, mer’ az, amit csinálnak, ugye, nem munka, az olyan lébecolás, művészkedés, amitül csak megy a sírás, hogy éhezünk és el kell hagyni a hazát, mi meg itt rohadjunk meg, felénk se néznek, csak disznóvágáskor, amikor megérkeznek a haverokkal meg az autóval, telerakják a csomagtartót, és viszontlátásra, ennyit jelent az otthon, meg majd írnak rulla valahová, kiraknak díszelegni minket a címlapra meg a múzeumba.
Az egyikük is, az újságíró – folytatta Dzsoni – ide jár témát gyűjteni, aztán eladja a nyomorunkat valami lapnak, mer’ múltkor mesélte a Kovács doki, hogy szólt neki a lébecolós firkász, hogy megírt minket, a fotós haverja, a sunyi kis áruló meg adott neki képeket, így aztán assziszi mindenki, mennyire kell sajnálni a Dzsoniékat. Pedig van itt meló rengeteg, tavasszal és nyáron ott a napszám, ősszel a vadászat és a hajtás, igaz, hogy télen kell lopni egy kis fát úgy hetente kétszer, de az meg van elég a környéken. Nem kell nekünk a szánalom, a kocsmában ócsón mérik a bort, munka után összejövünk, megy a meccs tévében, a teremben a pingpong, a kártya, az asszony meg otthon nézi a Barátok közit. Bár nem tudom, mit néz rajta, mer’ az nem az, mint a Szomszédok, abban gazdag pesti nők és urak gyilkolják és csalják egymást, miközben fingjuk sincs a világról, egyik sem dógozik semmit, csak beszélgetnek és furikáznak. A Szomszédokban régen mindenki főműsoridőben húzta az igát kamera előtt bútorszállítóként, eladóként vagy kocsmáros asszonyként, de ezek a kábeltévések átnevelték a fiatalokat, és azé’ nincs itten munkahely, mer’ mindenki leszokott a munkárul. Ezér’ mennek a leglustábbak Londonországba, akik még disznóöléskor se jönnek fölpakolni, ők aztán télleg a legárulóbbak.
A pultos Méri nem szólt semmit, megszokta már Dzsoni monológjait, aki néhány évtized alatt megtanult túlélni – mindig annyit dolgozott, amivel nem halt se éhen, se szomjan. Öregasszonyoknál aprította a fát, foldozta a tetőt, takarította az emésztőt, ács- és asztalosmunkákat végzett, vagy éppen kint volt a földeken. Az a fajta ember volt, akinek a Néphangulat Presszó néhány kilométeres körzete és a kocsmában nézett tévéhíradó jelentette az országot, világjárásra is csak akkor indult, amikor a körfűrész levitte az egyik ujját, és a kórházban kötött ki. Azóta legalább nem mutogatott annyit a hosszan tartó előadások közben.
Szóval, szólt ismét kortynyi szünet után Dzsoni, éppen hétvégén beszéltem a fotográfus anyukájával, aki büszke vót a kicsike fiúra, mer’ elvégzett valami pingászegyetemet, és ment a külföldi galériába a sok fénykép, nem győztek cikkezni róla az újságok, csak az lett a bukkanó, hogy a nagy hírverés ellenire nincs mit enni a tékozló fiúcskának. Mondom neki, mármin’ az anyának, Te, Gizi, hát ne sajnáld annyira, ű is szarik a fejedre, és minek választott olyan melót, amibe bele lehet dögleni. Erre aszongya a Gizi, azért kűtte oda a városba, hogy neki jobb legyen, és azt is tanácsolta, vissza se nézzen, de mos’ már kezdi megbánni a tanácsát, mer’ itt van az a pár hektár főd, a gyerek meg csak fényképez, Giziék halála után eladja a fődet, a házat, és felfalja a gyereket a nagyváros, fölfalja az egész mittomén hány évtizedet. Nagy volt a sírás, rívás ott az uccán, én meg csak vigasztaltam szegény Gizit, hogy maj’ benő a fejük lágya, belássák, itt minden megvan, fogják a cókmókjukat Londonországban meg a fővárosban, és tömegestül visszajönnek a jó hazai fődet gondozni. Hát, igen, mondtam, és a hiányzó ujjal mutattam is neki, penig nem szoktam hencegni a balesetemmel, hogy még megbánhassák a bűneiket, beszélek én a plébánossal, hazagyühetnek bűnbocsánatra, de jobb lenne időben cselekedni, nehogy időköziben a tülekedésben elfogyjanak a lehetőségek.
A tárcát Hegedűs János fotóival illusztráltuk.
