Hamvas, Márai és Weöres találkozása a színpadon

Hamvas Béla, Márai Sándor és Weöres Sándor gondolatait szavak, dallamok és mozdulatok közvetítették. Helyey László színművész antik fotelben ülve megfontolt bölcsességgel olvasott, mialatt Binder Károly zongorázott és Barkóczi Beáta a keleti nőiesség jelmezébe burkolózva táncával nyomatékosította az akusztikus ingereket.

Díszletként egy zongora, egy asztal és a rajta lévő pohár bor szolgált – és a mellette lévő fotel. Mindez az est egyszerűségét és a dolgok túlbonyolításának szükségtelenségét hangsúlyozta. Az emberi élet legfontosabb témái szinte egytől-egyig megjelentek az előadásban: a vágyak idomítása, az adni és kapni elve, a nő és férfi viszonya, a halál, az öröm, az utazás, a természet és a politika.

Hamvas-idézettel kezdődött az est, tengerparton ültünk az íróval, szinte érezve nehéz, illatos dohányának füstjét és látva a tengeren megcsillanó napsugarak aranyát. Ezzel a képpel átkerültünk a rohanó életünk közben gyakran vágyott, „csak úgy lenni” állapotba: „Ott ültem az árnyékban tétlenül, mialatt kint a napfényben izzottak a fehér kövek és szikrázott a tenger. Ebéd után, mikor a török kávét megittam, a heverőbe dőltem, lábamat felraktam a székre és a nehéz, illatos dohányt élveztem. Többször elbóbiskoltam néhány percre, aztán ismét felnéztem. Csábított az alvás, de a szépség, amit láttam, nem eresztett. Nem tudtam választani az álom és az ébrenlét között.” (Hamvas Béla: Babérligetkönyv)

A továbbiakból megtudhattuk, miért áll rokonságban egymással a menyasszony, a virág és a halál. A virág alsó fele a földben gyökerezik – vagyis a holtaké –, míg szirmai az ég felé mutatnak, az életet szimbolizálják. A menyasszonynak és az elhunytnak is virággal tisztelgünk, így jön létre a kapcsolat a nász és a halál, vagyis az evilág és a túlvilág közt, kitágítva a létezés misztériumát.

Fontos epizód volt a nő és férfi közti kapcsolat alapigazságainak felvillantása Weöres Sándortól, miszerint a nő komplementere az arszlán, az a férfi, aki őt magával sodorja és elkápráztatja, a férfié pedig a bűbájos nő, aki érzékei ébren tartásával és a hallgatni tudással az örök társ. Ezt illusztrálta a táncosnő a színpadon a selyembe burkolózva, majd a kendővel érzékeltette a férfi és a nő közti feszültséget, egy pillanatra megállt a közönség előtt, és a halkuló zenére levonult a színpadról.

Felolvasták Márainak azt az írását is, mely az utazás fortélyaira tanít:

„Ne cipelj útjaidra fölösleges tárgyakat. A csomagolás öregít.
Az élet apró, mellékes feladatai öregítenek legfurfangosabban. A szöszmötölés, a mindennapok szertartásainak fölösleges bonyodalmai, a leszakadt gombok felett érzett bosszúság, az idejében el nem küldött levelek gondja, a csomagolás útközben.” (Márai Sándor: Arról, hogy a csomagolás öregít)

Az est tetőpontja A teljesség felé részletének elhangzása volt, amikor a táncos az ellentéteknél összecsapta legyezőjét, miközben a zongorista fortissimót játszott:

„Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid – a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.”

(Weöres Sándor: Tíz lépcső)

A három íróban és szövegeikben a művészek megtalálták a közös pontot: az egyszerűséggel társuló emberi nemességet, a személyiség lecsupaszítását, az ember saját korlátainak lebontását.

Mire besötétedett, annyira egyszerűvé és letisztulttá vált minden, mintha egy kellemes pszichoterápián jártunk volna, amely megnyugtatott, és elindított minket az élet igazi ízének megismerése – a teljesség – felé.

Szöveg és fotók:

Füstös-Simon Zsuzsanna