Bárdos József: Vallomásos ügy – nyári krimi (3.) – AMBRUS TIBORNÉ (SZÜLETETT NAGY MÁRIA)
SZERDA, JÚLIUS 6.
BÁN ZOLTÁN
RENDŐRNYOMOZÓ
részére
Kedves Őrnagy Úr!
A mellékelt feljegyzések (hangfelvételek szerkesztett szövegei, illetve két levél és egy képeslap másolata) Szőke Zoltán meggyilkolásával kapcsolatosak, azzal az esettel, amelyet Önöknél próbáltam felderíteni. Tudom, sikerrel lezárták az ügyet. Azóta már mindenen túl vagyunk, minden elcsendesedett. Úgyhogy gondoltam, felesleges őrizgetnem ezeket a papírokat, de talán az Ön számára érdekesek lehetnek. Ha mégsem így volna, nyugodtan dobja papírkosárba az egészet, és felejtsen el engem is. De amennyire sikerült Önt, mint valóban kiváló szakembert megismernem, talán mégis megőriz jó emlékezetében.
Tisztelettel és barátsággal:
Dr. Gaál Péter
AMBRUS TIBORNÉ (SZÜLETETT NAGY MÁRIA)
HÉTFŐ, OKTÓBER 5.
Szóval maga az a híres ügyvéd, akit Bandi emlegetett. Dr. Gaál Péter. Ühüm. Nagyon elegáns a névjegykártyája. Eltehetem?...
Látom, maga az a fajta, aki tudja, hogy mitől döglik a légy. Hát igen, Pest az Pest. Fiatal koromban, szóval mielőtt férjhez mentem volna, gyakran elképzeltem, hogy egyszer majd Pesten élek. Valami elegáns helyen. És a férjem nagymenő lesz, nekem meg semmi gondom, csak lógatom egész nap a lábam, olvasok, eljárok vásárolgatni…
Köszönöm, hogy nem nevet ki. Nem rossz elképzelni, hogy mindenki az ember körül ugrál, az ember kényelmét keresi. Persze tudtam mindig, hogy bolondság. Látja. Ez lett belőle. Na, a Zoli olyanféle volt, mint maga. Tudta, mit akar…
Az ügyről? Már a gyilkosságról? mert az volt, ugye?...
Én nem sokat tudok mondani magának. Amit tudtam, különben is már mind elmondtam a nyomozóknak. Ketten is vannak. Azok is pestiek, tudja? Annyit kérdezősködtek már, hogy egy életre elegem lett belőlük. Mintha legalább is én öltem volna meg Zolit…
Bocsánat, de meg kell néznem a kuktát…
Vica, mondtam, hogy menjetek ki Öcsivel az udvarra, nem? Még egy kicsit játszhattok odakint, aztán jön a fürdés, vacsora, lefekvés. Atti alszik, mi meg a bácsival beszélgetni szeretnénk, nincs most idebent semmi keresni valótok! Értettétek?...
Már itt is vagyok. Tudja, a férjem nap közben csak hideget eszik. Aztán estére szoktam neki főzni valamit. Ez nagyon praktikus, mert úgy főzök, hogy a maradék nekünk a gyerekekkel másnap elég ebédre. És különben is, ez a legolcsóbb. Tudja, mibe kerülnek azok a szép felvágottak? És még csak nem is különlegesek. Persze néha jó a sonka is, de sonkát se vehetek mindig. Igaz? A többi meg mind vizes vacak. Csupa töltelék, szója, mit tudom én, micsoda. Az árak meg! Most éppen egy kis jóféle krumplipaprikást főzök. Egy kis gyulaival. Azért az mégis más. Már a szaga is. Tényleg, kezd érződni, be is csukom az ajtót, mert az egész lakás tele lesz vele…
Arra a délutánra kíváncsi maga is? Illetve estére? Gondoltam. Szóval már majdnem este volt. Olyan hat óra lehetett, tudom, épp a fürdővizet készítettem, mert az ilyen kicsiknek, mint Atti is, tudja, most hét hónapos, nagyon fontos a rendszeresség. Van, aki azt mondja, ez valami mánia nálam. De én azt mondom, a gyereket ilyenkor kell elkezdeni rendre szoktatni. Arra, hogy az életnek meghatározott ritmusa van. Amit be kell tartani. Mert ha most nem szokja meg, később már nagyon nehéz bármit is elérni. Eleinte az anyósoméknak se tetszett. Beállítottak, persze épp etetés idejében. Hát én meg nem törődtem velük. Első a gyerek. Na, azután csak belátták, hogy igazam van…
Igen, mondom azt az estét. Szóval épp eresztettem a vizet, amikor éktelen sikoltozást hallottam. De volt az olyan rémes, hogy elhűlt bennem a vér. Egy pillanatig azt hittem, valami rádióműsor. Hogy valamelyik hülye szomszéd tán kirakta a kertbe a rádióját, és így szórakozik. Már velünk. Maga nem is tudja, mire képesek egyesek. Volt olyan, aki, amikor megvette az új sztereo nyavalyáját, hát kirakta az utcai ablakba, felhangosította, amennyire csak lehetett, aztán kiállt a kapuba, és leste a hatást. Hogy észrevesszük-e, hogy neki mije van. Aztán, mikor elküldtük a jó fenébe, még neki állt följebb. Hogy ő úgy hallgat zenét, ahogy neki tetszik. Higgye el, a kertes ház sem fenékig tejföl…
Szóval aztán rájöttem, hogy ez a sikoltozás nem lehet rádió. És mintha az utcáról hallatszana. Hát kiszaladtam. Látom, az Icuka ott áll a kocsiút közepén, és csak sikítozik, csak kiabál, de olyan hátborzongatóan, hogy azt elmondani nem lehet. Hogy „Jaj Istenem, ez nem igaz, jaj, istenem, ez nem igaz!” Így. Megállás nélkül. És mutogat. A Zoliék kapujára. Odanézek, hát a kapu nyitva. Bemegyek, hadd látom, mi az a nagy baj, hát ott fekszik a földön Zoli. A konyhában. Brrr! Rémes. Most képzelje, szegény Icuka mit érezhetett! Mégiscsak közeli ismerőse volt! Futottam vissza hozzá, hazalökdöstem, tényleg, úgy kellett lökdösni, ráncigálni, annyira felmondták az idegei a szolgálatot. Csak állt volna, és óbégatott volna tovább. Na, hazamentünk, már hozzájuk, szerencsére tudtam, hol tartják a gyógyszereket. Belenyomtam egy marék nyugtatót, leültettem. Csak azután jutott eszembe, hogy telefonálni kellene a rendőrségre. Meg a mentőknek. Már nem úgy nézett ki, mintha Zoliban még lett volna élet. Megnéztem én, már amennyire ért hozzá az ember. Hát ez volt minden, amit magának erről mesélni tudok…
Tényleg nem tudok semmi többet. A víz persze túlfolyt itthon, szóval minden szépen összejött…
Hogy én mit gondolok? Számít az? Tudja, fura emberek ám ezek a mérnök urak! Beszélték, hogy keresztbe szeretik egymást. Hát persze én nem tudom. De azt mondja a mondás, hogy nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. És Zoli előtt nő állva nemigen maradt. Nem volt az tisztességes fajta! Tudom, halottról jót vagy semmit. De ebben az emberben volt valami olyan ronda nagy gőg. Ahogy át tudott nézni embereken! Nem azért mondom, hogy nem volt tisztességes, mert csalta a feleségét. Az Anettet. Más férj is megteszi azt néha a feleségével. Attól még lehet rendes ember is. Tudja, az alkalom nagy csábító tud lenni. Aki ezt nem érti, az ostoba…
Nem, kérdezze nyugodtan. Én nem feküdtem le vele. Ha erre célzott a kérdésével. Ő akarta volna. De ezt el ne mondja az uramnak, mert még megöli. Ja, igaz is, már nem ölheti meg. Tudja, elég hirtelenharagú az én Tiborom. Szóval velem is kikezdett. Nem most. Még az Öcsi születése előtt. Akkor is itthon voltam gyesen. Csak hát két gyerekkel fiatalabban. Meg karcsúbban…
Köszönöm, de tudom én, hogy mennyire lestrapált vagyok. És sajnos Atti után vagy nyolc kiló felesleg maradt rajtam. Na, mindegy. Szóval több, mint négy éve ennek. Még úgyse mondtam el senkinek. Most legalább kibeszélem ezt is magamból. Egyszer kopognak délelőtt. A Tibor, ugye dolgozni volt, a gyerek, akkor még csak a Vica volt, éppen aludt. Kinyitok, hát a Zoli. Kezében egy nagy csokor virág. Meg egy üveg konyak. Hogy gondolta, beszélgethetnénk egy kicsit. Mondom, jöjjön be, tegye le magát. Tudja, ez nem sokkal az ideköltözésük után volt, és hát az ember nem akart udvariatlan lenni az új szomszédjával. Na, még le se ült jóformán, épp csak koccintottunk egyet az építkezésük sikerére, akkor alakították át a házukat, szóval koccintunk, és előáll a farbával, hogy én tetszek neki. És hogy minek is kerülgetné, mióta először látott, folyton az eszébe jutok. Hogy mindig lesi, amikor megyek teregetni, mert akkor gyönyörködhet bennem. És ahogy ott rakom fel a ruhát, azt próbálja elképzelni, milyen is lehetek meztelenül. És hogy legyek az övé. Mert ő már kifigyelte, hogy ilyenkor, tizenegy után úgyis ráérek. Milyen jól ellehetnénk így együtt. Ő tizenegy felé hazajön a gyárból, azt mondja, a gyerek úgyis alszik, a férjem odavan…
Igen, tényleg jól megfigyelte. Azt se tudtam, köpjek-e vagy nyeljek. Biztos el is vörösödtem, nem vagyok én az ilyenekhez hozzászokva. Nem szoktam én nappal meztelenkedni. Biztos előbb csak hápogtam valamit. Ő meg tán azt hitte, már igent is mondtam. És már jött is oda. Na, kidobtam. Mint a pinty. Kapott egy pofont. Hogy milyen dühös lett! Azt látnia kellett volna. Képzelje, visszavette a virágját! Kiráncigálta a vázából, amibe beraktam, és úgy, csurom vizesen elvitte. Talán megérti, engem meg valóságos nevetőgörcs fogott el. Képzelje maga elé ezt a pofára esett Rómeót a csöpögő csokrával…
Nem, nem fenyegetőzött. Csak elrohant. Állt egy darabig, és csöpögött. Én meg röhögtem. Aztán szó nélkül elrohant. De hogy mit összepimaszkodott utána hónapokig! Ha csak találkoztunk, rögtön célozgatni kezdett. Hogy gyáva vagyok. Hogy maradi. Meg ostoba. Meg mit tudom én, még mi nem. Féltem is, hogy Tibor valahogy rájön. És akkor az megöli. Mert az olyan. Az úgy szeret engem. Szóval higgye el, néha meg tudtam volna ölni!...
Jaj, nehogy azt gondolja már! Nem én öltem meg. És Tibor sem, az biztos. De úgy látszik, valaki megtette. Helyettem is…
Örülök, hogy nem mondja, hogy nem szép ilyet kimondani, még ha így gondolja is az ember. Csak azért, mert halott? Zoliról holtában sem mondok jót! Egy fenét! Jaj, a paprikás! Te jó Isten! Talán csak nem égett oda?!...
Na, itt vagyok. ne haragudjon, nem kellett volna ennyit fecsegnem, igaz? Nem való az. Jaj, mindjárt etetnem is kell. Elmegy? A férjemet még csak meg se várja? Viszontlátásra!...
Vica! Gyertek gyorsan! Köszönjetek szépen a bácsinak!...
MOHL JENŐ
KEDD, OKTÓBER 6.
Igen. Úgy igaz, ahogy Bandi mondta. Nagyon szeretem a természetet. A természet csendjét. Tudja, az egy egészen másik világ. Ott nem tapossa egyik ember a másikát. Nincs könyöklés, kenyérharc, üvöltözés, aljasság. Ott még a ragadozók is tisztességesek. Ott nyugalom van, csend. És aki oda kijön, az megtisztulni akar. És egy kicsit meg is tisztul valóban. Tudja, beöltözik az ember, és kimegy hajnalban, még pirkadat előtt a tóhoz. Úgy három óra, fél négy körül. Még ül a sötétség és a köd a vízen. Teljes némaság. Az éjszaka ragadozói már elültek, a nappaliak még nem görögtek elő. Szép, kényelmesen elhelyezkedsz, lerakod a botokat, a szatyrot, a dobozokat, a kézihálót, és vársz. Aztán egyszer csak valami elkezdődik. Nem is tudod megmondani, hogyan, nem is tudod, hogy mi, de mégis. Még ugyanolyan a sötétség, a csend. Ám hirtelen mintha mégis minden mozogni kezdene. Mintha keleten már derengene. Mintha kiáltás hallatszanék. Szárcsa? Valami négylábú? vagy csak a szél? Mert az ébred legelőször…
Bocsánat, azt hiszem, nagyon patetikus voltam. Magát egészen biztosan nem is érdekli ez az egész…
Igen, Bandi mondta, hogy meg fog keresni. Gaál Péter, ugyebár. Magát az a péntek délután érdekli. Tudom. Bandi alibije, ahogy a krimikben mondani szokták. Úgy tudom, Bandi mondta magának, hogy mi minden pénteken kijárunk a tóra. Tudja, itt a homoktenger közepén nagy áldás egy ilyen tiszta vizű tó. Van egy pár megszállott, olyan, mint én, aztán ez-az mindig csapódik hozzánk. Igazából nekünk ez a környék, ez a tó a szerelmünk. A családunk. A szenvedélyünk. Nevetséges? Lehet, hogy ha a halak kipusztulnának, ne adja Isten, de ha mégis, mi akkor is kijárnánk talán. Mint ahogy kinn vagyunk a horgászati tilalom idején is minden pénteken estétől, egész hétvégeken. Van ott egy kis víkendháza a szövetkezetünknek. Kis kóceráj ez az ipari szövetkezet, de valamikor szebb idők is jártak rá. Még a régi jó hetvenes években húztuk fel a vityillót, nagyrészt társadalmi munkában, ahogy akkoriban nevezték. Na, azon mindig akad valami javítani való. Ha nem horgászhatunk, hát bütykölünk valamit vagy túrázni járunk a Nagyerdőbe. Így hívják azt a tölgyest, ami a tónál kezdődik, és vagy három falu határán túl eltart. Igaz, itt-ott beleirtottak, sokfelé elvadult, akácosok foglalták el a régi erdő helyét, mégis szép. A tó környékén különben sok kis ilyen házikó van. Tudja, valamikor üdülőövezetté akarták fejleszteni a tó környékét. De aztán nem lett belőle semmi. Szerencsére. Mert akkor már ott is csak a zsúfoltság, piszok, zaj volna. És ez a tó olyan kicsi. Nekünk épp elég. És nem hiányzik se a kocsma, se az ajándékos butik, se semmi. Sőt…
Van köztünk elvált ember, de főleg agglegények. Mint én is. De jöhetnek persze nős férfiak is, csak hát őket nemigen engedi a család. Már nem úgy, hogy tiltanák őket, de hát a hét vége a takarítás, a mosás, a bevásárlás, a gyerekek ideje, és manapság bizony ebben már a férfiak is nyakig benne ülnek…
Értem. értem, de muszáj előbb megkérdeznem, mégis, mennyire komoly az, amit maga most csinál. Már úgy értem, számíthatok-e a diszkréciójára? A titoktartására. Vagy amit magának elmond az ember, azt már a rendőrségnek is elmondta egyúttal?...
És ha úgy alakulna, maga volna Bandi védője? Mert ugye elképzelhető, hogy a rendőrség őt vádolja majd annak a Szőke Zoltánnak a megölésével...
Nem, én csak hírből ismertem. Hát a híre nem volt éppen a legjobb. Tudnia kell, hogy egy ilyen vád, már hogy Bandi megölt volna valakit, maga a teljes képtelenség. Bandi kedves, csendes, megfontolt ember…
Igaza van, a mérgezést tényleg nem hirtelen felindulásból szokták elkövetni. De Bandit illetően hihet nekem. Régóta ismerem. Még ha az elmúlt egy évben némileg változott is. Az ilyenek nem szoktak gyilkolni. Különben is, mi oka lehetett volna? Egyszerűen kizártnak tartom…
Pletyka. Én nem hiszem, hogy az a pasas, az a Szőke épp a barátja feleségével. Ugyan kérem! Arról azt beszélték, hogy minden nőt megkaphatott. És már bocsánat, de hát a Bandi felesége se nem olyan nagyon szép, se nem olyan nagyon fiatal. Én emlékszem rá középiskolás korából. Már akkor se volt egy lányszépség…
Na igen. Ha a védelmére akar felkészülni, tényleg az a legjobb, ha minden eshetőséget számításba vesz. Viszont ha így áll a dolog, akkor azt hiszem, mégse hallgathatok Bandira. csak jobb, ha tőlem tudja meg, és nem mástól. Netán a rendőrségtől. Arról van szó, tudja, nagyon kínos ez nekem, mert Bandi azt kérte, ha nem muszáj, ne mondjam el, csak ha már úgyis tudja. Na, hadd nyögjem már ki. Bandi valóban kijárt velünk. csak nem a tóra. Nem horgászni. Mi tényleg csak alibi voltunk a számára. Hogy ha a felesége érdeklődne, mindig azt felelhesse, velünk volt. De igazából persze nem volt velünk. Tudom, hogy Bandi biztos haragudni fog, lehet, hogy végleg összeveszik velem, ha megtudja, hogy elmondtam magának. Lehet, hogy ezzel még rontottam is a helyzetén. De ha tényleg maga fogja védeni, jobb, ha előbb tudja, mint a rendőrök. Mert azok úgyis meg fogják tudni. Valaki a csapatunkból csak kiböki. Már törvénytiszteletből is…
Hogy hová járt Bandi? Muszáj erről is beszélni?...
Persze. Értem. Nem is tudom, mit kertelek itt annyit. Csak hát olyan kínos. Ha Bandi nem kért volna meg külön. Arról van szó, hogy Bandinak egy éve van egy új, egy új kapcsolata. Egy nő. Nem beszélt róla? Nem is célzott rá?...
Értem. Hogy csak a felesége jelenlétében tudott beszélni vele. Ők már nagyon régen nem élnek együtt. Úgy. Nem is tudom, miért maradtak együtt. Igaz, én sose voltam nős, nem tudom megítélni, hogy is van az…
Hogy ki tud erről? Hát legkevesebb öten biztosan. A mieink. És persze nyilván a buszsofőrök is. Mert Bandi mindig egy megállóval előbb szokott leszállni. És ki tudja, ki mindenki még…
Hogy ki az a nő? Mindenképpen tudni akarja?...
Igen, én tudom. Igaz, csak véletlenül. Egyszer kinn összefutottam velük. Sétáltak a tölgyesben. Nem is tudom, mit tegyek. De azt hiszem, ezt mégsem mondom meg. Kérdezze meg Banditól. Nem akarom még jobban megkeverni a dolgokat. Mindegy. Ne haragudjon…
De a rendőrség képes, és rögtön bekasznizza, ha megtudják, hogy nem velünk volt. Tudja, hogy van. Nekik eredményt kell felmutatniuk. És ezt előbb-utóbb megtudják. Úgyhogy beszéljen vele…
Hogy irigyeltem-e Bandit? Hát persze. Egyszer mondtam is neki, te marha, muszáj mindenkinek látnia, hogy szerelmes vagy? Erre azt kérdezte: látszik? Hát látszott rajta, bizony. De megérdemelte. Igazán rendes ember. Ismerem, mint a tenyerem. Tisztességes ember. Pedig ilyenből nem sok van manapság…
Hogy én? Mit is mondhatnék? Ki tudja már, mi volt előbb? Az agglegény természetem, vagy a szerelmi kudarcaim? Csak azért lett a szenvedélyem az ember nélküli világ, mert a másikból kikoptam? Lehet. Lehet, hogy a szenvedélyem csak menekülés. De most már mindegy. Jól megvagyok. Van egy pár ember, aki szeret, becsül, akiket én is szeretek. Egyik-másikat jóformán a széteséstől mentettem meg, amikor a válása után elkezdtem magammal cipelni a tóra. Ez nekem elég. Ötvenéves leszek nemsokára. Magának még jó. Maga fiatal. Bandinak is ezért szurkoltam, hogy sikerüljön. Hogy ide ne jusson. Segítsen rajta, ha tud…
