Bárdos József: Vallomásos ügy – nyári krimi (2.)
Bárdos József
Vallomásos ügy
(Nyári krimi)
SZERDA, JÚLIUS 6.
BÁN ZOLTÁN
RENDŐRNYOMOZÓ
részére
Kedves Őrnagy Úr!
A mellékelt feljegyzések (hangfelvételek szerkesztett szövegei, illetve két levél és egy képeslap másolata) Szőke Zoltán meggyilkolásával kapcsolatosak, azzal az esettel, amelyet Önöknél próbáltam felderíteni. Tudom, sikerrel lezárták az ügyet. Azóta már mindenen túl vagyunk, minden elcsendesedett. Úgyhogy gondoltam, felesleges őrizgetnem ezeket a papírokat, de talán az Ön számára érdekesek lehetnek. Ha mégsem így volna, nyugodtan dobja papírkosárba az egészet, és felejtsen el engem is. De amennyire sikerült Önt, mint valóban kiváló szakembert megismernem, talán mégis megőriz jó emlékezetében.
Tisztelettel és barátsággal:
Dr. Gaál Péter
PÁSZTI ANDRÁS (1. rész)
KÁRÁSZ DEZSŐ
HÉTFŐ, OKTÓBER 5.
Foglaljon helyet, Gaál úr. Igen, tudom, maga az, aki a Zoli halálának körülményeit akarja tisztázni. Mondta Rózácska. Afféle független nyomozóként. Ezért is fogadtam soron kívül. Pedig elhiheti, millió baja van az embernek ilyenkor, hétfő reggel. Rettenetes. Nyáron mindenki elmegy szabadságra, a vasút nem szállít, a külkeresek nem intézik a rendeléseket, itt rohad az áru a nyakunkon. Különösen most, hogy a gyár lelke, Zoli nincsen itt…
Szóval fel akarja deríteni az egészet. Értem. Persze, a rendőrség nemigen jutott eddig semmire, ahogy tudom. Hogy honnan tudom? Kisváros ez, nem marad itt titokban semmi. Ha az ember meg akar tudni valamit, csak ki kell nyitnia a fülét. Szóval maga is független. Nagy divatja van annak mostanában…
Jó, nem akartam megbántani, Isten mentsen tőle. De hát bizony néha bosszant, á, mit bosszant, dühít, hogy micsoda hülyítés folyik itt körülöttünk. Nem vette még észre, hogy egyszerre mennyi független ember jelent meg körülöttünk? És mondja, mitől függetlenek? Az a hétpróbás jogász, aki nem volt jó jogtanácsosnak – nálunk tört bele a bicskája se ügyvédnek, mert egyszerűen buta szegény, nem képes két értelmes mondatot összehozni, most azzal jön nekem, hogy ő már akkor ellenzéki volt. És hogy ő most független. Na ezt azért mégse!...
Bocsánat, maga is jogász, ugye? Hát ne vegye magára. Persze, tudom én, majd csak letisztul ez az egész, nagyon helyes ez, legyen csak ellenzék, legyen a tudomány, a gazdaság független a politikától, ne a hatalom döntsön, hanem a tehetség. A gazdaság meg működjön a maga törvényei szerint. mert ha nem így van, hát minek vagyok én itt. Hogy elvigyem a balhét a más hülyeségéért? Csak ez a sok hazugság, a sok szemét, amit sodor magával az ár, nehezen nyelem le...
A maga dolgára térve. Tudnia kell, hogy nagyon nem szeretem, ha idegenek mászkálnak a gyárban, és szaglásznak jobbra-balra. Az újságírókkal is örök háborúságban állok emiatt. Mert szerintem a munkahely arra való, hogy dolgozzanak. Ha valaki valamit meg akar tudni, kérdezze meg tőlem, vagy az arra illetékestől. Ha meg mással akar beszélni, hát beszéljen velük munkaidő után, a kocsmában, az utcán, ahol akar. Nem azért, mintha nálunk valami nagy, titkolni való disznóságok volnának, egy frászt! Nekem nincsen félni- meg takargatnivalóm…
Köszönöm, Rózácska. tegye csak le a kávét…
Cukrot? Szóval nem szeretem az idegeneket nálunk. De magával kivételt teszek. Azért is fogadtam, gondolom, ebből rájött, hogy igent mondok. Elutasítani egyszerűbb egy üzenettel. És nem azért teszek kivételt magával, merthogy Rózácska olyan lelkesen konferálta be magát (megjegyzem, gratulálok ehhez a sikerhez, Rózácska nagy emberismerő). Zoli kedvéért teszek kivételt, vagy az emlékének engedek, hogy is mondjam? Mert ugye, neki már mindegy. De mégis…
Igen, Szőke Zoltán nem volt akárki. Ezt akartam magának elmondani. Ezért lopom az időmet. Tudja, öt éve lett főmérnök nálunk. Harmincegy-néhány éves korában. De már akkor olyan világos, értelmes koncepciója volt, amit nem lehetett nem méltányolni. És következetesen meg is csinálta, amit vállalt. Nem csak afféle szájhős volt, amilyennel minden kocsma tele van. Én már kilenc éve gyűröm itt az ipart, úgyhogy pontosan tudom, milyen volt ez a cég Zoli előtt. Ócska kóceráj volt. Olyan, amilyenből vidéken tizenkettő volt egy tucat. Amilyenből ma már tizenegy rég becsődölt. Őszinte leszek magával. Ha Zoli ide nem jött volna, már régen becsukhattuk volna mi is a kaput. Nem is tudom, nem a szakértelme miatt, bár kiválóan értette a dolgát. Hanem a hite. A kegyetlensége önmaga és mások iránt, ha a cél megvalósításáról volt szó. Ha egyszer elkezdett valamit, azt tűzön-vízen keresztül befejezte. Soha nem hátrált meg. Nézzen csak ki az ablakon, látja, ott az új üzemcsarnokunk. Két éve lett kész. Oda majd feltétlen nézzen be. Érdemes. Ott gyártjuk az új műszercsodát. Van olyan jó, mint a japánoké. Viszik, mint a cukrot. Angolok, franciák, németek. Tudja maga, mit jelent egy ilyen termékkel bejutni az európai piacra? De az egész csarnokban nem talál egy kalapácsot. Ott nem lehet a régi módon dolgozni, hogy majd ráütünk, és csak belemegy…
Oda Zoli személyesen válogatta ki az embereket. Vizsga volt. Átképzés. És Zoli kíméletlenül vizsgáztatott. Nem érdekelte, hogy hány gyereke sír otthon a Lajos bácsinak. Vagy hogy a Pista bácsi még akkor kezdte, amikor itt kukoricaföld volt. Tud vagy sem. Persze rengeteg ellenséget szerzett magának. A szakszervezettel is összerúgta a port. Máig is haragszanak rá sokan. Mert nálunk az emberek még mindig nem szokták meg, hogy követelnek tőlük. De aki ma ott dolgozik, azon a gyártósoron, az a világon bárhol beválna. És ezt Zoli teremtette. Hát ezért teszek én most kivételt…
Mit mondjak róla? Jól beszélt angolul, olvasott, írt németül, oroszul. A munkája volt az élete…
Hogy botrányai? Nem, ez így nem igaz. Botrányai nem voltak. Az igaz, szerette a nőket. Istenem. Sokat egyszerre. Talán mindet. Nem is tudom. De hát ez magánügy. Az biztos, hogy első helyen a munkája volt. Ez volt a lényeg. Erről fogok beszélni a temetésén is. A gyár nevében. Hogy egy ember, akinek az élte volt a munkája…
Igen, teljesen szabad kezet kap. Azzal beszél, arról beszél a gyárban, akivel csak akar. De egy kérésem van. Hogy majd azért mondja el nekem, hogy mire is jutott, ha jut valamire, csak a végén, persze. Nem érek én azért annyira rá, még ah, most egy kicsit talán sokat beszéltem is…
A viszontlátásra, Gaál úr! Örülök, hogy megismertem!
GESZTI ARANKA
HÉTFŐ, OKTÓBER 5.
Hamar kiszúrt, hallja-e!...
Igen, mondták már, hogy van itt valami híres szaglász, akit még a nagyfőnök is fogadott, és most az ő engedélyével szimatol nálunk. Úgyhogy maga igazán nagy esemény, mert ebbe a zugba még a híreknek is csak egy töredéke jut el. Persze biztos megsúgták magának nagy bizalmasan azt is, hogy Zoli meg én. Szóval, hogy viszonyom volt vele. De tudnia kell, hogy velem melléfogott. Mert annak vége. Azóta ülök itt ebben a nyomorult lyukban. De ne reménykedjen, nem én öltem meg…
Persze, hogy megalázó itt gubbasztani azok után. De ne féltsen, már nem leszek én itt sokáig.
Hogy miért nem hagytam itt a céget mindjárt? Értem, jó kérdés. Mentem volna én, ha lett volna hova, csak hát nemigen kapkodnak manapság a magamfajta nőkért. Kinek kellek én? Érettségim van, tanultam gépgyorsírást. Más semmi. Elvagyok a számítógéppel, de éppen csak. Se nyelvtudás, se számítógépes ismeretek, pedig ma ezekre harapnak, ha egyáltalán. Persze nem itt, ebben a mi kisvárosunkban. Itt úgyis hiába mennék akárhová. Olyan ez, mint egy falu. Örülök, hogy átmenetileg itt meghúzhattam magamat. Tudja maga, milyen kegyetlenek a nők? Sokkal rosszabbak, mint a férfiak. Nyilván sejtelme sincsen erről. Hogy milyen is belülről a nők világa…
Hát nem tudom. Lehet, hogy most, hogy Zolit elvitte az ördög, valamelyest változik a levegő a cégnél. De én nem nagyon bízom benne….
Hogyan kezdődött Zolival? Miért érdekli? Hát éppen persze elmondhatom. Egyszerűen elsodort. Ahogy minden nőt elsodort, ha akarta. Ellenállhattam volna? Nem hiszem. Volt benne valami fantasztikus fölény, amivel intézte az ügyeit. Nem csak a nőügyeit. Mindent. Önbizalom. Az, hogy mindig pontosan tudta, mit akar, mi mennyibe kerül, miért mennyit érdemes adni. És úgy vett mindent, hogy az neki jár. Természetesen. Mint egy császárnak. Az is volt. Az élet császára…
Mikor idekerült a céghez, három hétig csak mászkált. A műhelyekben, az irodákban, a pincében, a padlásokon. Mindenütt megfordult. Járkált, beszélgetett. Nézelődött. Aztán engem kiválasztott. Odajött hozzám, öten ültünk egy szobában, semmi kis körmölők. Olyanok, akiket észre se szoktak venni a fejesek. Akiknek köszönés helyett is legföljebb valami mormogás szokott kijárni. Szóval odajött, megállt a hátam mögött, és közölte, igen, nem megkérdezte, van-e kedvem, nem megkért, hogy vállaljam, nem, közölte, ez a helyes kifejezés, közölte, hogy elsejétől én leszek a titkárnője. Úgyhogy csomagoljak. Huszonegy éves voltam! Túl az első szerelmi csalódáson. Már éppen kezdtem beletörődni, hogy egy senki leszek egész életemben. Hiszen láttam magam körül. Hogy a többi senki, akikkel együtt ülünk abban a szobában, egy évtizede húzza némán az igát. Hogy csak ez van énelőttem is. És akkor egyszerre én lehettem a főmérnök titkárnője! Nem, nem a pénz. Arra akkor nem is gondoltam. De képzelje csak el! Micsoda érzés volt! A kóristalányok néznek úgy a primadonnára, ahogy énrám néztek ott az irodában a többiek. Hát így kezdődött…
Na igen. Zoli teljes kiszolgálást kívánt. Nemcsak az újságokat, a postát, a napi öt kávéját, a napi programot kellett precízen szolgáltatnom, hanem őt magát is gondoznom kellett, testileg-lelkileg. Tudja, ebben végül is nincsen semmi rendkívüli. Ezzel nyugtattam magamat is a kétségek idején. Mert láttam, Nyugaton is, nálunk is a főnökök zöme természetesnek veszi, hogy bizalmaskodhat a beosztottjaival, ha azok nők. Hogy kikezdhet velük. Hogy elvárhatja, a magánéletükbe is így vagy úgy, de beengedik. Épp eleget hallottam a többi titkárnőktől, hogy próbálják fogdosni, tapogatni őket, milyen kétértelmű és aljas légkörben élnek, milyen könnyen ráfordítják a főnökök a kulcsot a zárra, ha kettesben vannak...
Nem! Éppen ez az! Zoli nem bizalmaskodott. Nem udvarolt, nem célozgatott, nem csipkedett. Egy frászt! Első nap, mindjárt az első nap délutánján közölte, hogy úgy készüljek, másnap délután bent maradunk egy kis túlórára. Mert kíváncsi rám. A gépírás-tudományomra, meg az egyéb képességeimre. Hogy milyen leszek szeretőnek. Érti? Közölte. Így, ahogy mondom. És kész. Most mit tehettem? Ki kellett volna kérni magamnak? Nem is mertem. Mégiscsak ő volt a főmérnök úr! És én akkor még borzasztó nyuszi voltam. Persze ő ezt is biztosan belekalkulálta a dologba. De egyébként is. Mi van, ha felháborodtam volna? Megsemmisülten kullogjak vissza a régi helyemre? Hogy újra egy legyek a tucatból?...
Hogy maga se tudja, mit tett volna az én helyemben? De uram! Nekem ez akkor egyáltalán nem elméleti kérdésként merült föl! Hanem mint nagyon is gyakorlati. Még szerencse, hogy szűz már nem voltam. És egyébként is szedtem fogamzásgátlót. Mondtam, túl voltam egy nagy csalódáson, nem volt senkim, de a tablettát nem hagytam abba. Talán mert magamnak se akartam bevallani, hogy elhagytak. Meg mit mondtam volna az orvosnak? Hogy köszönöm, de jelenleg nem élek nemi életet? Röhej, nem? Hát ilyen nőnek lenni, tudja? Úgyhogy én másnapra felvettem a legszebb fehérneműmet. És kész. Gondoljon, amit akar. Könnyű maguknak, férfiaknak! Na nem, mintha panaszra lett volna okom. Nem volt rossz Zolival. Különösen eleinte. Jó szerető volt. Meg lehetett szokni, csak önző volt...
Nem, nem az ágyban. Ott ügyes volt, és figyelmes is a maga módján. Hanem egyébként. Ahogy használta az embert. Nem, nem kihasználta. Használta. Mint valami rongyot. Amibe beletörölheti a kezét, ha olajos lett valamelyik gép mellett. Ha kellettél, a kezébe vett, ha nem, hát félredobott. Most gyere! Most tűnj el, dolgom van. Most kellesz! Most eredj innen! Törődött is ő azzal, hogy én mit gondolok, vagy hogy én mit érzek. Hogy egyáltalán érzek, mert ember vagyok! Persze nem kellett volna beleszeretnem…
Igen. Ez volt a legnagyobb baj. Hogy beleszerettem. Tudom én, hogy nem kellett volna. Mert hát embert, aki ennyire önmagával volt eltelve, én életemben nem láttam. De tudja, megértettem. A szakmájában zseni volt. Ezt akárki megmondhatja magának. Csak néztem, hogy vágja zsebre a sok innen-onnan szalajtott főokost. Az ilyesmi mindig a titkárnők előtt zajlik. Láttam épp elégszer, hogy próbáltak fölébe kerekedni, és hogy mentek el aztán behúzott farokkal. Őt nem lehetett zavarba hozni link pesti dumákkal. Ez a cég nagyon is sokat köszönhet neki. Nem tudom, a nagyfőnök erről mit mondott magának, mit nem, de nekem elhiheti, nem túlzás, hogy ő is majd mindent Zolinak köszönhet. Ő csinált belőle valakit. Szóval Zoli sikeres, vonzó ember volt. Ellenállhatatlan. A vitákban. Meg a nőknél is. Egyszerűen mindenkit megkapott, akit csak akart. Néha azért panaszkodott, hogy hajszolják a nők. Tudja, mennyien kivetették rá a hálójukat? Ő meg válogatós volt. Persze tehette. Csak húsz és negyven között! Ez volt a jelszava. És aki nem kellett neki, azt simán vérig sértette. És még csak nem is akarattal. Úgyhogy nagyon sokan haragudtak rá. Olyanok, akik már átlépték a bűvös negyvenes határt. Átnézett rajtuk. Érti? Ó, itt a cégnél is…
Talán azt hitte, hogy csak én voltam? Mesélhetnék éppen. De minek? Igazán komoly egy se volt. Az Ági a bérosztályról. Vagy az Anikó. Az a kis szőke, fitos arcú a könyvelésről, majd nézze meg. Azt egyszer egy hétvégére a Mátrába is elvitte magával. Ez már nagy kegy volt. Hogy ennyi időt hajlandó áldozni valakire. Tudja, ott van egy kis ház. A Zolié.. Oda csak azokat a nőket vitte magával, akiket többre tartott egy alkalomnál. Nagyon kedves kis hely…
Igen. Én is jártam ott. Nem is egyszer. De ne örüljön, nem én öltem meg, nem voltam féltékeny ezekre a nőkre. Zoli annyira nem volt az enyém sohasem, hogy nem is lehettem féltékeny. Mert ő annyira csak önmagáé volt…
Persze, hogy szenvedtem ettől. Dühöngtem. Különösen eleinte. Mikor velem szerveztette meg a hétvégéjét, amit mással akart tölteni. De aztán valahogy ebbe is beletörődtem. Hogy ilyen. Mégis az életem része…
Nem, higgye el, tényleg nem voltam féltékeny. Ha haragost keres, hát inkább mondjuk Julikát kérdezze meg. A Várkonyinét. Az majd meghalt, hogy észrevétesse magát. De Zoli rajta is csak átnézett, mint annyi máson. Egyszer még mondtam is neki, hogy Zoli, vigyázz, ennek nagykutya a férje a városban. Azt felelte: Mit akar az a vén tyúk? Tudja mennyi idős a Julika? Negyvenöt. És ez két éve történt. Ilyen volt. Mit akar tőle, és kész…
Hogy közöttünk? Hogy miért lett vége? Mondom, hogy rossz úton jár. Ez nem az elhagyott szerető…
Elmondhatom, nem titok. Tudja, amikor megismerkedtem a férjemmel…
Igen. Férjnél vagyok. Fél éve, csak nem vettem fel a férjem nevét. Mi köze hozzá a sok irigy nőnek itt a gyárban? Ha akarták, megtudhatták. Nem érdekelnek. Ebből én már megjöttem. Nem előttük akarok valaki lenni. Tudja, megokosodtam azért Zoli mellett. Nem azért élek én, hogy másokat pukkasszak. A saját életem nekem sokkal fontosabb…
A férjem? Tóth Lajosnak hívják…
Igen, ahogy mondja. Ez nem egy nagy, olyan regényekből ismert, viharos szerelem. Ellenkezőleg. Csendes, békés, nyugalmat kínáló. Huszonhat éves múltam. Mire vártam volna? És Lajos nagyon rendes ember. Akar vele találkozni?...
Szerdán terhestanácsadásra megyek. Őt már öt órakor otthon találja. Tessék, felírom a címet. Majd szólok neki. Akarom is, hogy találkozzon vele. Ha már így belebámult az életem egyik felébe, nézze meg a másikat is. A jobbikat. Mert Lajossal boldogok leszünk. Mert azok akarunk lenni. Érti? Na, szóval, amikor kiderült, hogy Lajossal komoly a dolog, bementem Zolihoz, és megmondtam neki, hogy vége. Kicsit meg volt lepődve. Ami jólesett. De nem nagyon mutatta. Azt mondta, jó. Másnap meg odajött hozzám, és közölte, hogy akkor mást keres a helyemre. Mert neki egész titkárnő kell, és nem valami fél. Hát így kerültem ide…
Szakszervezet? Ugyan, hagyjon már a dumával! Zoli azt csinált a cégnél, amit akart. De higgye el, én nem haragudtam rá. Ilyen volt. Ismertem. Inkább károm van Zoli halálából…
Csodálkozik? Arra kértem most, hogy segítsen. És megtette volna. Ha ő átszól, talán már veszélyeztetett terhessé nyilvánítottak volna. És már nem ülnék itt. Mikor beállítottam hozzá, persze csodálkozott. De megígérte, hogy elintézi…
Igen, elmentem hozzá. Amikor tudtam, hogy nincs otthon a felesége. Nem akartam, hogy itt lássák, amint kunyerálni megyek hozzá. Meg hogy kiszivárogjon, mielőtt még sikerülne meglépnem innen. Pont az kellett volna. A drágalátos Kittynek könyörögni, hogy segítsen bejutni a főmérnök úrhoz?...
Kitty? Ő ül most a helyemen…
Hogy mikor voltam Zolinál? Nem fogja elhinni! Pontosan azon a bizonyos pénteken. Fél ötkor leléptem innen, mint rendesen, és egyenesen hozzá. Tudtam, hogy otthon találom. Kihallgattam, amint Kittyt odarendelte magához. De még élt, amikor eljöttem tőle. Úgyhogy nem én öltem meg. Nagyon melléfog, ha engem gyanúsít. Inkább kérdezze meg Gábort! Nem is értem, hogy tűri…
Gábor? Ja. A Kitty férje. Én ugyan nem tudom, hogy tudja-e vagy sem, hogy Zoli meg Kitty. Szóval nem is tartozik rám. Kérdezze meg tőle. Látja, ami engem érdekel, az itt van benn. Ötödik hónapban vagyok…
Igen, már megmozdult. Rettenetesen furcsa érzés. Ha lefekszem hanyatt, ki lehet tapintani, ahogy mozdul. Úgyhogy nekem ez a jövőm. Három évre bizonyosan. Lajos is azt akarja, hogy otthon maradjak a kicsivel. Aminek igazán örülök, hogy fiú lesz. Egy fiún mégse lehet úgy átgázolni, mint egy nőn. Igaz?...
Jó, jó, nem sírok én. Csak kicsit labilis vagyok mostanában. Az orvos azt mondta, hogy nyilván a terhesség miatt. De majd csak elmúlik ez is. Igaz?...
Várjon, megyek én is. Ebédelt már? Itt a konyhánkon aránylag jól főznek. Mindjárt elintézem, hogy kapjon ebédet. Maga cserébe velem ebédel. Rendben? Dögöljönek meg az irigységtől!...
Pillanat, csak rendbe szedem magam. Nem muszáj mindenkinek látnia, hogy már megint bőgtem…
