Állami csecsszopók
Avagy megkerülhető-e a szellemi kiegyezés?
„csecsszopók, akikben megnő az értelem”
(Radnóti Miklós: Nem tudhatom)
Amióta a magyar irodalom a 18. század végén intézményi szinten is elkezdte gatyába rázni magát, örök kérdés az ízlés formálásának vagy kiszolgálásának dilemmája. Ereszkedjünk le az írással a nép, a nemzet gyermekéhez, vagy állítsunk elé olyan magas küszöböt, amelyen bizony csak a megfelelő tudás birtokában léphet át? Milyen kapcsolatot kell fenntartania az írástudók elitjének az egyszerű állampolgárral, akinek vásárlóerejéből vagy adóforintjából szó szerint táplálkozik?
Kezdetben vala
A 18. század kiépítette az előfizetés rendszerét. Ennek fő célja az volt, hogy a könyvek jelentősebb üzleti kockázat nélkül jelenjenek meg. Előre tudták, ki mennyi biztos olvasóra, vásárlóra számíthat. Dicséretes, hogy a 21. századi online könyvterjesztéssel újra kezd divatba jönni az előjegyzései rendszer. Így az olvasói igény és kiadói kínálat könnyebben találhat egymásra.
A 19. század viszonylag hamar megadta a választ az írástudók elitjének és a nép, a nemzet egyszerű fiának ideális kapcsolatára. Népköltészetet kutatott, népies költészetet teremtett Arany Jánossal és Petőfi Sándorral az élen, akik a közérthetőség követelményét szem előtt tartva emelték irodalmi szintre a magyar nyelv használatát. Közben Arany János jegyzősködött, Petőfit pedig az adott korszak meghatározó „divatlapjai” tartották el. Arany kultusza és akadémiai titkári fizetése a 19. század végéig kitartott, a nemzet költőjeként tartották számon, ahogy Jókai Mórt a nemzet írójaként. A 19. század utolsó harmadától a tömegsajtó lehetővé tette, hogy a gyengébb írók, költők is megéljenek erősebb újságcikkeikből. Az akkori lapok nemcsak az íróknak, költőknek adtak helyet afféle megbecsült zsurnalisztaként, hanem az irodalomnak is. Az írástudó elit képes volt a napi megélhetésért lemászni a kapitalista szabadverseny vásári forgatagába, s ott kipróbálni magát.
A magyar sajtó és az írásból élő magyar szellemi elit fénykora a második világháborúig tartott. Márai Sándor Hallgatni akartam című művében egyenesen az Anschlusshoz, Hitler Ausztriába történt 1938-as bevonulásához köti a polgári kultúra végét. Valójában 1948-ban zárult az erőteljes államosítás, és ezzel a szellem embere is az állam ideológiai szteroidjaival terhelt anyatejet szívhatott csak magába. Ekkor kezdődött az írástudó elitnek az a visszafordíthatatlan állami függése, amely ma is számtalan megoldatlan kérdést hoz újra és újra felszínre.
Állami függés, szellemi függetlenség?
Milyen mértékben kötelessége támogatnia az államnak az írókat és költőket a kapitalizmus korában? Ha az írástudó elit részesül az adóforintokból, szükséges-e, hogy ennek fejében megkísérelje újra megszólítani népét és nemzetét? Szükséges-e az ízléskiszolgálás jegyében egyszerűbb alanyban és állítmányban, egyszerűbb nyelvben és tartalomban gondolkodnia? Vagy ehelyett módszeresen kell átsegítenie az arra vágyókat a magas küszöbön egy tudatosan vállalt ízlésformálás jegyében?
Az emberek ugyanis olvasnak. Az elit kortárs magyar kultúra szószólói szerint elég sokat és elég rosszul. Ráadásul tévéznek is. Elég sokat és elég rosszul. A költészet számukra nem vers, hanem szappanopera. Az ott megjelenő fájdalmakat jobban átérzik, mint egy-egy verssorét. Az irodalom számukra nem a magyar szépirodalom fogalmaival mért verseskötet és regény, hanem a hosszabb, történetközpontú, szórakoztató írásmű. De sajnos vagy hálistennek (ízlés szerint aláhúzandó) hiányzik még a „szürkemarha ötven árnyalata”. Vajon kötelessége lenne a magyar írónak figyelembe vennie a közízlést az adóforintokért cserébe?
Mielőtt kimondanánk az egyszerű eldöndentő kérdésre adható rövid választ, érdemes belepillantanunk abba a szakadékba, amely a szavazati jogával élő magyar állampolgárok és a magyar írástudó elit között tátong. Ennek a metaforikus földrajzi képződménynek még hálásak is lehetünk, hiszen amíg az egyik csoport tévézik, addig a másik 15-30 fővel zajló könyvbemutatókra zarándokol, és összekacsint állami pénzen nevelt tejtestvéreivel. Miközben államilag támogatott, alig látogatott rendezvényeken vesz részt, megalázó honoráriumokból tengeti életét a Szerencsejáték Zrt. bevételeiből fenntartott, alig olvasott irodalmi lapoknál. Nagyjából ez az egzisztenciális alaphelyzet: anyagi és esztétikai törésvonal írók és szavazati joggal is rendelkező olvasók között. (Érdemes összeolvasni az esszé ezen megállapításait Weiner Sennyey Tibornak a DRÓT-ban megjelent kiáltványával.)
Az írástudó elit alapvető reflexe az ellenzékiség. Természetes dolog ez, hiszen magukat az írásműveket is a világgal szembeni kritikus alapállás szüli. Jelen esetben a főként balliberális értékeket magáénak valló szűk értelmiségi réteg éppen azzal a politikai elittel kerül szembe, amely 2014-től a magyar szavazóképes lakosság újbóli felhatalmazásával dönt a kulturális célú állami támogatások mértékéről. Minden vélt vagy valós etikai és szellemi fölény dacára az írástudó magyar szellemi elit is vereséget szenvedett 2014. április 6-án. Sorjázhattak közben a hajléktalanokkal szemben elkövetett, létezés elleni bűntettek, a közoktatás és a tankönyvkiadó rendszer szétverésére tett sikeres kísérletek, az atomkatasztrófát előkészítő orosz hitel, ezek mind huszadrangú kérdések maradtak a szavazóképes magyar lakosság nagy részének. Bebizonyosodott, hogy az írástudó elit kritikus hangja nem jut el népének, nemzetének nagy részéhez. Az emberek Coelhót, Fábián Jankát, Frei Tamást, időnként pedig Jókai Annát és Wass Albertet olvasnak.
Mindezek tükrében minimum számvetésre, bár inkább kiegyezésre lenne szükség. Számvetésre, hiszen nagyrészt éppen azoknak az embereknek az adójából számít megélhetésre a magyar szellemi elit egy része, akik nem olvassák és nem ismerik őket. Ráadásul ezek a szavazati joggal rendelkező és az azzal élő emberek annak a kormánynak adtak felhatalmazást, amellyel az írástudó értelmiség jelentős részének láthatóan kibékíthetetlen ellentétei vannak. A magyar szépirodalom legjava ugyanis önmagától kapja az esztétikai és ideológiai visszaigazolást, míg az államtól várja a neki alanyai jogon, készségei és képességei alapján járó apanázst. Onnan viszont nem érkezik ez az esztétikai visszaigazolás, csak a Magyar Művészeti Akadémia tevékenységének megerősítése, miközben a Nemzeti Kulturális Alap a szellemi minimálbér alatti összegekkel kecsegteti az alkotókat.
Az államtól anyagilag független magyar kultúra is működő formája az irodalomnak, hiszen az Élet és Irodalom a legfőbb bizonyíték arra, hogy több mint tízezer ember kíváncsi hetente politikával összefonódó művészetre. Az egyes kiadók szépirodalmi sikerszériái szintén azt igazolják, hogy a multik (értsd: Alexandra, Libri) a kisebb könyvműhelyek szisztematikus tönkretétele mellett is képesek a szétaprózódó állami támogatások ellenében elfogadható anyagi feltételeket kínálni a náluk jelentkező tehetséges szépirodalmi szerzőknek. Tehát a szabadverseny, az áldásos vadkapitalizmus, a gazdasági liberalizmus most, a rendszerváltás után több mint húsz évvel érezteti igazán hatását. Az pedig a sors iróniája, hogy a gazdasági liberalizmus éppen azokat sújtja leginkább, akik a balliberális értékek képviseletében az állami szerepvállalás növekedéséért küzdenek a magyar kulturális életben. Értsd: természetesnek veszik, hogy az állam rájuk költse az irodalomra, kultúrára szánt összegeket.
A szigligeti kastély, a József Attila Kör táborainak kultikus helyszíne
Az állam viszont láthatóan a Magyar Művészeti Akadémián (MMA) keresztül kívánja növelni a szerepét a kultúrában. Így a balliberális szellemi elitnek két választása maradt. Az egyik, hogy minden etikai, ideológiai sérelmét félretéve pályázatot nyújt be az MMA-hoz, meghosszabbítva eddig is féltve őrzött állami függését, miközben az NKA-s éhbérre is igényt tart. Ez jelenthetne egyfajta kiegyezést, hiszen az alkotást nem kellene feltétlenül befolyásolnia az elnyert MMA-s támogatásnak. A kiegyezésre azért is lenne szükség, mert ebben a pillanatban, 2014-ben is látható, hogy az ország jövőjének másik alternatívája a keresztény-nemzeti mellett a szélsőjobboldali kurzus. Az értelmiségi csetepatékba pedig könnyen belenáculhat (sic!) az ország 2018-ban. Ez pedig a jelen írástudók, a mostani szellemi elit felelőssége is. Ha minden hányingert, önkínzást és meg nem értett éneket félretéve kiegyezik a keresztény-nemzeti állammal, akkor nagyobb eséllyel léphet fel a szélsőjobboldallal szemben.
Annak elfogadása is a kiegyezéshez tartozik, hogy a nemzeti-keresztény vezetésnél láthatóan erősen munkál a kánondüh. Csoóri Sándor, Jókai Anna, Kalász Márton, Tornai József – a neveket lehetne sorolni az élő kortársaktól a Kerényi-féle Nemzeti Könyvtár exhumált szerzőivel bezárólag – a formálódó jobboldali kánon fontos elemei. Ha ennek a kiegyezésnek a lehetőségét eltékozolja a magyar szellemi elit, akkor a magyar irodalom 2018 után eljuthat a valódi szellemi mélypontra. Oda, ahol Jókai Anna is már csak megtűrt szerző. Oda, ahol az ízlést már nem lehet tovább formálni, mert átvette helyét a meggyőződés.
A másik lehetőség, hogy az elpocsékolt több mint két évtizedből felocsúdva alternatív anyagi forrásokat keres magának a költő, író és az őket képviselő írószervezet. Bár a magyar értelmiségi láthatóan nem szereti a mecenatúrát, e téren is jelentős eredményeket érhetne el, ha megszólítaná az 50 leggazdagabb magyar embert. Már a sajtóvisszhangért megérné. De a magyar írószervezetek nyakkendős ügynökei akár felkereshetnék a multik, hipermarketek marketingosztályát is, és elmagyarázhatnák, miért érné meg nekik az irodalomba fektetni. Az egy másik esszé vagy egy külön kiáltvány témája lehetne, hogy miért is. Ez a két lehetőség természetesen csak akkor merülhet fel, ha az író, költő kizárólag szellemi termékeiből szeretne megélni (legyen az szerkesztői, újságírói vagy szépírói tevékenység). A magyar alkotók többsége természetesen már megkötötte azt a szükségszerű és a magyar irodalom története alapján természetes alkut, hogy elment dolgozni. Mellette néha alkot is. Úgy, ahogy egykor Arany János, Babits Mihály és azóta is sokan mások.
A szellemi kiegyezés fontos része lenne az is, hogy a magyar szellemi elit az ízlésformálás erőltetett útjáról időnként áttévedjen az ízlés kiszolgálásának ösvényére. Talán csak az irodalomelméletben történt meg a valódi nyitás a popkultúra felé, a magyar kortárs szépirodalom még mindig nem tud mit kezdeni a valóban sekélyes közönségigényekkel. Ehelyett magasabbra tette a lécet, és suttyomban elkülönült a pórnéptől. Az írástudó szellemi elitnek kötelessége lenne megtalálnia azokat a fórumokat, ahol az ízlésformálással egybekötött közönségigény-kiszolgálást megvalósíthatja. Ezek pedig manapság a tévéműsorok. Meg kellene szólítani azt a televíziós szerkesztői réteget, amely egyik felelőse az ország szellemi mélyrepülésének. Őket kellene meggyőzni akár gazdasági eszközökkel is: adjanak teret az irodalomnak. Ehhez viszont az irodalom szereplőinek is nyitottabbnak kellene lenniük. Az írók, költők összekaphatnák magukat, és kissé szórakoztatóbbak is lehetnének. Fontos lenne, hogy meg tudjanak szólalni nyilvánosan, vagy legalább műveik egy része legyen képernyőkompatibilis. A 19. században az írástudó elit megtalálta a helyét az akkor legnépszerűbb tömegtájékoztatási eszköz (a nyomtatott sajtó) segítségével, és akár a 21. században is követhetné ezt az utat. Ekkor talán a nép, a nemzet egyszerű fiával is elhitethetné, hogy a társadalomnak hasznos tagja az író, költő, aki az állami adóforintokért cserébe látványosat alkot.
A szellemi kiegyezésnek tehát az az alapfeltétele, hogy bennünk, állami csecsszopókban megnőjön az értelem. A hőbörgés, az elefántcsonttoronyba zárkózás, a szekértáborok további harca helyett a közeledés útját lenne érdemes járni. Különben 2018 után cudar idők jöhetnek. Nagy szárnyát boríthatja ránk egy soha senkiért sem virrasztó éji felleg.
A mottóként használt Radnóti-idézet a Jobbik keceli szervezetének honlapján olvasható.
