A pulykafeldolgozótól a hárommillió olvasóig

Pál Dániel Levente költővel, szerkesztővel beszélgettünk önmenedzselésről, szerelemről, költészetről, digitális olvasásról és Az Úr Nyolcadik Kerületéről.

„A friss Alföld már kapható, benne elég jó tanulmányom”, „az őszi Apokrifben egy nagyon szép versem és egy recenzió a Hogy éltünk, nem hiába című könyvemről.” Ez két állapotfrissítés tőled a mai napon. Érzek benne némi öniróniát, de nem vagyok benne biztos, hogy jól. Jól?

Ha majmolnám Michel Houellebecq-et, csak annyit válaszolnék: nem. Rágyújtanék, az órámra néznék, és várnám a következő kérdést. De vele más dolgom volt – noha nagyon bírom a könyveit, sokadik olvasásra is. A Könyvfesztiválon rajzoltam neki egy szép macit. (PDL valójában egy női nemi szervet szeretett volna rajzoltatni a dedikálása mellé, és amikor Houellebecq ránézett, megmutatta, hogyan kell. – TA) De visszatérve, semmi irónia nincs a bejegyzéseimben, főleg nem önirónia.

Pál Dániel Levente és Michel Houellebecq találkozása

A tanulmány tényleg elég jól sikerült, például ilyeneket írok benne: „Ha egy metafora távolából indulunk, feltehető a demokratizálódás horizontjáról is a kérdés, hogy mire van szükségünk az írás-olvasáshoz, vagy tágabban véve: a szövegműveletekhez. A »hagyományos« írás-olvasáshoz három tényezőre: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és fényre. E három dolog nélkül nem létezhet írott és olvasható kultúra, tudás... A digitális szövegműveletekhez szintén három tényezőre van szükség: írni-olvasni tudásra, kíváncsiságra és elektromos áramra. Ezek az »analóg« olvasás modelljeire épülnek rá, de azokhoz képest mindenképpen kiegészítésre szorulnak. Az írni-olvasni tudás »itt« már nemcsak a betűk ismeretét feltételezi, hanem a megfelelő eszköz (protézis) használatának jobb-rosszabb elsajátítását is, legyen az egy gép (pl. laptop, tablet, e-könyv olvasó) vagy egy szoftver/felület (pl. Open Office, Facebook).”

A versben meg ilyenek vannak: „Fürkész vágyaim a láthatár drótjára / kiteregetett, száradó ruhák”. Ez szép. Nagyon szép, még akkor is, ha én írtam. Szerinted nem?

Szerintem is szép az általad idézett versed, de nekem legalábbis szokatlan, hogy ezt saját termékére mondja az ember. Mondjuk, kereskedőknél nem, de művészeknél ezt inkább a közönségre szokták bízni, nem? Ha már itt tartunk: előző kötetednél is volt egy olyan vers, ahol a versbéli beszélő az anyukájával sétál, és az anyukája megjegyzi, a vers narrátora milyen szép. Amúgy nekem az a kötet tetszett, de ennél a résznél azt gondoltam, az ilyesmi kamaszos gesztus.

Kereskedő? Kamasz? Ezek nem egyértelműen pozitív jelölők. Érdekes… De figyelj, az egész mögött más van. Az, hogy én másfajta irodalomban hiszek, hülye szó, inkább másfajta irodalmat szeretek csinálni, mint a kortársaim többsége. Akkor is, amikor írok, és akkor is, amikor fellépek. Az irodalom, főleg ha költészet, hasson. Nyersen is és azonnal is, ha felolvasod vagy kiposztolod, és bármikor máshogy, ha valaki elolvassa. Egy vers éljen egyszerre szóban és írásban, mindkettőnek megvan a maga nagyon régi hagyománya és gyakorlata. Egy vers olyan, mint egy jó vicc, azt is el lehet mondani úgy, hogy mindenki fetreng a röhögéstől – még a közepes vagy rossz viccet is –, és le is lehet írni így, de úgy is, hogy nem működik, nem vált ki semmit, nem hat. Ha a kettő egyszerre sikerül egy szövegben, szerintem az a jó, az az igazán jó irodalom.

De közelíthetünk ehhez az egészhez máshonnan is. Ha nemcsak esztétikai szempontokat veszel figyelembe, hanem irodalomszociológiai szempontokat is, és így nézel körbe a kortárs fiatal irodalomban, ilyen módon elemzed a pályakezdés, berobbanás, feltörekvés módjait, elég egyértelműen körül- és leírható „módszereket” és/vagy technikákat látsz. Főleg akkor, ha a sikeres, tehát (?) jó, vagy a jó, azaz (?) sikeres szerzőket, főleg a költőket nézed. Vegyünk néhány példát, a teljesség igénye nélkül. A telepesek vagy poszt-telepesek mindig is a kapcsolati hálóban gondolkodtak, most is erre építenek, ezzel játszanak, csak már kevésbé személyes, inkább professzionalizált marketingtechnikákkal. Működik? Igen. Jó vagy rossz ez? Ilyen. Ennek az értelmezési tartománynak a másik oldalán vannak azok, akik évek óta az irodalom és marketing kapcsolatáról beszélgetnek és sóhajtoznak, állandóan felemlegetve a pénzhiányt és az olvasási szokások változását – talán az első ilyen beszélgetést még én vezettem a szigligeti JAK-táborban 2010-ben, azóta több területen új energia és kreativitás jelent meg, sokszor nem kevés eredménnyel és új olvasóval.

A verseskötet dedikálása közben (Fotó: Bach Máté)

A Telep-csoport taktikája, úgy tűnik, sikeres. Nemrég kapott például egyikük, Krusovszky Dénes Horváth Péter Ösztöndíjat. Mintha fel is háborodtál volna rajta. Te kinek adtad volna?

Krusovszky Dénes nagyon tehetséges, megérdemli a díjakat. A kérdés jelen esetben inkább az, hogy egy „legtehetségesebb pályakezdők” elismerésére és támogatására létrehozott díj lehetséges díjazottjainak előválogatása során egyáltalán felmerülhetett a neve. Azt hiszem, hogy egy József Attila-díj után az ember már nem számít pályakezdőnek, főleg nem életében harmadszor. De erről nem Krusovszky tehet, ez már a kuratórium felelőssége, és egészen biztos vagyok benne, hogy jól átgondolt döntést hoztak, minden szempontot figyelembe véve.

Ne érts félre, de nem tűnsz túl meggyőzőnek.

De visszatérek egy kicsit az előző gondolatmenethez, az irodalmi érvényesülés ma lehetséges stratégiáihoz… Vannak még például azok, akik egyszerre költők és szlemmerek, ők nagy kreativitással adaptáltak egy műfajt, és jelentős tehetséggel pár gyors év alatt összeszerveztek egy új országos szubkultúrát. Ez nagyon jó, de nem költészet és nem irodalom, és nem is – ahogy sokszor mondják – valami, ami az irodalom vagy az olvasás vagy a kortársak olvasása felé vinne közelebb, kivéve azok olvasása felé, akik ennek a szubkultnak önjelölt vagy megérdemelt sztárjai lettek – kivéve talán azokat a speciális eseteket, amikor egy klasszikus költőt dolgoz fel egy szlemmer. Ez az egész szlem-divat máshogy tartalmaz pedagógiai elemeket: felszabadítja és bátorítja a kreativitást, és lehetőséget ad a megmutatkozásra, a megmérettetésre. Ezek baromi fontos dolgok egy fiatalnak, sok pozitív élménnyel lesz gazdagabb, tanul valamit a szöveg csinálásáról és hatásmechanizmusáról, de nem kezdi el feltétlenül szeretni az irodalmat vagy ezen a szubkult-világon kívüli szerzőktől többet olvasni. Kinek jó ez? Azoknak a sokaknak, akik részt vesznek a szlem flow-élményében, és azoknak a keveseknek, akik „sztárok” lettek, és jobban fogynak egyéb könyveik is.

Vegyünk egy harmadik technikát is, ez a közösségi média mint poétikai felület tudatos használata. Erről Kálmán C. György – aztán rá válaszul én is – írt több empirikus esszétanulmányt, még egy közösen menedzselt projektünk is volt a Facebookon, aztán egy Prae tematikus szám lett az egészből. A dolog nagyon egyszerű: adott egy mediális közeg – pl. egy blog vagy a Facebook – és adott egy költő vagy író, ez a kettő pedig számos módon találkozhat, számtalan dolgot kezdhet egymással, főleg az író-költő a mediális közeggel. Ugyanannyira maradhat ismeretlen, hiába feszül meg, de pillanatok alatt be is robbanhat, a továbbosztás long tail hatásának köszönhetően sokkal szélesebb körben, mint azt előre remélte volna. Nézd meg Erdős Virágot, aki szuper költő, mennyien osztják meg egy-egy versét vagy posztját, és ez tök jó, azért is, mert ténylegesen a költészetről és annak helyéről-szerepéről szól. De hasonlót láthatsz például – az egyébként szlemmerként is aktív – Simon Mártonnál is, aki második, Polaroidok című kötetében a Facebook-posztból mint költőileg is értelmezhető műfajból csinált nem sikertelen, sőt nagyon is sikeres mikroköltészetet, úgy ahogy Oravecz Nóra a Facebook-posztból mint filozófiailag is értelmezhető műfajból bölcselkedő életmód-tractatust. Ezek is baromi jó dolgok, és nyilván nem véletlen, hogy ugyanaz a kiadó csapott le rájuk…

De egy kicsit sokat beszéltem...

Egy kicsit tényleg, de semmi baj.

A lényeg, amit ki akartam ebből hozni, hogy sok technika van, hogy berobbanjon az ember, (akár egyszerre) több példa szerint elkezdheti felépíteni a maga vágyott vagy valós költői életpályamodelljét, de egy dolgot nem szabad elfelejtenie, médiumtól és minden egyébtől függetlenül: amit csinál, legyen jó, ami az én esztétikám vagy irodalomfelfogásom szerint az, ami hatást vált ki, ami hat, minél nyersebben, minél intenzívebben. Ezt próbálom én is, hol több, hol kevesebb sikerrel. És hogy ez sokszor kereskedős vagy kamaszos gesztusokkal dolgozik, ám legyen.

Megbújva az oszlopok mögött (Fotó: Haraszti Ágnes)

Te miért nem szlemmelsz? Minden adott volna.

Hagyjál már!

Na jó. Mi a legbizarrabb dicséret, amit te, és mi a legbizarrabb dicséret, amit a köteted kapott? A kettő azonos? Mármint mennyire válik el benned a kettő: a költészeted és te?

Nem tudom, mennyire válik el, ezzel a kérdéssel jópofa foglalkozni, de nem szoktam. A válasz valahol a kettő között lehet, el is válik és nem is, a személyes életben talán egyre inkább jobban, az online közösségi életben talán egyre kevésbé.

Dicséret? Legbizarrabb? Hmm… Több ilyen is volt. Pár éve játszottam a szövegszínház Békakirály-előadásában, ami József Attila Szabad ötletek jegyzéke című, szürreális őrületét képzelte színpadra. Én voltam a békakirály, azaz maga József Attila, mögöttem pedig az agyam, a gondolataim árnyjátékban, egy hosszú és szomorú órán keresztül. Az egyik előadás alatt egyszercsak karakteres illatot éreztem, punciszagot, valaki benedvesedett és szépen elélvezett.

Vagy… a Hogy éltünk, nem hiába című versemben van egy nevesített szereplő, Tibi. Ő létező személy, Magyarország egyik legnagyobb pulykatenyésztője és -kereskedője, régen elég sokat ittunk együtt, főleg Keszthely környékén. Egyszer megmutattam neki a vonatkozó verset, szerintem az első költemény volt, amit életében olvasott. Többször felolvastatta, aztán mással is, körbevitte a kocsmában, megmutatta mindenkinek, kicsit könnyezett is a meghatódottságtól. Aztán megjelent a könyv, küldtem neki egy dedikált példányt, felhívott, hogy köszöni és szívesen lát Orosházán. Mondjam, hogy mi kell, ő megszervezi a felolvasóestet a pulykaüzemben… képzeld el, állok a futószalagok felett egy fémhídon, mellettem Tibi, és a dolgozók figyelik, hallgatják a verset. Csodálatos jelenet!

Van, akinek nagyon nem tetszik, amit csinálsz?

Persze.

Amikor megírsz egy állapotfrissítést, kikre szoktál gondolni? Mert, ugye, nem mindenki mint költőt ismer téged. Ők bolondnak tartanak? (Nekem van egy olyan érzésem, hogy engem a saját nem irodalmár ismerőseim néha annak.)

Semmire, nem jut eszembe senki, ugyan már. Ha mégis, akkor őt betegelem a képen vagy a posztban. Hogy bolondnak tartanak-e? Általában igen, de erről a legkevésbé az tehet, hogy verseket írok.

Akkor most beszéljünk a jövőről. Mi ez a projekt: „Az Úr Nyolcadik Kerülete”?

Az egész úgy kezdődött, hogy az ismerőseim szórakoztatására elkezdtem kis dialógusokat posztolni a Facebookon. Apró párbeszédeket vagy elkapott beszélgetésfoszlányokat, amik itt a nyolcadik kerületben „történtek” meg velem. Ezek elszaporodtak, egyre több kérdést és biztatást kaptam, hogy legyen belőle könyv.

Ez nekem is ismerős...

Ha már van egy kötetnyi anyagod, két dolog kell a megjelentetéshez: pénz és kiadó. Én, miután ki is posztoltam ezt a gondolatom, egy héten belül több embertől is kaptam pénzt, és három elég nagy kiadó is érdeklődni kezdett. De pár hete az egészet újragondoltam, minden szempontból. Nem könyv lesz belőle, hanem képregény, Lakatos István fogja rajzolni. Zseniális lesz! Itt vannak ezek a szövegek, abszurd kis történetek, ha akarod gegek, olyanok, amiket bárki megírhat vagy megírhatna, de e mellett sokszor önmagukon túlmutató mélységgel, nyomorúsággal, és egy olyan új fókusszal, ahogy még nem volt a Nyócker ábrázolva, például: „koldus: Segítsen. Egy vasvillára gyűjtök. Kérem. / én: Minek az magának? / koldus: Hogy keresztülbökjem, aki elvette mindenem és ide juttatott.” Vagy például: „kurva: Szia. Leszophatlak? / én: Nem. / kurva: Akkor nem tudok vacsorát venni a kislányomnak.” És képzeld ezekhez Lakatos Pisti rajzait, elolvasod a szöveget, röhögsz, majd belenézel egy olyan szívszaggató és elhagyatott figura szemébe, mint amilyen a Lencsilány, és sírva fakadsz.

Lehetne a címe Lencsilány és a Kálvária téri galeri. Vagy nem tudom.

Már nem az a fő cél, hogy kijöjjön egy könyv Magyarországon. Az szép lesz, jó lesz, de egy kicsit más dimenzióban gondolkodom, most már. Pár hete elkezdődött az anyag közönségtesztes fordítása többek között kínaira, angolra, portugálra, arabra és indonézre. Körülbelül egy év múlva világpremiert szeretnék, és ha csak az előbb felsorolt nyelveken, akkor is gondolj bele, a 10-15 millió potenciális magyar olvasó helyett ez a szám 3 milliárd lesz, a Föld lakosságának fele. Ha ennek csak 0,1%-át érdekli ez az egész, az is 3 millió olvasó… majd jövő ilyenkor meglátjuk, működik-e.

Toroczkay András