Orbán János Dénes nyílt levele az E-MIL vezetőségéhez
Tisztelt Vezetőség!
Telik-múlik az idő, és nagy itt a hallgatás, vagy fogalmazhatnám úgy is, hogy sunnyogás, és hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ha már a tagság meglehetősen passzív, és nem firtatja a dolgokat, én ezt nem fogom szó nélkül hagyni.
László Noémi lemondása után egy jópofizással („az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke pedig továbbra is egy »költőnő«) és egy jegyzőkönyvszerűséggel le volt intézve az egész tábor-ügy meg a lemondás, Băsescu és Antonescu dicső példáit követve, holott eme dolgoknak azért nagyobb horderejük van.
Mint a közelmúltban kiderült, idén az E-MIL díjakat sem tud kiosztani, mert a Méhes-díj kuratóriuma úgy döntött, hogy elhalasztja a díj kiosztását, valamint nem kívánja azt az E-MIL égisze alatt megejteni.
Miért is történt mindez?
„A tábor elhalasztása a szervezet eddigi fennállása során példátlan, ám figyelembe véve a szervezet anyagi helyzetét és azt, hogy a tábor nem egyéb szervezési gondatlanság, hanem a megítélt támogatási összeg késése miatt maradt egyelőre el” − áll a körlevélben. (Mintha a Nemzeti Kulturális Alapnak kötelező volna a mi bioritmusunk szerint működnie…)
Vajon, tényleg ezért? Amennyiben emlékezetem nem csal, eleddig egy vagy két alkalommal jött meg időben a táborpénz, mégis volt tábor. És miért volt? Mert vagy Elek Papa, vagy Böszörményi, vagy Barbarossa megkölcsönözte a szervezetet, vagy lekértük hamarabb a Méhes-díjak összegét − mindig akadt megoldás. Most miért nem volt senki, akihez folyamodni?
Hát azért, kedveseim, mert − meglátásom szerint − diplomáciai csődbe vittétek a szervezetet.
Kezdődött mindjárt azzal, hogy az új vezetőség tavaly márciusban csatlakozott a Szőcs Géza elleni akcióhoz, mikor is az írószervezetek felelősségre vonták az akkori államtitkárt a József Attila-díjasok névsorának megváltoztatásáért.
Nem kívánok igazságot tenni Szőcs Géza és felelősségre vonói között, csak annyit jegyzek meg, hogy „jogilag joga volt”, és hogy az, akire kicserélődött az írószervezetek javasolta E-MIL-tag, ugyancsak az E-MIL fölterjesztettje volt. Tehát így még egy kicsit groteszk is, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy egy kultúrdiplomata meggondolja, hogy mit tesz, és nem csatlakozik szubjektív okokból olyan akciókhoz, melyeknek aztán az általa képviselt szervezet hosszú távon megszívja a levét. Egy kultúrdiplomata, egy igazi vezető félreteszi a személyes véleményét és elképzelését, és azt teszi, ami a szervezetnek jó, nem pedig azt, ami egy vagy két tagnak jó. Úgy lavíroz irodalompolitikában és politikában, hogy évekre előre gondolkozik, több bázisra épít, és ha az esetleges ismerősét és pártolóját leváltják egy fontos funkcióból, az nem éri meglepetésként, és egy kormányváltás sem éri hidegzuhanyként és így tovább.
Ugyanakkor nem felejti el a múltat sem. A jelenlegi E-MIL-választmány összes tagjának költői bölcsője Szőcs Géza könyvkiadójában ringott, senki nem lenne ott, ahol van, ha annak idején Szőcs Géza nem pártolja föl a Helyőrség és az Erdélyi Híradó Kiadó ügyét. Szőcs Gézát lehet szeretni vagy nem szeretni, ez kinek-kinek a magánügye, de megkérdőjelezhetetlen érdemei vannak abban, hogy az erdélyi magyar irodalom imígyen alakult.
Ugyanakkor − ha hála nincs, bár érdek legyen alapon −, totál hülyeség nekirontani egy olyan kapcsolati tőkével rendelkező személyiségnek, mint ő.
Ha netán azt válaszolnátok, hogy a többi írószervezet megorrolt volna, ha nem csatlakoztok az akcióhoz, tévedtek: nekünk, erdélyieknek van egy különleges státuszunk, érvelhetünk azzal, hogy mi nem ártjuk bele magunkat az anyaországi politikai és/vagy kultúrpolitikai konfrontációkba, mert mi másképp látjuk a dolgokat, és más helyzetben vagyunk. Ezt mindig is megértették, és nem erőltették tovább az állásfoglalást.
Ezzel az akcióval sikerült elveszíteni Szőcs Gézát és a másik érintettet, Böszörményi Zoltánt, vagyis egy mecénást, aki sokat támogatta a szervezetet, és akire a nehéz pillanatokban is lehetett számítani. És nem utolsósorban Nagy Eleket, Szőcs Géza jó barátját, akit Géza hozott a köreinkbe, és aki a másik mecénása volt a szervezetnek, a pénz és a díjak mellett kezdettől fogva decens irodát is biztosított az E-MIL-nek.
Ezt így, egy csapásra sikerült, mint a szabólegénynek. Harag ne legyen, akinek ennyi esze van, annak nincs mit keresnie egy civilszervezet élén. Mert a mecénások azok, akik a politikum hullámzásait ki tudják egyenlíteni, akik fenn tudják tartani a szervezetet, ha éppen zűrös periódus van, akik adományozni vagy kölcsönözni tudnak. Az E-MIL-nek éppen az volt az erőssége a többi civilszervezettel szemben, hogy két kemény mecénás állt a háta mögött.
De persze, mindenki menjen a fenébe, Szőcs Géza, Böszörményi, Nagy Elek (most hadd ne soroljam föl az egyéb arrogancia-eseteket, melyekkel sikerült még inkább eltávolítani a fölsoroltakat), elvégre van nekünk egy emberünk, pártfogónk jó kis funkcióban, a tövén. Tudja mindenki, kire gondolok.
Csakhogy ez egy ember, gyerekek, aki ugyan derék ember, de egyedül van. Az E-MIL gyakorlatilag egy lábon áll jelenleg, mert a másik a romániai támogatónál is rázza a pofos bokrot, ebbe most nem kívánok belemenni, aki érti, érti, aki nem, az nem.
A kultúrdiplomáciai csőd mellett az E-MIL vezetőségének tevékenységéből ordít a szubjektivitás. A barátkozás gyakorlatilag a Magyar Írószövetségre és a FISZ-re redukálódik. Amivel semmi gond (a FISZ-nek alapító tagja voltam, az Írószövetségnek is tagja és híve vagyok), de a magyar irodalmi paletta ennél szélesebb. Mint azt mindannyian tudjuk, a magyar írótársadalom egy része más írószervezetekben tevékenykedik, és hát köztük is vannak ám nagyok… De mintha ők nem is léteznének. És eme leszűkült mentalitás következtében a barátok–vendégek–felolvasók palettája egyre szűkebb és egyhangúbb, a nem túl gyakori rendezvények egyre érdektelenebbek, míg közben, például, a Korunk Akadémia a magyar irodalom legizgalmasabb figuráit vonultatja fel, évek óta. Ja, és közben dübörög a slam poetry, ami ugyebár egy alantas műfaj, nehogy már belevegyülnénk, elvégre 2-300, esetenként 8-900 fiatal tombol a rendezvényeken, de még csak véletlenül se próbáljuk ezt a jelenséget az irodalom jövője érdekében fölhasználni. Mert a slam poetry ugyan divatjelenség, de művelői közül sokan költőként fogják tovább folytatni pályafutásukat, az ifjabb közönséget pedig ezen keresztül lehetne az irodalom felé csábítani.
És miért nem látni az elmúlt másfél évben a felolvasók névsorában az ifjabb közönség legmenőbb kedvenceit, Márkus Andrást vagy Vass Ákost (aki ráadásul a tavalyi debüt-díjas)? Vagy engem? Roppant egyszerű: amióta az új vezetőség van, egy meghívást sem kaptunk. Én tudom, persze, hogy miért, és esetemben kérem nem arra hivatkozni (olcsó lenne), hogy úgyis roppant elfoglalt vagyok.
Summa summárum, jelenleg a szervezet diplomáciai csődben van, és szűklátókörűség van, és mélységes szubjektivizmus, és súlyos arrogancia. Ellenben mit felmutatni nincs, mert az egyetlen komolyabb rendezvényt, az írótábort sem tudtátok összehozni, irodalmi díjat nem tudtok kiadni, mert megvonták tőletek − a tetteitek és az arroganciátok miatt. Az elnök lemond, majd visszavonja, mint egy kényelmetlen helyzetbe került politikus; a dolog átlátszó: nem mertek közgyűlés elé állni, mert nem lehet a végtelenségig a mostoha külső körülményekkel meg pénztelenséggel magyarázkodni. De míg a világ nem lehet sunyítani, mert ez közpénz, gyerekek, nem pedig valakinek a kft-je. És a címért és a javadalmazásért valamit nyújtani is kell. Értem, hogy mindenki ragaszkodik az állásához-megélhetéséhez és/vagy jól hangzó pozíciójához, amiről balgán úgy hiszi, hogy az státuszt és esetleg némi hatalmat is jelent, de kell tudni szembenézni a valósággal és a tükörrel, és kell tudni félreállni kellő időben, mert ismétlem: ez közpénz, ez a lóvé azért van, hogy a lehetőségek szerint a legoptimálisabban, legobjektívebben az egész tagság és maga a szervezet érdekében költessen el, nem pedig egy szűk baráti kör érdekében. És az ilyesminek ára lesz előbb-utóbb. Tisztújító közgyűlésen. A politika fordulópontjainál. A barátságokban.
Én ezért a szervezetért sok mindent tettem. A József Attila-díjamból vásároltuk az E-MIL első számítógépét. Irodát szereztem, mecénásokat hoztam, díjakat szereztem, megmozgattam a kapcsolati tőkémet, majd hat éven át vezettem a szervezetet és a lehetőségek szerint valamennyire sínre tettem, és amikor beláttam, hogy valóban nincs energiám és időm, félreálltam, hogy hátha másnak több energiája és frissessége van. (Sajnos minden jel arra mutat, hogy a bölcsesség hiányzott…) Szóval én híve vagyok az E-MIL-nek, de ebben a suttyóságban, ami folyik, nem kívánok részt venni. Nem lépek ki, de a következő tisztújító közgyűlésig fölfüggesztem a tagságomat (és leszarom, ha az alapszabályzatban erre nincs passzus).
Valószínűleg ezt a levelet támadásként élitek meg, pedig nem az. Én nagyon szeretlek titeket, csakhogy egy dolog a magánélet és más egy civilszervezet élete, amelyben nem csak mi vagyunk, hanem még szinte másfél száz író, akiket a szakma tart össze, nem pedig a szubjektivizmus. Azoknak, akiket valamennyire érdekelt közületek a véleményem, már elmondtam személyesen, de nem volt foganatja. Ezért kényszerültem erre a lépésre. Tudom, hogy ez sem fog nagy vizet fölkavarni, de ha ti és még néhány ember elgondolkodik rajta, akkor is van értelme. Több, mint a hallgatásnak és annak, hogy bedugjuk a fejünket a homokba.
Márkus-Barbarossa János véleménye
Az E-MIL vezetőségének válasza Orbán János Dénes nyílt levelére
OJD válasza Király Zoltánnak és László Noéminek
