Hétköznapi, felkavaró dráma

A kolozsvári Demény Péter íróként, költőként, publicistaként ismert, a Bolero az első drámája.  Az azonos című zeneművet és Weöres Sándor versét idéző művet most Albu István állította színpadra, de két éve már előadták Kolozsvárott felolvasószínház formájában Salat Lehel rendezésében, Kali Andrea, Laczó Júlia és Dimény Áron közreműködésével.

A Bolero egy családi tragédiát állít színpadra friss dramaturgiai megoldásokkal. A középkorú asszony, akit mesterien visz színre Panek Kati, nem tudja feldolgozni évekkel azelőtt öngyilkossá lett férje (Keresztes Sándor) emlékét, lányával és fiával minden évben megünnepli a halott születésnapját. Teréz (Kézdi Imola)és Tibor (Farkas Loránd)nem tudnak kilépni ebből az áldatlan helyzetből: menekülnének, de a lelkifurdalás otthon tartja őket. A belső feszültség aztán természetesen kicsap, kínos helyzetekbe torkollik.

A színpadkép kísértetiesen emlékeztet a kommunizmus idején épült tömbházak lakásaira, a bútorzat régi, a könyvespolc arra enged következtetni, hogy értelmiségi, irodalmat szerető család otthonát látjuk. Később kiderül, hogy az apa magyartanár volt, imádta a verseket, lánya ezt a hivatást viszi tovább, a fiú pedig újságíró.

A cselekmény a születésnapi torta feldíszítésével indul, az anya hatvan aprócska gyertyát szúr a süteménybe, majd többször is megszámolja őket. Ünnepélyes hangulat, meghittség, mintha valakit várna haza. Először a lány érkezik meg, aki magyartanár abban az iskolában, amelyben valamikor apja is tanított. Egyedülálló, harmincas évei elején jár, de élettől megkeseredett, nem képes új párkapcsolatot kialakítani, régi kedvesét siratja, aki apja miatt nem lehetett a férje. Az újságíró fiú nonkonformista, cigarettázik, rockzenét hallgat, felnőttként is kamasz. Ő is tele van gátlásokkal, a magánéletéről nem szívesen beszél. Az anya a múltban, a múltból él, folyton emlékeket idéz fel elhunyt férjéről. A Kívánságkosárban a Bolerót kéri a születésnapra, és lányának is meg kell hallgatnia, holott fájdalmas emlékeket ébreszt benne, hiszen apja ezt hallgatta, mielőtt kiugrott az ablakon. Nemcsak a zene, Weöres Sándor verse is a férfi kedvence volt, ez is többször elhangzik, szinte mágikus töltetet adva az előadásnak.

Az anya megszépíti a múltat, pedig a két gyerek elbeszéléséből lassan kiderül, hogy az elhunyt korántsem volt mintaférj és példás apa. Ők pedig felnőttként is anyjukkal élnek, aki beleszól magánéletükbe, és noha változtatni szeretnének, túl bátortalanok megtenni a lépést. Az anya végül beteg lesz, ápolásra szorul, a fiúnak kell vigyáznia a családra. Az egyik jelenetben azonosul is az apa alakjával.

Aktuális darab, hétköznapi történet, mely felkavar és elgondolkodtat. A hiteles színpadi képek nyomasztóak, az előadás után is kísértenek. Az író olyan témához nyúl, amelyről keveset beszélünk: a szeretet és a kommunikáció hiánya a családban. Ráébreszti a nézőt, hogy sokszor azokhoz sem igazán őszinte, akik a legközelebb állnak hozzá. Hogy védje őket vagy saját magát a kegyetlen igazságtól: a legerősebb érzelmek is elhalványulhatnak, a feltétlen szeretetet pedig nem lehet megjátszani, előbb-utóbb elviselhetetlenné válik az álság.

Demény Péter a sajtótájékoztatón elmondta: a Bolero története azért játszódik valamikor kétezer után, mert szereplői ekkorra nőnek fel, ugyanakkor a szülőktől való elszakadás problémája napjainkban hangsúlyosabb, de az is lehet, hogy a szülők engedik el a gyermeküket nehezebben, mint ’89 előtt.  A helyszín pedig azért Kolozsvár, mert ezt ismeri a legjobban. „Mindig jó, ha az író tudja, miről beszél, ismeri a környezetét”.

Újságírói kérdésre, miszerint befolyásolta-e a román filmes újhullám, Demény elmondta, nem igazán, mert az utóbbi években nem járt moziba, nem igazán barátja ennek a műfajnak. Személyes élményekből táplálkozik, akárcsak a prózában vagy a versekben.

 „Ha azon töprengek, mi a dráma, egy szó mindig eszembe jut: feszültség. Valaki mond valamit, másvalaki másvalamit. Nem a »lényegről«; esetleg nem is dialógus születik: a szereplők »elbeszélnek egymás mellett«. A jó dráma az, amelyik ezt az egymás melletti elbeszélést úgy tudja működtetni, hogy a nézőnek az legyen az érzése, valamiképpen mégis ugyanarról beszél mindenki, ugyanarról a boldogtalanságról, ugyanarról a teljesíthetetlen vágyról, ugyanarról a lüktető űrről a lelkünkben, a feszültség pedig éppen abból származik, hogy a sok »egymás mellett« összeszikrázik és kisül”.

Albu István számára új tapasztalatot jelentett „élő”, kortárs szerző darabját rendezni. Demény Péter nagyon nyitott volt a próbákon, bármilyen javaslatot meghallgatott, átgondolt, soha nem utasított el semmit. Nagyszerű élmény volt együtt dolgozni Panek Katival, Kézdi Imolával, Farkas Loránddal és Keresztes Sándorral. Az előadás létrehozásában közreműködött Tenkei Tibor díszlettervező, Bocskai Gyopár jelmeztervező, valamint Kerekes Zsolt hang- és videotervező.

Varga Melinda