A nagy nap
Végre elérkezett a nap, amikor életemet véglegesen összeköthettem a közösségi oldalon kialakított profilommal. Az ébredés kezdetben ijesztő volt, mert az első pislogás után a mosdóban végzett tevékenységek is felkerültek az üzenőfalra. S. B. éppen vécépapírt tépett a mellette lévő tartóból, miközben a kiválasztási folyamatokat kísérő cigarettát maga alá hajította a kagylóba – ehhez hasonló szövegáradat indult meg, amellyel csak a reggeli rutin után, az első böngészésnél szembesültem. S. B. most éppen a gép előtt ül, önmagát bámulja, zavarba jön, majd pedig kávéval és cigarettával kioson az ajtó elé, mintha el tudna menekülni saját élete elől. Ezzel nyertem egy kis időt, hiszen a profilom még láthatóan nem volt elég érett ahhoz, hogy gondolataimat is azonnal közvetítse.
Az ajtó előtt cigizve gondoltam először arra, mégis túlzás volt automatizálni a profilfrissítést, pedig a cég, amely az összekapcsolást végezte, teljes biztonságot ígért. Ebbe a szerződés szerint beletartozott az is, hogy a közösségi oldalra szánt üzenet csak „egyértelmű gondolati szándék” esetén kerül ki a világhálóra. Úgy látszik, hiba csúszhatott a folyamatba. Gyorsan fogtam a telefont, és felhívtam az ügyfélszolgálatot, amelynek számát vészhelyzetre biztosította a vállalat. Ott közölték, hogy rendszerük szerint minden a legnagyobb rendben működik, és az üzenetek kizárólag az „egyértelmű gondolati szándék” alapján kerülnek nyilvánosságra. A hölgy még azt is megjegyezte, hogy a jelentésben az áll: az előzetes pszichológiai vizsgálatok alapján kiemelkedően magas bennem a publikációra való hajlam, ezért kezdetben előfordulhatnak túlkapások.
– Túlkapások? – kiáltottam fel a telefonba. – Ez a szar nyilvánosan közvetíti a kiválasztási folyamataimat! – próbáltam a hangerővel is tükrözni a helyzet komolyságát.
– Nyugodjon meg, és tárcsázza pszichológusunkat, aki különböző meditációs technikákat ajánl a hasonló esetek elkerülésére – valahogy így hangzott a betanult, idegesítő kimértséggel előadott titkárnői szöveg.
Mire visszaültem a gép elé, a beszélgetés már fent volt az üzenőfalon, többen kedvelték is, és néhány hozzászóló megjegyezte: „Csak nem valami kísérlet, vagy valami sci-fit írsz?”. Ekkor történt, hogy a profilom elárasztotta az üzenőfalat a legdurvább káromkodással, és képtelen voltam megállítani a szövegfolyamot. Anyázások, istenkáromlások és a legdurvább perverziót idéző szitkozódások ömlöttek az éterbe.
Kétségbeesetten tárcsáztam az ügyfélszolgálattól kapott telefonszámot, ahol egy újabb vizsgálatra próbáltam időpontot kérni.
– Arra lennék kíváncsi, Ön pontosan hányas számú kísérleti alanyunk – érdeklődött a titkárnő.
– A kettes vagyok – válaszoltam, miközben aggódtam, hogy a céggel kötött szerződés részletei is a nyilvánosság elé kerülnek.
– Nyugodjon meg, a doktor úr jelenleg az egyes pácienssel foglalkozik, Önnek délutánra tudok időpontot adni – válasza után hallottam, ahogy nevemet felírja egy darab papírra.
A telefonálás után vettem észre, hogy a profilom nem posztolta a fenti beszélgetést. Elég megnyugtatónak tűnt, hiszen ez volt az első jel, amiből tudhattam, nem vesztettem el a teljes kontrollt az életem felett. Egyszerűen csak uralnom kell a helyzetet, visszafognom a külvilágnak szánt ingereket, és összehangolni az életemmel teremtett másom működését.
A délutánig tartó időt munkával próbáltam kitölteni, be kellett fejeznem egy félkész kritikát, és a heti tárcaötletnek is meg kellett születnie. Megparancsoltam magamnak, ezzel együtt a profilomnak is, hogy a gondolataim közül semmi sem kerülhet nyilvánosságra. Elvégre nem szórhatom szét a világhálón az ötleteimet, azokból élek, nyugodt szívvel ellophatná más, ráadásul a főnököm előtt is veszélybe kerülnék. Jogosan mondhatná, hogy már közöltem korábban a cikket, írásom tehát nem újdonság. Igyekeztem a legnagyobb diszkrécióval dolgozni, témát keresni a hétvégére.
A profilomat azonban nem sikerült megfékezni. Egymás után kerültek fel az üzenőfalra a legvadabb ötletek a pápa lemondásától a korábbi katolikus pedofilbotrányokon keresztül az udvaron nyíló hóvirágokig, amelyek szépségén felbuzdulva az elbeszélő eljut a mocskos és zajos politikával való teljes leszámolásig. A hiba onnan fakadhatott, hogy a profilom érzékelhette, a nyilvánosságnak szánom ötleteimet. Csupán azt nem vette figyelembe, hogy az ötlet elmélyítéséhez, megfogalmazásához időre, a szöveg kidolgozásához pedig néhány napra lett volna szükségem. Ezt nem adta meg, pontosabban ezt nem tudtam megadni magamnak.
Ekkor kezdtek el fogyni az ismerőseim, először a távolabbiak, akik a hozzászólásaik alapján úgy fogalmaztak: eddig is tudták, hogy egy beszámíthatatlan idióta vagyok. Később a közelebbiek is ritkultak, ők annyit írtak, nagyot csalódtak bennem, de miután minden perverz gondolatomat nyilvánosságra hoztam, megmutattam, milyen ember is vagyok valójában. Ebből az emberből pedig ők nem kérnek, nem is értik, hogyan viselhettek el idáig.
Próbáltam menteni a menthetőt, és finoman körbeírni a végzetes hibát, de a szerződésbe foglalt titoktartás kötelezett a hallgatásra. Így végül néhány szakmabeli maradt, afféle íróbarátok, akik váltig állították, most már kivárják, mi lesz ennek a vége. Akadt néhány sajnálkozó is, aki igyekezett megmenteni, megtéríteni. A többség hamar cserbenhagyott, megijedt a valódi arcomtól, ami nem sokban különbözik az övékétől, csak éppen néhány órára láthatóvá vált. Megértettem őket, ugyanilyen esetben hasonlóan cselekedtem volna. A megmaradtakat pedig én magam töröltem az ismerőseim közül, hiszen képtelen voltam tőlük másra koncentrálni.
Végül nem maradt senki, így a profilom már csak önmagának posztolt. Egy nap alatt sikerült megölnöm, amit évek óta építgettem. Bekövetkezett a nagy összeomlás, gondoltam. Bekövetkezett a nagy-nagy összeomlás, írta a profilom az üzenőfalon afféle belső monológként. Felhívtam a titkárnőt, áttetettem a kezelést a következő napra, hiszen – mondtam neki – mégiscsak ma van életem nagy napja. Újjászülettem.
Fotók: http://forum.modding.ru
