Tél a Majorban
A Városmajorban ilyenkor ahányféle fa, bokor vagy ösvény, annyiféle fehér bundában csillog: az őszi vörös szőnyeges felvonulást felváltja a sztárok téli kollekciójának szikrázó pompája. Ez már csak azért is kisebb csoda, mert a parkot Buda legforgalmasabb, legszennyezettebb útjai fogják közre: a Szilágyi fasor, a Városmajor utca, és déli csücskénél a Széll Kálmánra keresztelt Moszkva tér.
A terület neve maga a beszédes történelem. A Major, ahogy a környékbeliek hívják röviden, csakugyan majorság volt egykor. A 17. században a budai Vár lakosai használták szántóföldnek, azután a katonaság kisajátította magának gyakorlatozásra – volt is némi jogvita a tulajdonlást illetően a városi tanáccsal. 1724-ben egy Daun Henrik nevű várparancsnok (talán szó szerint) egy huszárvágással megoldotta a helyzetet, mert építtetett magának egy nagy villát majorsággal együtt a mezőn, amely egyébként az Ördögárok nevű – a mai napig is létező, bár kiépített csatornává alakított – patak ártere volt. Csakhogy Daun Henriket áthelyezték, és amikor szedte a sátorfáját, a városi tanács megvette tőle a területet. II. József alatt egy rendeletének megfelelően közparkot, ahogy akkor nevezték: közkertet létesítettek itt, mégpedig az elsőt a városban. Egy darabig kertészeknek adták bérbe, de azok túl keveset fizettek, így a császár újabb rendeletére üdülőkertet alakítottak ki, az egykori Daun-villát pedig vendéglővé építették át. Számos épületterv is született, hogyan szolgálhatná a park a kikapcsolódni vágyó budaiak szórakozását, de amikor mutatványosbódék felállítását is engedélyezték, idővel egyszerű vurstli lett belőle, és nagyon lezüllött.
Később több rendezési terv is született a helyreállítására. Az Ördögárkot az első világháború végén orosz hadifoglyokkal betonoztatták be, így a csatorna a föld alá került. A park szélén a régi templom mellé felépült az új. A második világháborúban azonban temetővé és szemétteleppé vált az egykori, nemes fákkal beültetett park. Az ötvenes években kezdett újra éledezni, de szocialista szellemben: ekkor épült a Városmajori Szabadtéri Színpad is. Az északi végénél megépült a Fogaskerekű végállomása, majd a sportlétesítmények, idővel pótolták a kipusztult növényzetet, ha részben tájidegen fákkal is.
A Major mára a múltnak mindezt a lenyomatát magán viseli, a jelen tüneteivel együtt. A Főkert ugyan gondozza, de hol van már az egykori „üdülőkert” ideája! A padok még a régi, piros deszkás-betonlábú tákolmányok, ezek jó részét tavasztól birtokba veszik a hajléktalanok, akik nem ártanak senkinek, csak hosszan bámulnak az előttük elsétálók után. A melléjük szegődött, viharvert kutyák össze-összekapnak a környékbeliek itt sétáltatott pedigrés jószágaival. A bicikliken száguldozó gyerekeket aggódva figyeli az ember: mikor rohan utánuk egy lakásfogságból szabadjára engedett, nagydarab eb. A játszóteret kerítéssel zárták körbe – épp a kutyások és a hajléktalanok ellen. A régi kutakból, melyeknek a vize olyan jó hírnévnek örvendett, hogy még Vízgyógyintézetet is létesítettek itt a 19. század közepén, mára egyetlen ivócsap maradt a játszótéren. Focizásra, kosárlabdázásra szánt betonpálya van ugyan, de az is leromlott, és hiányzik a kapu és a kosárpalánk. Ahol nincs murva, a földsétányok a nedves időszakokban súlyos sártömeggé áznak fel, és járhatatlanok lesznek. És még így is, a Városmajor ellenállhatatlan.
Ha jön a hó, ez a medenceszerű terület bámulatos tájjá alakul. Idén mindenfelé madáretetőket aggattak a fákra – szimpatikus ötlet. Egy kis fantáziával még szépeket is lehetett volna csinálni. A másfél literes ásványvizes palackokba késsel trancsíroztak nyílásokat, ott lógnak a fákon a horpadt flaskák, a színes műanyagok kupakostul tarkállanak az ágak között. Hirdetik a gyakorlatias emberség meglétét, és az esztétikai érzék lassú kimúlását.
Illusztráció: www.idokep.hu
