Debüt – Szterczey Szabolcs versei
Szterczey Szabolcs versei
1991. július 1-jén született Gyergyószentmiklóson, jelenleg a Kolozsvári Műszaki Egyetem hallgatója. Publikált az Echinoxban, a nappalimenedékhely.ro irodalmi és művészeti portálon, a Látóban és a Helikonban. Volt egy önálló Bretter-köre, második helyezést ért el az I. Erdélyi Slam Poetry Bajnokság marosvásárhelyi fordulóján.
Arcleltár
Két magány között
krétaporos kacsintás,
vázlatos mosoly,
arcmerev közöny.
Borosták szálkatengerébe
fulladó tavasz.
Grafitajkak,
origami szeretők.
krétaporos kacsintás,
vázlatos mosoly,
arcmerev közöny.
Borosták szálkatengerébe
fulladó tavasz.
Grafitajkak,
origami szeretők.
Meleg húsban
romlott akármi.
Talán hűvösebb helyen
kellett volna tárolni.
ahogy vonul
Repülő bálnák jönnek, keletről
hártyás szárnyakon lebegnek
be az idő sarkából kifordított állkapcsán,
lebegnek be a tények sűrű szinapszisába.
A csontos völgy, a fák apró idegsejtek,
ágaik, ahogy hajlanak a tonnás
szárnycsapásoktól, minden ívelés
tűhegynyi titok, apró szúrás az
én szingularitásában, a kibuggyant
vérfoltok lágysága, aztán a vér
elindulása véletlenszerű irányba,
a terjedés bizonyossága, mint a beszédben,
ahogy feltépik a szárnycsapások
a szavak földközépig szigetelt összefüggéseit,
jönnek a repülő bálnák, szétterjednek
a nem-szavak, különböző formájú, ízű,
húsú, színű nem-szavak, mint a véraláfutás
a bőr halvány tükre alatt. Mert a beszéd
féregjárat az elheverő énben, ahogy a reflexben is,
az átgondolatlan mozdulatban is már ott hever
a megnyugvás. A csontos völgy, ahol a tenger
a falnak támasztva, mint egy műanyag tál.
Énekük elhangolt, véres csík.
A repülő bálnák súlyos csendet húznak maguk után,
csokorba kötve sorakoznak a világ koponyavarratánál,
az összegyűrt horizontnál. Szerelmesek a húsba,
pontosabban a kicsorduló húslébe, a szorításba,
ami kipréseli a húsból a levet, a ragacsos
történetet, ami összemossa a teret az idővel,
a test idejét a test kiterjedéseivel,
egymásba fésüli a fákat, az eső párhuzamosait,
egy nagy csíkban hull alá az eső, egy nagy fa van,
egy körhorizont, a középpontja megegyezik a test középpontjával,
a sugara valóság átmérője. A lélek katarzisa
a bálnák énekében, a torok finom rezgéseiben.
Pupillánk előtt vonulnak el, minden hirtelen
pupillaközeli állapotokat vesz fel, minden
óriás lesz és minden mikronnyi lesz,
egy Planck-állandó a szíved,
a váll két mélypontja az indulás és érkezés
tömény koherenciája.
A bálnák átlebegnek a falnak támasztott tengeren,
nem tudni, hová tartanak, hogy hol fognak
megpihenni.
Einstein
A teremtésben heverő nyílt seb magába szippantja
a világ minden vonását-kontúrját,
csak nyeldesi magába a térfogatokat,
mint Kronosz a fiait, cafatokban
szakad vissza a mindenség egy olyan helyre,
ahol a történet egy betű,
a beszéd fekete alvadék, fecskendőbe
szorítva feszül a tenger, a horizont
egy kihullott hajszál a kagylóban,
ahol nincs érkezés és indulás, a két
pont egybeesik, ahol számolatlanul kallódik
az idő minden limlom alkotóeleme.
És többé nem engedi ki magából.
A fénnyel írók ideje jön majd.
csókütés
Sz.-nek
vágj ketté. Mint egy narancsot.
Aztán nyomj rá a facsaróra,
szoríts oda, mint egy darab vattát
a nyílt vágásra, és tekerj,
csavarj akármerre.
A mellkasból kimásznak a kis
hentesek, kujtorognak a megszentelt
szúrás irányába (milyen centripetális
erővel is rendelkezik egy megpörgetett
seb, kioltja egymást a vonzás és a
taszítás, nincs hová menned), közben
tormát esznek, és vicceket mesélnek,
részegek is azt hiszem, mindenesetre
remeg az arcuk, megállíthatatlanul
haladnak a vonzás felé, majd
odaérve, beleugranak a titkos nyílásba,
kitágult arccal zuhannak oda, ahova
még ezzel a verssel sem tudom őket követni,
becsukják maguk mögött a csapóajtót.
Az arc mögül kifolyik a húslé,
üres a narancshéj.
