Hudy Árpád: Könyv és éhség
Mit nem adtam volna egy ilyen sétáért három-négy évtizede, amikor még a cseppet sem légies keleti határon túl, csak a magyar rádióban és tévében hallhattam-láthattam a csupa tiltott gyümölcsöt! „Kína sincs, s az Indiák se messzebb” – mormoltam magamban a frissen felfedezett Baudelaire-t a belváros felé baktatva, s az első megálló mindig a Deák Ferenc (hivatalosan Eminescu) utcai ódon bolt, Arad egyetlen antikváriuma volt.
Délceg, patinás könyvek díszelegtek a kis kirakatban, méghozzá többnyire magyarok, nem úgy, mint a főtéren, a békebeli Kerpel Izsó könyvkereskedés helyét elfoglaló Ioan Slavici „librăria” hatalmas üvegtáblái mögött. Odabent pedig – nyáron jóleső hűvösben, télen kellemes kályhamelegben – diszkréten tett-vett a jóságos Magdi néni, akinek külön is figyelmébe ajánlott legendás magyartanárom, Ficzay Dénes. Igazi varázsbolt volt ez, elsüllyedt világból visszamaradt aprócska zárvány, mint Mr. Charrington üzlete Orwell nyomasztó (u)tópiájában.
Itt kutattam és találtam sorra kincseket, s a metafóra ugyancsak valós, hiszen az áruk is mesebeli volt annak a minden tekintetben vékonypénzű kamasznak, aki akkortájt voltam. Majd fél évig lestem, például, szinte naponta, hogy ott van-e még a vitrinben Aristophanes vígjátékainak két kötete kedvenc költőm, Arany János fordításában, 1900-as díszkiadásban. A nagykönyvtárból kölcsönzött olvasmányként már ismertem, rajongtam érte, s hihetetlennek tűnt, hogy ilyen gyönyörű kötésben az enyém lehet. Aztán egy forró nyári napon, hazatérve Kolozsvárról a sikeres egyetemi felvételiről, kivetettem Magdi nénivel a poros kirakatból, ez lévén az ajándék, mellyel megleptem magam magam.
Erről az antikváriumról írtam egyik első jegyzetemet a helyi magyar újságba, aztán átköltöztették a Templom utcába, egy rideg üzlethelyiségbe, Magdi néni helyett itt már – stílszerűen – félanalfabéta román kisasszonyok szolgálták ki méla undorral a kuncsaftokat. A magyar könyv, az egyre több beérkező hagyaték ellenére, mind kevesebb lett, a valamirevaló darabok a pult alá kerültek, akár a citrom, kávé, vaj, hús és minden egyéb a másféle üzletekben. A már említett főtéri boltban, a város és a megye legnagyobb könyvkereskedésében egy eldugott, szűk falszelvény polcain sorakoztak a magyar nyelvű könyvek, főleg romániai kiadványok, és egy-két magyarországi. Sorakoztak? Foghíjasan ácsorgott évszám ugyanaz a két-három tucat sárguló, a kutyának sem kellő ópusz, melynek minden darabját betéve ismerte a magyar betűkre éhező.
Mi aztán vérbeli magyar proletárok voltunk, „…éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek” hajtott bennünket, jócskán meglepődött volna az Értől indult költőóriás, ha megéri, mennyire másként pontosan írta meg zavaros jelene mellett utódai szépnek álmodott jövőjét is. Amely távoli múlt már. „Kína sincs, s az Indiák se messzebb…” S bár korántsem sírom vissza azokat az időket, azért az az éhség, az fájóan hiányzik most, hogy nézelődöm a nyomtatott betűk rengetegében, a budapesti Vörösmarty téren.
