A készülő épület takarófóliáján szolmizáló szél

Nemrégiben megjelent első köteted Egy híd térfogatáról címmel. Miért éppen a híd érdekel?

Egy régen írt versnek volt ez a címe. Akkor a híd által összekötött két térfél különbségei érdekeltek. Például az, hogy ha felmész a hídra az egyik oldalon, azt még Andersen Streetnek hívják, de amikor lejössz róla, már a Grimm Strassen vagy. Az is foglalkoztatott, hogy mi történik átkelés közben. Ha az átkelés egyidejű, akkor jelenléte számtalan „itt”-nek és „most”-nak.

Ahogyan az évek során gyűltek a versek, megváltoztattam a kézirat címét Vademecumra, ami azt is jelenti: gyere velem. Ráadásul – nem elhanyagolható körülmény – egy fogkrémmárka neve. Ez a közismertebb, de voltaképpen perifériajelentés azért tetszett, mert fogmosás közben valamennyire a nyelvedet is érinti a beavatkozás, de nem is marad tőle feltétlenül steril. Januárban még a vajdasági lapok és az Irodalmi Jelen is azt írta, hogy Vademecum címen hamarosan kötetem jelenik meg. Aztán érkeztek barátaim visszajelzései, hogy ez a megoldás talán túl kockázatkerülő, biztonsági; míg az Egy híd térfogatáról a maga nyersességével, karcosságával bevállalósabb – érdekesebben kelthet váradalmat. Ez a változtatás tehát visszalépés volt részemről a korábbi címtervhez. Egy konvencionálisabbtól a frappánsabbhoz. Ha úgy tetszik, gyávaság.

Korpa Tamás (Forrás: avorospostakocsi.hu)

Ez a befolyásolhatóság mennyiben érintette a versek születését? Figyelembe vetted-e a kortárs versnyelvet és témavilágot?

Olvasóként a verseknek az árnyas oldala érdekel, amikor széttörik, vagy amikor éppen még nem, de már a „levegőben van”, hogy széttörik a grammatika. A jelentésszintek elmés összezavarásán már túl vagyunk. Az a fajta líra érdekel, ami olyan, mintha felállványoztak volna egy készülő épületet, és a takarófóliát megszaggatná a szél, s hallanád, ahogyan szolmizál rajta. Persze, a klímaberendezés is szolmizál az irodabútorok között. Tehát inkább az épülés köti le a figyelmemet, mintsem az épület. Igaz, a „szolmizál” szó nem is pontos, eleitől fogva nem. A Rammstein együttes Mutter című száma olyan himnusz, ami magyar nyelvre nehezen fordítható hitelesen. Egy végletekig durva (és szép) zene, amit nemzedékek sírhatnak el együtt. Magyarul nehezen képzelhető el, hogy egy hardrock szám refrénje az „anya” szó legyen – amit ember-tízezrek hallatnak együtt a pillanat közösségében, miközben számtalan jelentést, feszültséget, traumát etc. vezetnek le. Ezért tudok azonosulni a Mutterrel. Bednanics Gábor éles szemmel viszont arra hívta fel a figyelmemet, hogy auditív tapasztalatként itt valami olyasmit hallunk, hogy „mutte, muzze, mutr”. Nem a jól artikulált „Mutter”-t. Tehát a takarófólián a szél valahogy úgy szolmizál, hogy hörög, krákog (is). Persze, a hörög és krákog nem pontosak ismét.

A fólia mögött milyen épület körvonalai látszanak?

Nem tudom, hogy mi van ott, mert nem az érdekel. Nem is látok a fólia mögé, csak hallok valamit a szél „játékából”.

Ha magát a kötetet kellene építményhez hasonlítani, akkor mi lenne az?

Nem épület lenne, hanem egy árvíz mosta part a híd lábánál. Passaunál például három különböző színű folyó ér össze, sajátos színfonatként tárgyiasulva kilométereken át. Az Inn a gleccserek vizét hozza, a vadhegyi Ilz mélykék színű, a Duna pedig az általunk jól ismert harmadik árnyalat. Amikor árvíz volt, mint ebben az évben is, akkor a különböző színű folyók különböző színű hordalékokat szállítottak a műanyag székektől kezdve a redőnyökig. A meder medenceszerű részeinél pedig partra tették a folyók ezeket a tárgyakat. Idővel nem lehet tudni, mi honnan, melyikből származik pontosan. Így képzelem az árvíz mosta partot. Ezeknek az együttállásoknak van érzékük a drága részletek kialakításához.

Ha a kötetet valaki neoavantgárdnak nevezné, megharagudnál rá?

Egyáltalán nem. Delejezne, mert nagyon nagyra tartom a neoavantgárd bizonyos alkotásait. Az előbbi hasonlat is ezt mutatja, amikor arról beszéltem, hogy a készülő épületet takaró fólián játszik a szél, akár Domonkos Istvánra is ráillene ez a kép. Ő fontos kiindulási pont.

A németben van egy sajátos műfaj, az ún. vendégmunkás-költészet (Gastarbeiterlyrik), mely a (valós vagy szimulált) nyelvi inkompetencia lehetőségeivel is játszik. Furcsa fúziók, nyelvkeveredések, szóasszimilációk, eltérő grammatika és ismerős lexika találkozásai (vice versa). Ernst Jandl versnyelve, aki elsőként kapott Budapest Nagydíjat, összefüggésbe hozható az ilyen típusú versalkotással. De említhetném Thomas Klinglt (akit Lőrincz Csongor ajánlott nekem) vagy Durs Grünbeint (akit Németh Zoltán). Ők ketten a kortárs (igaz, Klingl már elhunyt pár éve) német költészet állócsillagai, ám nagyon különböző állócsillagok. Borbély Szilárd, Schein Gábor és Szijj Ferenc például Grünbein-fordítók. Képzeljük el, hogy Domonkos István Klinglt olvas. Persze a hatástörténet más is lehetne, mert Domonkos már akkor megírta Kormányeltörésben című opus magnumát, amikor Klingl – kis túlzással – még csecsemő volt.

A kötetben szereplő Kolozsvár-verseid és a gyakori vajdasági jelenléted is azt mutatja, hogy anyaországi születésed ellenére vonzódsz a határon túli magyar közösségekhez és régiókhoz. Ez miből fakad?

Aggtelek környékén és Miskolcon éltem születésem után, Debrecenbe egyetemistaként (vendégmunkásként) kerültem – a határ jelenléte kézzel fogható tapasztalat volt mindig. A mintázatok (legyenek szellemiek, építészetiek etc.) érdekeltek. A még sejthető, nyomokban olvasható saját és az erőteljes (megérteni vágyott) idegen érzékelhetőségének dinamikája. Például arra gondolok, hogy amint megismertem Kolozsvár magyar szellemi életét, elkezdett érdekelni az érem másik oldala, a román művészet, összességében pedig a multikulturalitás. A belsővé tett közeli tereket igyekeztem passzázsszerűen besétálni. Érdekel az idegenségtapasztalat és ennek feldolgozása, irodalmi profitálhatósága, önértelmezési nehézségeink. Ezért is örvendetes György Péter idei Könyvhétre megjelent kötete, az Állatkert Kolozsváron, ami jó vitaindító lehet ezen a téren.

Furcsa, ambivalens viszony fűz Kolozsvárhoz. Volt egy időszak, amikor többet jártam oda a kelleténél. Elkezdtem félni, hogy kimerül majd a megszerzett irodalom- és várostapasztalat, nem így történt – reménykedem. Kémrepülőként legyeskedem emlékeim fölött. Sun-strand, a lebontott sörgyár, kolozsmonostori séták, néhány itt nem részletezendő pillanat, melyek fogságban sem lesznek szelídíthetők. Két Kolozsvár-vers található a kötetben. Az egyikben Cluj-ként, románul szerepel a városnév, a másikban egy Orbán János Dénes-versből kölcsönvéve. Így tudtam megtartani a távolságot. 

Elég tájékozott vagy a kortárs magyar irodalomban. Ez ahhoz kell, hogy hiteles költő légy, vagy pedig a bölcsészettudományi doktori cím megszerzéséhez szükséges?

A doktorimat írom Szilágyi Domokos és részben Kovács András Ferenc költészetéből. Megismerkedésem Sz. D.-vel egy fenyegetésnek köszönhetem. Nálunk, északon, Miskolcon, az internátusban sok fenyegetés elhangzott. Úgy látszik, vannak életre szólók. Ebből az energikus időszakból sok a lappangás bennem. Az élet értékelhető része villanyoltás után kezdődött, a földszinti vagy első emeleti tanári szobában, ahol különleges tanáraimmal – Kékfogú Haraldtól a szendrői jesiváig – beszélgettünk. Négy éven át egy teakonyhában tanultam, egyedül, távol a szilenciumszobától – ez volt akkoriban a kiküzdhető szabadság maximuma. Az ominózus fenyegetés kollégiumi nevelőtanáromtól a következő volt: úgy fogsz járni, mint Szilágyi Domokos, aki nagy tehetség volt, de elpazarolta az életét. A megelőző közlés: szükségem volna egy kőkemény hátvédre a kollégiumok közti bajnoksághoz, rád gondoltam. Akkor kb. 52 kiló voltam és szemmel láthatóan törékeny. Kíváncsivá tett, kivel állított párhuzamba. Innentől kezdődik az Sz. D.-olvasás.

Szilágyi Domokoson kívül ki az, aki jelentős hordalékokat hagyott az árvíz mosta parton? Mi a jelentős hordalék egyáltalán? Egy hajóroncs, ami önkéntelenül megfeneklett valahol, vagy inkább egy gigantikus méretű PET-palackhegy a maga nehezen lebomló múlandóságával?

Ó, én azt nem tudhatom. Mind a két, kérdésfelvezető kép, amit említesz, inspiratív, türelmes szeretettel terelhető, terhelhető. Bolhapiac az ártérben? Abból még jó is kisülhet. Ráadásul – mint a kisgyerekek – sok mindent szájába vesz (s szájába vész) az ember: a vizeket is. A vizek megkülönböztető árnyalataihoz csak annyit még: igyekszem leszokni az üdítőkről (kivétel lehet egy-egy csupor Kofola), alibi gyümölcslevekről – víz-mindenivóvá válni, eljutni egy olyan szintre, hogy a különféle kristály-, ásvány- és patakvizek közötti íz- és karakterbeli finom eltéréseket is érezzem. Minap Bártfán és Eperjesen jártam, régi fürdővárosok vonzáskörzetében, s ittam, sőt vedeltem a helyi híres „vodá”-kat, hazafelé pedig a karsztgyöngyszem Szádelői-völgy patakjához leereszkedve, összekucorodva, mint a vadak, kóstolgattam. Mondom ezt úgy, hogy napjaim nagy részét Debrecenben töltöm, ahol se folyó, se híd.

Fontos-e, hogy megtaláld a helyed a kortárs irodalomban, olyan találkozások révén is, mint amilyen egy-egy írótáborban lehetséges?

Számos olyan barátom van, akiket olvasok, de nem találkoztam velük soha. Ez így van rendjén. Azonban az életnek vannak olyan véletlenjei, hogy kénytelen vagy megismerkedni velük. Ez általában nem az elhidegülést hozza (benne van a pakliban, hogy hozhatja azt is), hanem valahogyan megtaláljátok (első látásra) a közös pontokat, és élményközösséggé válik a megismerkedés. Például Kovács András Ferenccel életemben először 2012 decemberében találkoztam személyesen (sokévnyi olvasás után), és volt bennem egy érthető félelem, ami András első gesztusától pillanatok alatt szertefoszlott. Sok olyan alkalom adódott, például a Könyvfesztiválon, amikor megszólíthattam volna, de nem tettem. Mert nem mertem. Mindig a helyzet hozta úgy, hogy meg kell szólítani valakit, s valaki nem elkerülhető.

Németh Zoltán irodalomtörténész, a kötet egyik nagy rajongója az újjáépített híd alatt pózol – kezében a könyvvel

Sokat kell még dolgozni egy kötettel a megjelenés után?

Ha a rendszerváltás előtt megjelent egy köteted, azt (rendszerint) állami kiadó közölte, viszonylag jelentős honoráriumot (alkotói hónapokat) kaptál érte, és ha egy-egy irodalmi tekintély felfigyelt rád, könnyen bekerülhettél egy jó csapatba. A fenti mondat elég naiv, az árnyoldalak sokaságát nem említem. Ma a kiadóknak nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a versenyhelyzetre, marketingre, népszerűsítésre, a nyilvánosságbahelyezésre. A Fiatal Írók Szövetsége sok helyre utaztatja a kötetet, a kiadó-részlegben gondos, véreskezű és jó ízlésű team dolgozik, ezért is volt fontos nekem, hogy az írószervezetnél jelenjen meg az Egy híd térfogatáról, ne pedig egy hagyományos értelemben vett kiadónál, ahol esetleg a pillanatnyi léttel való küzdelem miatt a könyv elő- és utóéleti gondozására már nem (biztos, hogy) jut energia.  

A FISZ-tábor kritikustusájában megemlítették, hogy a képeid időnként túlzsúfoltak. Hogyan fogadtad a kritikát?

Nagyon örültem neki, mert a képekben és a részletekben hiszek, nem pedig kötetekben és ciklusokban. Vannak olyan helyek, ahol nagy a kép- és névsűrűség. Az első darabok, amiket beválogattunk, még 2007 környékén keletkeztek – a poétikai súlypontok évek alatt áthelyeződtek máshová, így egy lírai periódusos rendszer is ez a könyv. Néhol ifjúkori hév hajtja a túláradást – árvizek kalkulálhatók.

Boldog Zoltán