Nagykanális – Majoros Sándor regénye, 19. rész – A gyászkocsi

A gyászkocsi időnélkülisége 

Egy álmatag, lustálkodásra csábító délutánon a kisbíró váratlanul megjelent a sarkon, és kihirdette, hogy a húsz és negyven év közötti férfiak ásóval vagy lapáttal meg egy napra való száraz élelemmel jelentkezzenek a községházán. A hír villámgyorsan szétterjedt. A kocsma előtt ácsorgók továbbadták azoknak, akik késve értek oda, ők meg behurcolták a közbe, mint valami ragályos betegséget. Mire a mozgósítás szele hozzánk is elért, a szomszédasszonyok már kis csapatokba verődve az utcán sopánkodtak. Megint háború lesz, károgták, akik emlékeztek arra, hogy negyvennégyben ugyanígy szedték össze a férfiakat a Petőfi-brigádba. A trikóra, gatyára vetkőzött, és a ház körüli dolgaikban megakasztott férfiak még kevesebbet értettek ebből, mint a feleségeik. Kábán szédelegtek ki a házuk elé, mert az olyan híreket, amelyek nyomán minden rosszra fordul, első hallásra nem is lehet elhinni. Fogalmuk sem volt, miként illik az ilyen helyzetekben viselkedni, de azt mindnyájan tudták, hogy a parancsnak engedelmeskedni kell.

A tanácstalanságot végül Zajác Jani bácsi változtatta át megnyugtató bizonyossággá, mert azzal az újsággal jelent meg, hogy a rádió bemondta: soha nem látott árvíz közeledik a Dunán. A magyarok is, meg mi is kapkodva próbáljuk megerősíteni a gátakat, bizonygatta, amitől a Gyülekezet köz lakói még értetlenebbül néztek egymásra. Hetek óta nem esett egy csöpp eső sem, ilyen körülmények között hogyan keletkezhet árvíz? A Dunához különben sem volt semmi közünk. A falu szélén a szövetkezeti gyümölcsös mellett volt egy kis mesterséges tavunk, oda jártunk kárászozni, de amit fogtunk, annyira satnya volt, hogy legtöbbször a macska ette meg. Hiába helyezkedtünk el pontosan félúton a tiszai meg a dunai halászlé felségterülete között, mi ezt a különlegességet csak hallomásból ismertük. Nincs az a víz, ami idáig elérne, okoskodott Nagy Maris néni, de aztán keresztet vetett, mert egyszer régen ugyebár volt egy vízözön is, és azt becsmérelni istenkáromlás. Aztat sose’ lehessen tudni!, kontrázott Bódvai Sándor apja, mert az egész társaságból egyedül ő ismerte a Dunát. Ősszel, a szüret meg a kukoricatörés közötti holtidőben uszadékfát szedegetett a folyó árterületén, hogy az egyre többe kerülő boszniai szén árát megspórolja. Az iszaptól megszürkült fatörzsek fűrészelgetése közben észrevette, hogy a vízállás folyton változik, és nem is mindig akkor a legmagasabb, ha esik az eső.

Most, hogy tisztázódott a helyzet, és mert Zajác Jani bácsi teljes menetfölszerelésben pompázott – a hurkává tekert, a két végén madzaggal összekötözött lópokrócot mint valami hámot viselte, a másik vállán ott lógott az elemózsiás tarisznya, és úgy cipelte a gépolajjal rozsdamentesített ásóját, akár a vadászflintát –, nem halasztgathatták tovább az elkerülhetetlent. Anyám a köténye csücskével a szemét törölgette, mert eszébe jutott, hogy apámra még a többieknél is nagyobb veszély leselkedik, hisz’ nem tud úszni a szerencsétlen. Rossz volt rágondolni, mi lesz vele, ha lekapja a gátról egy testesebb hullám. De nem volt mese, amilyen gyorsan csak lehetett, összekapkodtuk neki az útravalót, hurkává tekertünk és a vállára akasztottunk egy pokrócot, és pityeregve búcsúztunk el tőle. Úgy integetett vissza, hogy belém sajdult: talán most látom utoljára.

Aznap este visszatértek a régi, tanyázós idők. A férfiak nélkül maradt, kétségek és bizonytalanságok közt gyötrődő asszonyok kivitték a hokedliket a házaik elé, és arról pusmogtak, mire lehet számítani ezek után. Károly bácsi talán erre is tudott volna valami okosságot, de akkor már annyi ereje sem volt, hogy kivánszorogjon az utcára. Nélküle pedig az asszonyok jócskán eltúlozták a veszély nagyságát. Csak át ne szakadjon alattuk a gát!, sóhajtozott Zajác Mari néni, én meg már szinte láttam apámat, ahogy az örvénylő, ragacsos masszában büdösbogárként kalimpálva, egyre távolabb sodródik a parttól.

Majdnem két hétig tartott ez a gyötrelem, de a rádió végül bemondta, hogy megkezdődött az apadás, és apámék hazajöhettek. Mindnyájan lesoványodtak egy kicsit és annyira szutykosak voltak, hogy alig ismertük föl őket. Csak úgy dőlt belőlük a szó. Az átélt kalandoktól még mindig fölvillanyozódva apám elmesélte, hogy egy se vége, se hossza síkságra vitték őket, amerre néztek, nem láttak mást csak szántóföldet, mégis azt a parancsot kapták, hogy amilyen gyorsan csak lehet, lapátoljanak össze egy gátat. A rengeteg ember sötétedésre végzett is a nagyjából egy méter magas nyúlgáttal, aztán ott, ahol voltak, ledőltek a pokrócaikra és elaludtak. Másnap reggel, amikor fölébredtek, a gát túloldalán nem látszott a szántóföld, mert a helyén ott fodrozódott egy végeláthatatlan zöld tenger. 

És ez, mármint a tenger, mint valami átok vett körbe bennünket. A havi rendszerességgel hazalátogató Béla bátyámék apám kalandja után nem sokkal azzal a borzasztó hírrel érkeztek, hogy le kell költözniük Dalmáciába, egy tengerparti nagyvárosba, amelynek furcsa, tűszúrásra hasonlító neve volt. Csáti-Szabó nagymamám csöndesen sírdogált, mert azok után, hogy Zomborban, a Sztapári úton megtalálta a kapcsolatot Ignác nagyapám lelkével – bár a halála körüli rejtély megoldásához így sem került sokkal közelebb –, a horvát tengerparton ugyanaz a sors várt rá is, ami a kert végében felejtett kiszáradt kóróra. Csakúgy, mint anyám, ő sem tudott szerbül, és ez Splitben – így nevezték ezt a szomorúságunkkal megpermetezett várost – arra kárhoztatta, hogy még a piacra sem mehetett el egyedül. Apám mély letargiában hallgatta az öccse helyzetjelentését, de Babikán ugyanaz a boldog izgalom látszott, ami anyám arcán átalakult alig leplezett irigységgé. Ez az érzés motoszkált bennem is. Való igaz, hogy az a bizonyos tengerparti nyaralásom nem a legjobban sikerült, de még mindig az orromban éreztem a semmi máshoz nem hasonlítható, émelyítően sós levegőt, a vállam meg úgy viszketett az immár csak emlékként létező napsütéstől, ahogy az angyalok csókja fricskázza meg az embert, ha a hittan végén a gyónáskor nem hazudja el a bűneit.

Nem is értettem ezt a hisztériát, aminek csúcspontjaként Veronka néni kisebbfajta idegösszeomlást kapott. A továbbra is buggyos ujjú ruhákban járatott Babika volt a mindene, és most úgy tűnt, el fogja veszíteni, mert arról, hogy a mieink az isten háta mögötti Splitből havonta hazalátogathassanak, szó sem lehetett. Béla bátyámnak ugyanazt a végtelenül hosszú, kacskaringós utat kellett megtennie, amelyen annak idején Gál Sancival mi is végigbuszoztunk. Akkora hegyek álltak az útjában, hogy a madaraknak könnyebb volt őket megkerülni, mint átrepülni. Mögöttük meg ott terpeszkedett az a végtelen kőtenger, ahol nem termett más, csak mérges kígyó. András nagyapám szerint az állam ide akart bennünket, magyarokat áttelepíteni, hogy elveszítsük kapcsolatunkat az óhazával. Először azt hittük, elveszítette a józan eszét, de aztán az újvidéki rádió bemondta, hogy Rankovics elvtársat kizárták a pártból, és ez őt igazolta. A politika forgandó – mondogatta a vasárnap délelőtti kártyázásokon –, és ezt a pártban is tudják, különben nem félnének ennyire egymástól.

Veronka néni vigasztalhatatlan volt. Annyira beleélte magát a saját nyomorúságába, hogy tévedésből azt a hordót csapolta meg, amelyben a legjobb borát tartotta. A ganglépcsőn kuporgó törzsvendégei nem is értették, mi történt az innivalóval. Fintorogva mártogatták bele a nyelvüket, és csak azért nem löttyintették ki a futórózsák tövébe, mert mégiscsak pénzt adtak érte. A nagyasszony közben fakó szellemként járta végtelen hosszúságú háza szobáit, és közben magában beszélgetett. Sem az üzleti, sem az érzelmi életben nem bírta elviselni a vereséget, de most legyőzhetetlen ellenféllel találta magát szemben. A teljes Jugoszláv Néphadsereg állt közte meg az unokahúgom között, de a tankok, repülőgépek és ágyúk ellen ő csak némi cukrozott bort tudott hadrendbe állítani.

Csáti-Szabó nagymamám a költözést másként élte meg: a régóta meglévő szívbetegsége az események hatására még jobban eluralkodott rajta, olyannyira, hogy most már naponta kellett berakogatnia az apró nitroglicerin tablettákat a nyelve alá. Ilyen előzmények után virradt ránk a búcsúzkodás napja. Apámmal már délután kimentünk a Kocsis daráló sarkára, és meredten bámultuk a kilőtt nyílként távolba vesző Topolyai utat, pedig tudtuk, hogy Béla bátyám vadonatúj Citroën Ami 6-osa csak estére várható. Nem szóltunk egymáshoz, csak toporogtunk, mintha nem szomorkás biztosat vártuk volna, hanem a sokkal vidámabb bizonytalant. Ez a választási lehetőség természetesen nem létezett: Béla bátyámékat már várta egy vadonatúj, kilencedik emeleti panellakás Split egyik frissen fölavatott lakótelepén.

A percek iszonyatosan lassan vánszorogtak, az órák meg kis híján a kozmikus nemlétbe rángattak bennünket. Akkor sem szenvedtem volna jobban, ha egy villanykaróhoz kötöznek és csalánnal verdesik a meztelen lábszáramat. Apám egyik cigarettát a másik után szívta, és közben le nem vette a szemét arról a pontról, ahol a kövesút egyetlen vibráló pontba szűkült. Semmi értelme nem volt ennek, mert Béla bátyám nem vonatot vezetett, amit ugyebár erősen köt a menetrend, és azt is tudván tudtuk, hogy nem tévedhet el, de az autóját mindig leparkolta a Kocsis daráló sarkán, majd átváltott gyalogos üzemmódra. Az apámból és belőlem alakított fogadóbizottságot egyedül az indokolta, hogy legutóbb bejelentették: a költözködéskor kiselejteztek néhány ruhadarabot, amit nekünk ajándékoznak. Mi ezt annyira komolyan vettük, hogy egy rozoga tragaccsal érkeztünk az őrhelyünkre. Egy darabig ezen ücsörögtem, de mert a lécek hamar törni kezdték a hátsómat, inkább odaálltam apám mellé utat lesni. 

Az alkonyatból este lett, az estéből meg sötét éjszaka. A távolban néha fölbukkant egy szentjánosbogárszerű fénypötty, ami közelebb érve kettévált és átalakult fényszórókká, de mögötte sosem a várva várt Ami 6-os zúgott. Apám hamar megszerezte a rutint, hogy az ígéretes fényeket a számunkra közömbösektől megkülönböztethesse. Az Ami 6-osnak sárgák a lámpái, mondta, és attól fogva a fehér fényekre rá se hederítettünk. Ha lett volna óránk, talán a 11-es számot fedeztük volna föl a kismutatója körül, amikor az egyik közeledő autó végre bekapcsolta a pislogóját, és lehúzódott mellénk, az út szélére. Béla bátyám idegesen pattant ki a kormány mellől, és szinte a lábunk elé hajította azt a hatalmas batyut, amit a kocsi csomagtartójából kihalászott. Jókora késésben voltak, mert Veronka néni vacsorával várta őket, ezért néhány rövid búcsúszó után – majd írunk egymásnak, meg ilyesmi – már mentek is tovább.

Hazatergenyéztük a pakkot, amit anyám ugyanazzal az izgalommal bogozott ki, amivel Márti meg én szoktuk a fizetésnapi csokoládénkat. Csupa kosztüm, blúz meg szoknya buggyant elő. Némelyiket anyám rögtön maga elé is próbálta, de rögtön megállapította, hogy az a tizenvalahány kiló, amit Márti születése után magára szedett, időközben huszonvalahánnyá gyarapodott. Mégsem adta föl. Ezek a ruhadarabok nálunk, falusi viszonylatban igazi kincsnek számítottak, legalábbis eszmei síkon, mert arra sose vetemedett volna, hogy pénzért áruba bocsássa őket. Így aztán másnap összecsődítette a Gyülekezet köz asszonynépét, hogy próbálják föl egytől egyig, és akire valamelyik passzol, azt megtarthatja magának. Ez arra a mesére hasonlított, ami Hamupipőke cipője körül bonyolódik, de itt nem lábbeliről volt szó, bár úgy rémlik, egy-két pár azért ebből is akadt a csomagban. A szabály viszont szigorú volt: az alkalmi manökenek kizárólag a saját testükön vihették ki a cuccot az udvarunkból.

Az ilyen látvány nem férfiszemnek való – apám nem is bírta idegekkel, inkább elvonult Ács borbélyhoz egy kis futballügyi tájékozódásra –, de én ott maradtam, és a hátsó szobából a kulcslyukon keresztül lestem a fejleményeket. Az asszonyok kombinéra meg bugyira vetkőzve próbálták magukat belepréseli ángyom levedlett ruhadarabjaiba, de hiába erőlködtek, nem mentek semmire. Ez a kollekció vezetett rá mindenkit arra a fölismerésre, hogy szegénység ide vagy oda, azért nem megy már annyira rosszul, mint az ötvenes években, amikor olyan sovány volt mindenki, hogy élére fordulva szinte nem is látszott. A terebélyes csípőjű, ringó fenekű szomszédasszonyok lógó orral távoztak, anyám meg ott maradt azzal a csodás, ám teljesen haszontalan ajándékkal, ami innentől lassan, de megállíthatatlanul átalakult fölmosó rongyokká, meg olyan ruhacsíkokká, amelyekből egy ügyesebb asszony csicsás rongypokrócot tudott készíteni.

De erről ángyom és a vele egy sorsközösségben élők már nem tudhattak semmit, mert beköltöztek egy festékszagúan új, kilencedik emeleti lakásba. Ettől kezdve soha nem látott levelezési hullám köszöntött ránk. Minden héten írtunk levelet Splitbe, ahonnét postafordultával meg is jött a válasz. Legtöbbször anyám írt, de előfordult, hogy én is körmöltem valamit Babikának, aki ebben az új, elszigetelt helyzetében – hogy a lakásuk ajtaján kívül még véletlenül sem lehetett magyar beszédet hallani – az ángyomtól megtanult magyarul írni és olvasni. Nagy, döcögős betűkkel levelezgettünk egymással, és ez mintha a könyveket bontotta volna szét a hó közeledtét megszagoló, szédülten kergetőző varjúkká, amelyek az én ustorcsapásaimtól más módon és más rend szerint ismét katonásan fegyelmezett csapattá rendeződtek. Eddig csak az olvasás létezett számomra, és rettentően büszke voltam, hogy már kinőttem a meséket, olyannyira, hogy a könyvtáros nénitől képes voltam más műfajokat, például útleírásokat is kérni. Adott is szorgalmasan, de egyszer véletlenül kezembe nyomta Alexander von Humbolt amazóniai utazásáról írt könyvét, amibe csúfosan beletört a bicskám. Most pedig az írással is megpróbálkozhattam. Összehazudoztam mindent, ami eszembe jutott, később pedig az is nagy hasznomra vált, hogy Gál Sanci megtámadott egy kockás füzetlapokra írt és rajzolt újsággal. Két dinárért rögtön rám is sózta, én meg ott álltam ezzel a végtelenül színvonalas, tán még a Magyar Szót is lepipáló egypéldányos kiadvánnyal, és tudtam, hogy a barátom ismét maga mögé utasított. Volt abban az újságban minden, ami szem szájnak ingere: hírek, riportok, interjúk és a végén egy valódi folytatásos kalandregény. Ez ugyan kísértetiesen hasonlított Verne A tizenöt éves kapitány című regényére, de ilyen apróságokra nem adhattam, mert azonnal cselekednem kellett. Még aznap – ráment az egész estém – legyártottam a saját, egypéldányos újságomat, ami kiköpött hasonmása volt Sanciénak, de másnap az iskolában eladtam neki két dinárért, úgyhogy megint helyreállt köztünk az egyensúly. Attól fogva rendszeresen ostromolgattuk egymást ezekkel az irkalapokra írt és rajzolt újságokkal, amelyek létezéséről rajtunk kívül senki sem szerzett tudomást.

Közben rendszeresen érkeztek Csáti-Szabó nagymamám fehér kopertába bújtatott levelei. Mindegyik a már Zomborból ismert fordulattal kezdődött: Kedves gyermekeim! Kívánom, hogy ez a pár sorom a lehető legjobb egészségben találjon benneteket. Anyám hangosan fölolvasta mindegyiket, így pontos képet kaptunk arról, milyen állapotok uralkodnak odalent, délen. A legmeglepőbb az volt, hogy kiderült, az irigylésre méltóan jó idő csak néhány hónapig tart. Ezt leszámítva majdnem folyamatosan fúj a metsző, hideg szél, ami áthatol a panelépület hézagos illesztésein és befészkeli magát az ember csontjaiba. Azt, amelyik a déli irányból fúj, a helyiek úgy nevezik, jugó, amelyik meg északról, azt úgy, hogy bóra. Ezektől szenvedtek a mieink, és sóhajtozva gondoltak vissza azokra az időkre, amikor Zomborban még csikorgatóan hideg, de igazi volt a tél, és búzakalászt érlelően forró, ám meghamisíthatatlan a nyár. A tengeren csak az utóbbi maradt meg, a tél valahogy elkenődött és átalakult szélfúvássá. A bácskai ember ezt nem bírta elviselni. 

Apám levélírással nem próbálkozott, de a disznóvágás után elhatározta, hogy csomagot küld Béla bátyáméknak. Most először kísérleteztünk azzal, hogy karajnak bontsuk szét a disznót, és ez olyasféle tudást kívánt, amihez szakembert kellett fogadnunk. A nagy precizitást követelő művelet rányomta a bélyegét az egész torra. Mindenki ideges volt, ki többé, ki kevésbé, még a pálinka is csak ímmel-ámmal fogyogatott. Végül az erőfeszítéseket siker koronázta, mert a hentes valóban értette a dolgát, és a disznóból mészárszékbe kívánkozó finomságok keletkeztek. A hurka meg a kolbász hagyományos módon készült, nem beszélve a disznósajtról, bár apám egy kicsivel tovább hagyta a füstön, mint ahogy szokta. A csomagküldés ideje így jócskán elhúzódott, talán már februárt is mutatott a naptár, amikor végre rászántuk magunkat. A splitiek közben bő kortyokban ürítgették az ősztől tavaszig tartó tengerparti élet ürmös poharát. A panelek repedésén, mint valami orgonasípokon átfütyülő szél ellen csak annyit tehettek, hogy vastag JNA-s pokrócokba burkolózva nézték a tévét – magyar adásról nem is ábrándozhattak –, de talán még ennél is rosszabb volt, hogy arrafelé nem esett olyan szép, kövér hó, mint amilyen Zomborban, így nap mint nap szembesültek a világ elviselhetetlen szürkeségével. Ha kinéztek az ablakon, az utcán szinte nem is láttak embert, a máskor meg csábítóan kék tenger most olyan zavaros volt, mint a vájdlingban felejtett hatnapos mosogatóvíz.

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között Csáti-Szabó nagymamám az öngyilkosság gondolatával kezdett foglalkozni. Drága gyermekeim, azt fontolgatom, hogy én bizony autó elé ugrom, mert ezt a szörnyű helyet egész egyszerűen nem bírom elviselni, írta, eltérve a szokásos formulájától. Anyám ettől annyira fölháborodott, hogy ő is megfeledkezett a szokásos udvariasságról. Azt válaszolta, meglehetős szókimondó őszinteséggel, hogy eszébe ne jusson ilyesmit csinálni, mert akik az autót vezetik, nem csak úgy, passzióból ülnek a kormánynál, hanem tiszta erőből rátaposnak a fékre, ha valaki az út széléről elébük veti magát. Ilyenkor pedig az a csúfság esik meg az emberrel, hogy az autó nem gázolja halálra, hanem csak megnyomorítja. Képzelje csak el, Julis néni, milyen borzasztó lenne, ha ott maradna bénán a gyerekei nyakán, fekvőbetegként, mert akkor még arra sem lenne képes, hogy elvonszolja magát a tengerpartig és egy követ kötve a nyakába belevesse magát a vízbe!

Így évődtek egymással hónapokon keresztül. Egy idő után anyám már föl sem olvasta Csáti-Szabó nagymamám leveleit, mert emiatt a rögeszme miatt teljesen érdektelenné váltak. Mi Babikával egészen más módon kezeltük az ügyet. Szerinte egyáltalán nem kellett komolyan venni ezt a siránkozást, mert csak arról volt szó, hogy a mama nem találta föl magát az új helyen. Ha valóban komolyan gondolta volna az öngyilkosságot, ott ásítozott előtte az a kilenc emeletnyi mélység, ami akkor is hívogatja az embert, ha nem táplál magában semmilyen önpusztító gondolatot. Így aztán az autó elé ugrásos ötleten csak nevettünk, már amennyire ez levélpapíron egyáltalán lehetséges.

De ezt nem mindenki vette ilyen könnyedén. András nagyapám az egyik vizitációja során, amikor a Bódvai Sándortól kapott kiskutyámat úgymond fölavatta – nadrágszíjjal eltángálta, hogy hamis legyen –, a műveletért kapott pálinkát kortyolgatva szakvéleményt mondott nagyanyám lelkiállapotáról. Világos, mint a nap, jelentette ki a tőle elvárható magabiztossággal, Julcsa azt hitte, Zomborban még mindig abban az éteri közegben mozog, ami a maga fizikai valóságában is megtartotta az ura emlékét, de amikor elkerült abba a tengerparti városba, ez az érzés úgy elpárolgott belőle, akár a kámfor. Nyilván András nagyapám nem ezeket a tudományos kifejezéseket használta, hanem a tőle megszokott, parasztosan egyszerűeket, de a lényeg ez volt, és mi tagadás, nem is tévedett vele túl sokat. Ignác nagyapám hol itt, hol ott, de legtöbbet mégis a mi padlásunkon megmutatkozó árnyéka Splitbe már nem követhette. Csáti-Szabó nagymamám emiatt csak most fogta föl teljes egészében, hogy végérvényesen eltávolodott, és ez úgy szakadt rá, ahogy a Tisza felől érkező ítéletidő zuhan rá az ilyen támadások ellen teljesen védtelen bácskai határra.

A csomagküldés ötlete ebből a megközelítésből már egyáltalán nem tűnt annyira nevetségesnek, mint amilyennek a kívülállók szemében látszott. Már csak emiatt is súlyos titokként kezeltük ezt a szándékunkat. Még Nagy Maris néninek sem árultuk el, mire készülődünk, pedig vele bizalmi viszonyban álltunk. Isten őrizzen meg attól, hogy kiderüljön: a szegény falusi rokon kóstolót szándékozik küldeni a gazdag városi bratyójának, mégpedig postán. A falu ennél sokkal csekélyebb ügyekben is képes szájára venni az embert, és ha valakit megszólnak, annak befellegzett. Anyám ettől rettegett a legjobban. Emiatt kellett fényesre suvickolnom a cipőmet, ha apám elszalasztott a központba tíz deka hetvenes lécszögért, és ezért kellett mindenkinek köszönnöm, függetlenül attól, hogy ismertem-e vagy sem.

A pakkot tehát alapos biztonsági intézkedések mellett, gondosan bespalettált szobában állítottuk össze. Első lépésként apám lehozta a padlásról azt a hosszúkás kartondobozt, amiben annak idején – jaj de régen is volt! – a szakszervezeti narancsot kaptuk. Mindnyájunknak jutott valamilyen feladat: anyám a spájzból karneváli fölvonulást idéző ritmusossággal hordozta be a szikkadás utáni állapotukban leledző finomságokat. Apám ezeket a megérkezésük sorrendjében megpróbálta belepasszírozni a dobozba, miközben nekem az ollóra, a madzagra és az egész képződményt majdan jótékonyan bebugyoláló, kettészelt papírzsákra kellett ügyelnem, nehogy a füstölt húsokkal érintkezésbe kerülve rútul bemocskolódjanak. Mártinak az égőpiros pecsétviaszt nyomták a kezébe, hogy fontosnak érezhesse magát, de ő inkább a csodálattal vegyített, feszült kíváncsiságot testesítette meg.

Ilyen előzmények után apám a tőle elvátható határozottsággal látott neki a csomag megkonstruálásának, bár előtte azért kicsit ráncolta a homlokát. Régóta nem próbálkozott már ilyesmivel, mármint egy tárgy postakészen szabályos bebugyolálásával, de bíztunk benne, hogy nem felejtette teljesen el az ehhez szükséges technikát. A doboz aljára minden gond nélkül befektette az alvó csörgőkígyóként összetekeredett kolbászt, mellé a tömzsi viperára emlékeztető kásás hurkát, és ez a hasonlat azért is helytálló, mert amikor a svartlira, meg a papírzacskóba zárt töpörtyűre került a sor – nem beszélve a hézagokba beilleszteni próbált szárított karajszeletekről meg a teljesen öntörvényűen viselkedő abált szalonnáról –, az a két fenevad teljesen váratlanul életre kelt és vadul kimozgott addigi nyughelyéről.

Nincs semmi baj, nyugtatgatta magát apám, és az egészet kiszedve újból nekilátott. Most teljesen ésszerűen a szalonnákat helyezte alulra, rá meg a húsokat, és csak aztán próbálkozott a hurkával meg a kolbásszal. A józan logika csapásvonalán haladt, ám amikor az utolsó darabot, nevezetesen a kocsonyának való csülköt megpróbálta beletömködni a dobozba, a legalul lévő szalonna a maga meggumisodott módján egyszerűen lerúgta magáról az egész tákolmányt. Ott ficánkolt az orrunk előtt a hurka, tekergőzött a kolbász, a kiszakadt zacskóból előtüremkedő töpörtyű, melynek Adriai-tengert idéző dermedt hullámain lustán ringatózott a kis disznósajt. Apám egyre jobban vöröslő homlokkal látott megint munkához, de ekkor már élénk vitában állt anyámmal, aki azt hajtogatta, hogy az alapkoncepcióval van a baj, mert bár a látszat alapján a szalonnáknak meg a húsoknak kéne alulra kerülniük, ott lent úgy viselkednek, mint egy cirkuszi dobbantó, amiről az artisták egymás nyakába ugrálnak. Kislány korában látta ezt a faluban vendégszereplő vándorcirkuszban, úgyhogy elhihetjük, pontosan tudja, mit beszél. Apám erre nem mondott semmit, hanem ismét kirámolta a dobozt, és újfent nekilátott. Csakhogy a holtában is igen elevenen viselkedő disznó akkor már átlendült a sertések számára elkerített kozmikus nemlétből, és a maga szétszabdalt, földolgozott módján valóságos vitustáncot járt a szemünk előtt. Apám leizzadt, miközben egyre kétségbeesettebben próbálta megzabolázni az önálló életre kelt alkatrészeket, mert az nem lehetett vitás, hogy a dobozt teljesen meg kell tölteni, nehogy a szállítás nyomán megszűnjön benne az egyensúly. Szó sem lehetett arról, hogy például az igen makrancosnak bizonyuló orját kihagyjuk, csupán azért, mert nem tűrte a hasa alja szalonna közelségét. Gyűrtük, gyömöszöltük az átkozott disznaját, és közben veszekedtünk, ahogy ilyenkor illik. Apám már a szublimátos hétszentséget is a szájára vette, anyám meg tüntetően kivonult a konyhába, hogy ne is lássa ezt az eszement kínlódást. Amikor már föladtunk minden reményt, és az asztaltól eltávolodva, magunkba roskadva – apám cigarettázva – meredtünk a pakkból gúnyosan kimeredező ennivalóra, Márti fölmászott az asztalra és a papírzsák gombóccá gyűrt fölösleges részét nemes egyszerűséggel beletömködte a dobozba.   

Úgy pattantunk föl, mintha csalánba ültünk volna. Apám jobbról-balról megpuszilta Mártit, aztán kirontott a konyhába, hogy megbékítse az edényekkel tüntetően csörömpölő anyámat. Eztán már ment minden, akár a karikacsapás: az oldalast, a levesbe szánt lapockát, a kocsonyának valót és a fokhagyma miatt talán egy kissé túlságosan is átható szagú abált szalonnát visszahordtuk a kamrába, mert a hézagokat könnyedén kipóckolhattuk a Magyar Szóból gyúrt gombócokkal. A doboz becsomagolását apám tanítani való alapossággal végezte el, majd az egészet átkötöttük manilamadzaggal. Anyám egy kicsit még mindig komolykodva, de a tőle elvárható szabályos gyöngybetűkkel rátintaceruzázta a csaknem kész pakkra a címzést, meg a feladót, legvégül pedig gyertyát gyújtottunk, hogy a madzag végeit a lehető legszabályosabban rögzíthessük a kifejezetten erre a célra tartogatott pecsétviasszal. A láng fölött megolvasztott és a papírra pötyögtetett cseppeket egy alumínium kétdinárossal nyomtuk le – a pénzdarab majdnem bele is ragadt, apámnak úgy kellett bicskával kifeszegetnie –, de utána a jól végzett munka bizsergető örömével nézegethettük az elkészült művet.

A csomagot másnap rábíztuk a posta gondjára, ám hogy teljesen biztosak legyünk a dolgunkban, anyám egy levelet is útnak indított Splitbe. A disznónk Magyar Szó galacsinok közé rejtett maradványai eztán végigvonatoztak a hegyvidékes Balkánon, szinte ugyanazt a játékot játszva, amit mi szoktunk Sancival, amikor egy kést a földbe állítgatva addig faragtuk az ellenfelünk területét, amíg olyan kicsi nem maradt neki, hogy már egy lábon sem tudott ráállni. A fölfüstölt finomságok illatcsíkot húzva maguk után jószerével kettészelték az országot, mégha csak ezen az illékony módon is, de átmenetileg megsemmisítve az Antant határokat, hogy helyettük disznótoron inneni és azon túli területeket képezzenek. Ki tudja, milyen vagonok padlójára taszítva döcögött ez a doboz, ám a végén mégis célhoz ért, mert egyszer csak postai levelezőlapot kaptunk ángyomtól, hogy a kóstoló szerencsésen megérkezett, köszönik szépen a figyelmességet. Egy szót sem írt róla, hogy ínyükre való volt-e a kolbászba adagolt fokhagyma mennyisége, és hogy a kásás hurkát vajon szétnyomták-e a postavagonban korlátlanul uralkodó februári fagyok, de életuntságról meg öngyilkosságról ezután egy szót sem beszélt senki.

Másfél hónappal később, a húsvéti újjászületés várakozásteljes időszakában meghalt Károly bácsi. Most sem repedt el váza vagy hasadt ketté a lavór fölött lógó tükör, az öreg este csak elaludt és nem ébredt föl többé. Nem a mi halottunk volt, de engem jobban megviselt, mint Csáti-Szabó dédnagymamám elvesztése. Károly bácsival naponta találkoztam, és amíg lehetett vele beszélgetni, hallgattam a meséjét meg a tanácsait. A cukros vízzel egy darabig meg is próbálkoztam, bár nem igazán nyerte el a tetszésemet. Talán hadifogolynak kellett volna lennem, hogy ez bekövetkezzen, de amit az életről meg a világról tudott, úgy vált a hasznomra, hogy nem is törekedtem erre. És most mindez eltűnt, mintha nem is létezett volna. Akárhová is ment, Károly bácsi magával cipelte a szenvedéseit, a terheltségét, és vele együtt a háború miatt kisiklatott és attól fogva csak valami rosszul ábdált csillevágányon döcögő életét. A jók és a rosszak harcában az utóbbiak oldalán állt, legalábbis aszerint, ahogy ezt az iskolában tanították, de gyanítottam, hogy az efféle minősítés nem mindig helytálló, ha annak alapján szortírozzuk az embereket, hogy kit milyen mundérba öltöztetnek.

A halottas házat arról lehet megismerni, hogy a temetés napján sarkig nyitva hagyják a nagykaput. Most velünk szemben ásítozott Nagyék eladdig magas deszkatákolmánnyal elfedett udvara. Úgy restelltem magam miatta, mintha egy széttárt lábbal hanyatt fekvő pucér nőt láttam volna, bár fogalmam sem volt, mitől annyira rettenetes ez a látvány. Az egyik osztálytársam, aki tőlem és Sancival ellentétben sokkal bátrabb volt, belopózott az akkor már düledékhalommá változott zsidó templom kertjébe, és a bozóton átkukucskált az Ungár-házba, mert ott akkoriban egy fiatal lány, valami patikusnő lakott albérletben. Ez a kishölgy a legenda szerint meztelenül napozott az udvarnak abban a védett szegletében, ami a zsidó templom romjaival volt határos. Kovács Árpi, a vállalkozó kedvű osztálytársam azon a bizonyos napon állítólag pont belátott a napozó patikuslány lábai közé, de lehet, hogy ez csak szóbeszéd. Károly bácsiék nyitva hagyott nagykapuja mindenesetre ezt a féktelen paráznaságot juttatta eszembe. Az ilyesmiért a hittan utáni gyónáson legalább tíz Miatyánkot kellett a Szűz Mária-szobor előtt térdepelve elmondani.

Anyám nem tudott erről, de látta rajtam, hogy szomorkodom, és ez őrá is ráragadt. Amikor idejöttem, Petrás Örzse volt a Szent Mihály lovára vállalkozó, mondta, miközben a ruhásszekrény aljában a fekete kendőjét keresgélte. Nagyék akkor még fiatalok voltak, de amikor Petrás Örzsét eltemettük, ez az egy irányba szóló, soha le nem járó menetjegy átkerült hozzájuk. Most pedig, hogy Károly bácsi meghalt, Maris néni pedig megöregedett, már készíti a sors, hogy visszapasszolja hozzánk. Így megy ez, kisfiam, a halál ide-oda cikázik, mint a részeg ember, ha biciklire ül. 

A pattogó hangot adó, furcsán imbolygó gyászkocsi csaknem lecsúszott arról a dombhátról, ami a sok kihordott válaszfalból, összetört vályogból és egyéb építkezési hulladékból keletkezett a Gyülekezet közben. Nekem szerencsére nem kellett sem virrasztanom, sem az udvaron megtartott búcsúszertartáson részt vennem, de Nagy Karcsi barátom, egy nevetségesen viseltes, talán valakitől kölcsönkért kamaszöltönyben ott komolykodott a fölnőttek mellett. A húga, Eri, aki akkor már kétségbevonhatatlan bizonyossággal mondhatta magáénak az első számú szimpátiám nem annyira megtisztelő, mint inkább titkos titulusát, meglehetősen rövidre sikeredett, fehér ruhácskában ballagott az anyja és az apja között. Falusi viszonylatban az is megszólási alap lehet, ha valakinek a temetésén úgymond: nincsenek sokan. Nem mintha ez a halottnak bármit is számítana, arról meg végképp nincs senkinek tudomása, hogy azon a helyen, ahová a földi lét után megérkezik, a temetésén résztvevőket nyilvántartják-e vagy sem. Gyanítom, hogy az Isten ilyen bagatell dolgokkal egyáltalán nem foglalkozik, mert, ahogy Boza tanító úr mondta: éppen elég dolga akad azzal, hogy megtartsa a pályájukon a bolygókat meg a látszólag mozdulatlan, de valahová mégiscsak igyekvő csillagokat. Az emberek önmagukon kívül senkit sem érdekelnek, bár ez azért nem biztos, hogy így van, mert az a kiszámíthatatlanság, ahogy végül is lecsap ránk a kaszás, végső soron Boza tanító urat, pontosabban azt a réges-régen nagyapámnak emlegetett elméletet igazolja, amelynek lényege a kiszámíthatatlanság. Abban a pillanatban, amikor Károly bácsi maradványait azon a valószerűtlenül magas és legalább annyira riasztó gyászkocsin a sarok felé szállították, a mögötte ballagó néhány tucat ember közül egy sem akadt, aki csak a sejtés szintjén előlegezte volna, hogy Bódvai Sándor apja nem egészen egy hónap múlva egy hirtelen szélütés következtében ugyanígy fog járni. Akkor a cimborámék nagykapuja maradt nyitva, de oda hál’ istennek már nem láthattam be, így nem is hozta elő belőlem azt a paráználkodásra emlékeztető szégyenérzést. Sándor komám ezt a csapást a parasztok mindent kibíró, majdhogynem közömbösségével fogadta, pedig tudnia kellett, hogy eztán ő lesz a családfenntartó, és az iskolai kínlódásának – ami egy osztályismétlést is magában foglalt – mindörökre vége. Azt nem mondhatom, hogy bölcsebb lett, de hogy többé nem jött ki közénk az utcára helytelenkedni, az hétszentség. Korán feküdt és még korábban kelt, mert a jószágok ideje sosem egyenlő az emberével, és a jámbor állatok ugyebár nem képesek alkalmazkodni.

A kaszás eztán már akadálytalanul garázdálkodhatott a Gyülekezet közben, mert miután egy községileg is megtámogatott munkaakcióval kibetonozták benne a járdát, az Ivo Lola Ribár utcán haladó lakodalmas menetek minden teketória nélkül mifelénk is bekanyarodtak. Ha fölmásztam az utcai falunk fölé ágaskodó birsalmafára, mint valami trónusról nézhettem le az alattam elvonuló násznépre. Az ég felé törekvő, savanykás borszag ilyenkor valósággal megrészegített. Két kézzel kellett kapaszkodnom, nehogy leszédüljek, de akkor már elég ügyes famászó voltam ahhoz, hogy ezt a csúfságot elkerüljem.

Nagy Maris néni eztán pontosan olyan özvegyasszonnyá változott, mint amilyen a följebb lakó Ilka néni lett Dávid bácsi halála óta. A gyakorlatban mindez azt jelentette, hogy visszavonult a magányába, és ahelyett, hogy kijárt volna az utcára, inkább a kertjét művelgette. Eri sokat járt hozzá segíteni, aminek nagyon örültem. Mindig úgy intéztem, hogy legyen valami fontosnak látszó teendőm a nagykapunk kilincse körül, ha a deszka repedésein átlesve fölfedeztem, hogy közeledik. Nagy fájdalmamra Eri csak egy kölyköt látott bennem, pedig igyekeztem elkápráztatni azzal, amit a tévében láttam vagy a könyvtárból kivett könyvekből olvastam. Mindez nem hatott rá, talán mert hozzánk hasonlóan nekik sem volt tévéjük, olvasni pedig nem ért rá, ahogy a túl szép lányok nagy többsége.

A kiskapunk lépcsője eztán olyan lett, mint egy oltár, amelyről eltávolították a szentségtartót. Kicsit talán túlzás Károly bácsit egy ilyen ereklyéhez hasonlítani, de nekem éppen ennyire hiányzott. Ha kint álltam az utcán, és a sarok felé néztem, a szemem sarkában mintha még mindig láttam volna az árnyékát. Napközben könnyen ráfoghattam, hogy csak képzelődöm, de estefelé, amikor a mézbarnára változó fények olyan rajzokat kanyarintottak a kocsiút göröngyei közé, hogy lehetetlenség volt nem észrevenni köztük az éjszakai támadásuk előtt lustálkodó démonokat, Károly bácsi zörgősre száradt lenyomata kétségbevonhatatlan bizonyossággal rajzolódott ki a szemem előtt. Nem volt ebben semmi mágia: Boza tanító úr biztosan meg tudta volna magyarázni tudományosan is, bár ez nekem sem okozott gondot. Jobblétre szenderült szomszédunk olyan sok időt töltött a kiskapunk lépcsőjén, hogy amikor végleg eltávozott, hasonló rajzolat maradt a helyén, mint a falról leszedett képek után. Azzal a különbséggel, hogy ő a sötétséget őrizte meg, nem pedig a fehérséget. De erről a fölfedezésemről nem beszéltem senkinek.

A temetés után anyám már nem tette vissza a csúnya, egyáltalán nem neki való fekete kendőt a szekrény aljába. Talán restellte, hogy a szaga még a koporsó mellett égetett füstölőét is elnyomta, ezért úgy gondolta, nem árt neki egy kis levegőzés, mert attól fogva ott lógott a fogason apám páncélszerűen durva esőkabátja mellett. Az utóbbi gumiszagot szellőztetett, anyám kendője meg azt az orrfacsaró naftalint, úgyhogy valóságos megváltást jelentett, amikor – egy otromba papírdobozban – beköltöztettük a konyhába a frissiben szerzett naposcsibéinket. Apám fölébük lógatott egy villanykörtét, ami alá a csibék behúzódhattak melegedni. A pelyhes apróságoknak ebben az életszakaszukban más dolguk nem volt, mint hogy ettek, ittak és trottyantottak. A konyhánk hamarosan olyan átható csirkeszar szagot árasztott, hogy sem az impregnált gumi, sem a molyirtóval behintett kendő nem versenyezhetett vele. Ha esett az eső, apám levette a szögről a köpenyét, és mint egy középkori lovag, magára öltötte, hogy zörögve és ropogva, de az égi áldástól megvédve elbicajozhasson a munkába vagy a borbélyhoz, anyám kendője viszont olyan hosszú ideig maradt ott, hogy egészen belepte a por. Meglehet, hogy anyám Rúzsitól, az öreg cigányasszonytól tanult el valami vrácsát, aminek az a lényege, hogy ha a gyászkendő annyi ideig maradt érintetlenül, amíg ki nem fehéríti a por, akkor azt a családot nem látogatja meg a kaszás. Akárhogy is volt, nem engedte, hogy hozzányúljunk. Maga vette le a szögről, amikor eljött az ideje.