Áthúzott valóság
Hosszú időn át érlelted magadban A tükörtestvér gondolatát? Úgy hat, mintha a környezeted valóságából folyamatosan gyűjtötted volna az impulzusokat a könyvhöz…
Inkább úgy fogalmaznék, hogy hosszú ideig érleltem magamban valamit, ami végül A tükörtestvérben csengett le. Már a novelláimban is hasonló világot próbáltam láttatni egy hasonló gondokkal küzdő és hasonlóan gondolkodó elbeszélővel. Annyi volt a különbség, hogy a novellákban nem léteztek konkrétan megnevezett helyszínek, nem volt nevük a szereplőknek, és mintha a világuk egy légüres térben létezett volna, ezáltal pedig nem jelent meg olyan markánsan a couleur locale, vagyis a helyi színek bemutatása, mint a regényben. Amint elkezdtem ezeket a vajdasági mikromotívumokat beleszőni a műbe, sokan felismerték bennük saját környezetüket. Ez szerintem teljesen normális, mármint, hogy a valós elemekből építkezem, amikor egy úgymond korhű regény megírására vállalkozom. Rengeteg valós helyszínt beleszőttem a regénybe, de legalább annyit ki is találtam. Próbáltam megtalálni azt a középértéket, amely mentén még hihető és elképzelhető a történet, mégis hordoz magában némi különlegességet és valami meseszerűt, hogy egy cseppet azért izgalmasabb legyen, mint a valóság.
T. Kiss Tamás
A valóság szó végig áthúzva szerepel a regényben. Miért?
Az áthúzással mindenekelőtt szerettem volna elgondolkodtatni az olvasót, hogy az ő világát alkotó valóságon és annak hitelességén gondolkozzon egy el kicsit. A szóáthúzás egy könnyen bevethető alkalmazás a Wordben, amely aztán igen hatásos lehet, és egy sor kvantumfizikai elméletet mozgósíthat. Amikor először áthúztam, talán épp az érzékelt és a fizikai világ közti különbözőségekre szerettem volna felhívni a figyelmet, később pedig rájöttem, hogy a szónak különböző kontextusokban mennyi jelentése is van. Itt van például az előző kérdésben általad használt „környezetem valósága”, vagy akár a képzelet világa álmok vagy épp hallucinációk által, arról nem is beszélve, hogy olykor az igazság szinonimájaként is szerepel, ami szerintem sokszor megint csak egy igen szubjektív és viszonylagos fogalmat jelöl.
Farmernadrágos próza, pszichedelikus bölcsészlektűr, olvasmányos és elgondolkodtató, nyílt és tiszta nemzedékregény egy korosztály életmódjáról a született elbeszélő modorában. Így emlegetik a kritikák, kritikusaid, akiknek tábora igen rangos Fekete J. Józseftől kezdve Bányai Jánoson át a FISZ Olvass be! kritikustusájának fiatal csapatáig. Közel járnak ezek az állítások az igazsághoz, illetve a saját megfogalmazásodhoz?
Ha a regény üzenetét szeretném tolmácsolni, azt hiszem, írnom kellene egy újabb könyvet. Ezért azt nem is tudom jobban átadni, mint ahogy maga a könyv teszi. Ez inkább az olvasó és a könyv saját, külön ügye. A könyv most már külön életet él, és máshogy jelenik meg minden olvasó fejében. Az üzenetközvetítés és a mondanivaló szerintem indirekt módon született végtermékei egy könyvnek. Amire törekedtem, az inkább a hitelesség, a következetesség, a szórakoztatás, az elgondolkodtatás és az egyéni stílus megtalálása. Fekete J. József és Bányai János szavai mindenesetre nagyon jólestek, talán igazolják is, hogy sikerült megvalósítanom, amit akartam. Észrevették benne a kamasz világának problematikáját, és a nyelvhez való hozzáállását is. Az Olvass be újra! tusáját talán a saját fülemmel kellett volna hallanom, hogy megérthessem a kritikusok következtetéseit, mert így utólag olvasva csak azt láttam, hogy nagyon változatos és eltérő olvasatok hangzottak el, és hogy elég nehezen jutottak dűlőre. Viszont most már a saját szememmel is láthatom, hogy milyen izgalmas íróként végigkövetni egy könyv utóéletét, és megfigyelni az egyes észrevételeket, ami egy igen kivételes dolog.
Az elbeszélő skizoid vagy ,,csak“ kamasz? Tudjuk, hogy ez a korosztály reagál legérzékenyebben környezete és a társadalom buktatóira…
Skizoidnak nem nevezném. A skizofrén egyén egyáltalán nincs tisztában a személyisége másik, rejtettebb vetületeivel, a regény elbeszélője viszont látja, érzékeli és tapasztalja ezeket a különbözőségeket. Megpróbál reagálni rájuk, és amennyire tud, alakítani is igyekszik ezt a csapongó, néhol még bizonytalan és zabolátlan személyiséget. Szerintem sokan vagyunk így. Tisztában vagyunk a hibáinkkal és azokkal a szituációkkal is, amikor gyengék vagyunk, holott erősnek kellene lennünk.
Betétnovellák, weboldalcímek, zeneiség teszik még nyitottabbá a regényt…
Ez is volt a célom. Igyekeztem létrehozni egy mikroéletteret, amelyet manapság igen nagyban meghatároznak weboldalcímek, torrentfájlok, a háttérből hallatszódó zeneszámok meg egyebek. Ezekkel az apróságokkal mindenképp szerettem volna nyitottságot és korszerűséget sugallni, ám ebben a korban már nem lehet ezeknek a megoldásoknak domináns szerepe. Az internetes trendek gyorsabban változnak, mint bármi más ezen a világon. Talán csak azt szerettem volna elérni a lábjegyzetekkel, hogy akit jobban érdekelnek a regényben szereplő dolgok, azok nyugodtan vegyék elő az internetet, és tágítsák ki még jobban a regény világát.
Ha nemzedékregény, akkor a nemzedéked – már ha van ilyen – hogyan fogadta? És a szülőhelyed, Magyarkanizsa hogyan reagált?
A fiatalok adogatják egymásnak a kötetet, ahogy hallottam. A könyvtárban is hordozgatják, és a legkülönbözőbb emberek mondják az utcán is, hogy már olvasták. Először kicsit féltem, milyen lesz a fogadtatása az idősebb generációknál. Az efféle világ és életstílus Nyugaton már fél évszázada ábrázolva van, de nem tudhattam, hogy az egyik helyszín, a Csönd Városa, Magyarkanizsa miként tűri Y-generációja leleplezését. De ha hihetek a visszajelzéseknek, akkor nagyon jól. A könyvbemutató pedig valami hihetetlen volt. Moderátor barátom, Herédi Karcsi az est elején meg is jegyezte, hogy az ilyen nagyszámú közönség még Budapesten is ritkaságszámba megy, és tényleg nem túlzott. Több mint százan jöttek el megnézni a könyvet és a beszélgetést. A könyvtár székei nem voltak elegek, még a csigalépcsőn is emberek ültek. A dísztermet körberaktuk tükrökkel, Sóti Juli a Sin Seekas zenekarból először meglepetésként a 10 000 Mirrors című számot énekelte az Asian Dub Foundation-től (annak apropóján, hogy azt a számot a könyv elbeszélője is említi egy alkalommal), majd Akkezdet Phiai rappelt, Oláh Tamás slam poetry szöveget szavalt, Palusek Erik (szintén a Sin Seekasból) egy saját szerzeményű dallal rukkolt elő, amit arra az estére írt. És akkor a számtalan mosolyról és baráti tekintetről még egy szót se ejtettem. Szóval varázslatos este volt, igazi színfolt a kanizsai kultúréletben. Még elmondanám, hogy azóta többen is felkeresték a helyi péket, és a rá vonatkozó fejezet felolvasása után ingyen burekot kaptak.
Szeged és Kanizsa (a könyvben is nemes egyszerűséggel csak így szerepel a város neve, a magyar ajkú lakosság ma is előszeretettel hívja így) a történet két szálának két helyszíne. Ezt a nyelvezettel, a helyi szlengekkel is érzékelteted, sőt, ez a kétlakiság ma is jellemző rád.
Többé már nem vagyok szegedi, pár héttel ezelőtt átadtam a záródolgozatomat, és végleg hazaköltöztem. De igazából nem kellett szegedinek lennem, hogy megszülethessen a könyv. A kettőségekre építettem mindent, és kellett egy helyszín, hogy bemutathassam a múlt és jelen, itt és ott, ő és én párhuzamait. Már akkor elkezdtem a szegedi részek írását, amikor még az Újvidéki Egyetem hallgatója voltam. Időközben aztán felvettek Szegedre, és lehetőségem nyílt belelátni a részletekbe. Aztán már élethűbben is le tudtam írni egyes helyszíneket, és a saját fülemmel is hallhattam bizonyos kifejezéseket, amelyek még számomra is újak voltak. Majd minden adta magát, a Tisza, ami összeköti a két várost, a palackposta ötlete, a határ, ezek mind később jöttek, és pont beillettek a kirakósom hiányos részleteibe.
Hogyan látod kortársaid tevékenységét? Megvalósul-e valamiféle interakció a művészeti ágak között? Egyáltalán szükség van-e erre?
Az interakció szerintem nagyon fontos dolog a kultúréletben is. Gondolok itt akár az intertextualitásra, vagy arra, hogy egyes zenekarok feldolgozzák más zenekarok teljesen más stílusú zenéit is. Ez a fajta kommunikáció szerintem kiemelkedően fontos, hogy életben tudja tartani a kultúrát, és ki tudja terjeszteni azt tágabb befogadói terekbe. Ezért szeretem például a zenés felolvasóesteket, a különböző művészeti ágak keveredését, és ezért örülök, ha a színházban meglátok egy olyan alkotást, mint Az ember komédiáját. Ez a Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb darabja, Sziveri-szövegek játszva.
Mit olvasol, kik hatnak rád és min dolgozol jelenleg?
Jelenleg három könyvemben is van könyvjelző. Az egyik Cserna-Szabó Andrásnak a Szíved helyén épül már a halálcsillag című műve (ami jelenleg nagyon jó inspirációnak bizonyul). A másik A Galaxis útikalauz stopposoknak (az ötrészes trilógiának a harmadik könyvénél tartok, a humora és a társadalomkritikája utánozhatatlan). A harmadik pedig Umberto Eco A Foucault-ingája (ennek semmi köze nem volt A tükörtestvér mottójához, egyszerűen csak nagyon vonzó témákat boncolgat).
Chuck Palahniuk és Bret Easton Ellis mindenképpen hatottak rám. De igazából ki tudja?! Annyiféle könyvet szeretek, biztos mindegyik valamilyen hatással volt rám Murakami Harukitól kezdve Kosztolányi Dezsőn át Hunter S. Thompsonig. Sokan mondták például, hogy mindig fenn tudom tartani az izgalmat, és el tudom érni, hogy a fejezetek úgy érjenek véget, hogy az olvasó kénytelen legyen lapozni még egyet. Ezt a módszert talán épp Dan Browntól tanultam el.
A következő regény? Jelenleg még az ötletgyűjtés stádiumában vagyok, talán őszre kezdem el a tényleges munkát, de annyit elárulok, hogy az is vajdasági regény lesz, újra megbolygatom kicsit az idő struktúráját, és talán szövök bele egy kis sci-fit meg egy csipetnyi krimit is. Ezt a fajta fiatal, egyetemista elbeszélőt A tükörtestvérben sikerült kiírnom magamból.
