A Vénusz Vardöben

A szegedi Tiszatáj főszerkesztője a Vajdaságból települt át 1991-ben Magyarországra. Több novelláskötete és regénye után a Kortárs Kiadó gondozásában megjelent Vénusz vonulásában is egy régmúlt történetet kelt életre. 1769-ben a tudományos világ hatalmas érdeklődéssel várta, hogy a Vénusz átvonuljon a Nap előtt, s e jelenséget indult szemügyre venni a távoli Északra, Vardö szigetére két jezsuita szerzetes, az ifjú Sajnovics János, és mestere, Hell Miksa. Mint Fehér Charlotte, a kötet szerkesztője és Hász Róbert beszélgetőtársa elmondta: a történet alapja Sajnovics János naplója – de hogy miként lett e régi dokumentumból izgalmas regény, arról már maga Hász Róbert mesélt.

A naplót Sajnovics 1768–71 között vezette, de csak 1991-ben fordították le latinból magyar nyelvre a Veszprémi Egyetemen. Ebből a könyvritkaságból jutott el egy példány Hász Róberthez, és rögtön megragadta a naplóból kibontakozó emberi sors. A két tudós fél év alatt jutott el Vardö szigetére, de a napló három évet ölel fel, és kirajzolódik belőle a gyermekből felnőtté váló Sajnovics jellemfejlődése. Ahogyan Fehér Charlotte emlékeztetett: az utazóregényben a földrajzi helyváltoztatással párhuzamos a két ember belső változása, csiszolódása. Legalább ilyen izgalmasak útjuk körülményei is, hiszen a forrongó Európában, a küszöbön álló francia forradalom előtt kelnek útra; a jezsuita rendeket egyre-másra számolják fel, így a két szerzetesnek is álruhát kell öltenie, s így, inkognitóban haladnak észak felé. A rendi ruha levételének, mintegy fordított beavatási szertartásnak a motívuma felbukkan már Hász Róbert korábbi regényében, A kündében is – emlékeztetett a szerkesztő.

A jezsuita rendbe egyébként a későbbi jeles tudós, Sajnovics kilencéves korában került, s ez a kisgyerekkori beavatás is szerepet játszhatott a regény végén meghozott döntésében, amikor is hűséges marad rendjéhez. Fejlődésének legfontosabb hozadéka e megelégedettség: jó helyen van, s bár változtathatna helyzetén, elhajózhatna, mégsem teszi. A fiatal, minden élményt gyermeki rácsodálkozással fogadó Jánosnak a regényben szinte ellentéte mestere, a megcsontosodott, rigorózus Hell Miksa. Mint az író elmondta, a napló soraiból nem bontakozott ki ennyire éles ellentét a két jellem között – „Szörényi professzor észrevételezte is, hogy nagyon puritánnak festettem le Hell Miksát”, jegyezte meg Hász Róbert, de azt is hozzátette: neki ilyen karakterekre volt szüksége. „Ha a sötétet akarjuk látni, fény kell” – jellemezte írói módszerét, amelyet arra is vonatkoztatott: a sötét, elhagyatott Vardö szigetén Hell Miksa is más emberré lesz.

Fehér Charlotte fúgaszerűnek nevezte a regény építkezését, ahogy a két ember útja során új és új „szólamokként” lépnek be az új eszméket képviselő szereplők, akik többnyire maguk is koruk jeles tudósai, művészei. Hász Róbert nem titkolta: volt olyan kritikusa, aki elmarasztalta, hogy túl sok neves embert vonultat fel a regényben, de ezeken a helyeken és emberek között valóban megfordultak az utazók – tette hozzá az író. Az egyik legizgalmasabb jelenetet meg is hallgathattuk Szabó András színművész felolvasásában: amikor Sajnovicséknak Prágában, a Klementinumban „lépegető szobrokat” mutogatnak az atyák: a korabeli „homo mechanicusok” a mai robotok elődei voltak, és a leírás szerint megdöbbentően jól működtek. A különféle, sokszor „ellenséges” eszmékkel való találkozások során másképp reagál az öreg Hell és az ifjú János: Koppenhágában a költő Klopstock szabadkőműves társaságában János meginog, hiszen felismeri, hogy valójában ugyanarról beszélnek a szabadkőművesek is, mint a jezsuiták, csak másképp.

A regény egyik legkülönösebb szereplője a sötét Vardö szigetén száműzöttségben, remeteségben élő Raskowitz, akinek már a bűnét sem tudja senki. Csak János áll vele szóba, s amikor beszédbe elegyednek, Raskowitz swedenborgi látomásokat tár fel Sajnovics előtt. A szellemi utazás rejtelmeibe avatja be a fiatal Jánost: a száműzött gondolatban utazik távoli bolygókra és világokra, és részletesen elmeséli az itt szerzett élményeit az őt figyelmesen hallgató Sajnovicsnak. Volt, aki e jelenet miatt „történelmi sci-finek” nevezete a regényt, mondta Hász Róbert, holott valójában arról van szó: a folyton új élményekre, változásra, úton levésre vágyó János itt egy másfajta attitűdöt ismer meg.

A beszélgetés során a szerkesztő és az író kitértek a regény nőalakjaira is, akik szintén a Nagyszombattól Vardöig ívelő jellemfejlődés szimbólumai a hős útja során. Nagyszombatban egy férjes asszony alakjában jelenik meg a kísértés az ifjú Sajnovics előtt, Hamburgban egy romlott lány a testi vágyat hozza el számára, majd Vardön egy özvegyasszony személyének köszönhetően kerül döntés elé János. Ez az utolsó „kaland”, Dorothea személye menekülés is lehetne számára, hiszen az asszony kész lenne elhajózni vele, János hazát is cserélhetne, de némi vívódás után úgy dönt: hű marad a rendjéhez. Az elhajózás lehetőségét felajánlja a száműzött Raskowitznak, ezzel egyben áldozatot is hoz egy másik emberért.

A regény utolsó jelenetében, az év legsötétebb napján, egy szirten állva látjuk a felnőtté válás útját immár bejárt Jánost, aki legyőzte gyerekségét, a mesterét, a kísértéseket és nem utolsósorban önmagát – összegezte Hász Róbert regénye zárását. Fehér Charlotte búcsúzóul még aziránt érdeklődött: vajon az író is alakjaihoz hasonló, magányos figura-e? Hász mosolyogva hárította a feltételezést: szerkesztőként nagyon is sok emberrel kerül kapcsolatba, egyáltalán nem mondható magányosnak. Mégis van valami vonzódása ezekhez az emberekhez, nem véletlenül belőlük építkezik újra és újra regényeiben, novelláiban.

Szöveg és fotók: Laik Eszter