Ugrás a tartalomra

 

Szívlekvár – Kőrösi Zoltán regénye – „Luda kezdte érteni”

SZÍVLEKVÁR
KŐRÖSI ZOLTÁN REGÉNYE
részlet
 

„Luda kezdte érteni”

Az evakuációba egy rokon néni tartott csak velük, Polina néni, aki Dása falujából költözött fel hozzájuk, dajkaként élt nálunk, a testvére Dása nővérének a férje volt.

Polina néninek hajdan két gyermeke volt, ott éltek a Kaluga közeli faluban a férjével együtt. Ahogy akkoriban szokás volt azokon a vidékeken, a férje elment egy kalákával egy távoli építkezésre, és soha többé nem bukkant elő. Meghalt vagy megszökött, netán új életet kezdett valahol, soha nem derült ki róla. Polina néni akkortól az anyósával élt együtt. Az idősebb gyereke meghalt skarlátban, csak egy kisfia maradt. Dolgoznia kellett, természetesen, akkor éppen aratásra szegődött el, az anyósa maradt otthon a kisfiúval. Az anyós nekiállt a nagymosásnak, illetve a ruhák kifőzésének. Ezt arrafelé úgy csinálták, hogy beástak a földbe egy nagy kondért, annak gyújtottak alá, abban főzték ki a ruhát. Csakhogy az után, hogy berakta főni a ruhákat, az anyós rosszul lett, a kisfiú pedig maga maradt ott a háznál, felügyelet nélkül.

Estefelé, amikor Polina néni hazaért az aratásból, ott találta mind a kettőjüket, az egyiket a földön, már halottan, a másikat meg a forrásban levő vízben, mert a kisfiú beleesett a zubogó ruhák közé, ott főtt meg azokkal együtt.

Polina néni megtébolyodott a szenvedéstől.

Egy ideig még intézetbe is vitték, és ugyan onnan gyógyultnak nyilvánítva hazaengedték, vissza is tért a faluba, de ott nem lehetett maradása, hiszen mindenki bolondként kezelte, messze elkerülték. Ezért is költözött fel Dásáékhoz közvetlenül a háború kitörése előtt, Szmeckoj letartóztatását követően Moszkvába, mosott, főzött a gyerekekre, vigyázott, amíg az anyjuk a gyárban dolgozott, mert ő persze ott dolgozott az acélműben, ráadásul egyre többet.

Ruszlán kivételesen szép fiú volt, Dásától örökölte az éles, erős vonásait, viszont  az anyja fekete, sűrű haját nem: szőke, világos szemű, fehér bőrű fiúcska volt, akire jól esett már ránézni is.

Polina néni annyira szerette, hogy amikor Ludával  hármasban sétálni mentek, el sem engedte Ruszlán kezét, mert folyton attól félt, hogy a szépsége miatt ellopják tőle. Soha nem beszélt a saját meghalt gyerekeiről, a zubogó vízben megtalált kisfiáról, de Ruszlán kezét az utcán ki nem adta volna a kezéből.

Ludát viszont a szabadjára engedte, s nem csak azért, amit Dása is mondott a nagy tükör előtt, nem csak azért. mert csúnyácskának tartották, olyan lánynak, akinek csak a tanulás adhat lehetőséget a boldogulásra, hanem mert ő volt a családban az idősebb, az megbízható, a használható gyerek, akire egyre többet lehetett bízni a mindennapi megélhetéshez, s aki ráadásul tanulni is szeretett.

Luda a harmadik osztályt még Moszkvában kezdte, aztán szeptember végén evakuálták őket.

Szverdlovszk a Szovjetunió egyik zárt városa volt, hatalmas hadiipari központ. A háború kitörése után a város műszaki egyetemének a kollégiumai mind kiürültek, hiszen az egyetemisták, főként fiatal férfiak, mind a fronton harcoltak. Akik pedig ott maradtak, azok a gyárban dolgoztak, a harckocsikat gyártották.

Olyan óriási egyetem volt ez egyébként, hogy az egész ázsiai, Uralon túli részről, ahol nem voltak műszaki egyetemek, Szverdlovszkba mentek tanulni a diákok, és a kollégiumok is valóságos várost alkottak, úgy is hívták, Sztudencseszkij Gorodok. Tizenkét darab tízemeletes ház vette körbe az egyetem épületét, a folyosókról jobbra és balra nyíló szobákkal, emeletenként két konyhával, két vécével, két zuhanyozóval, külön a férfiaknak és nőknek.

Ludáék is ott, az egyik ilyen épületben kaptak egy szobát, ahogyan a többi evakuált család.

Annyira a város széle volt ez, hogy még a villamos pályája is ott ért véget, onnantól csak gyalogút vezetett tovább. Ha a gyárnak sürgős rendelést kellett teljesítenie a harckocsik gyártásában, márpedig csaknem mindig sürgős rendelésen dolgoztak, akkor lekapcsolták a város áramellátását, mindent a gépekhez irányítottak. Ilyenkor persze a villamos se járt, gyalog kellett hazamenni, ami egy óráig is eltartott. Áramszünet idején persze világítás se volt, a kollégiumban is gyertyákat égettek, vagy kerozinos lámpát.

Inkább csak a lámpát, mert aztán már gyertya sem igen akadt.

Ezerkilencszáznegyvenegy októbere volt, s ugyan Luda sajnálta, hogy el kellett szakadnia az anyjától és az iskolájától, de annak nagyon is örült, hogy ellentétben Moszkvával, ahol, hiába dühöngött, német nyelvre osztották be, már ki is adták a tankönyveiket, amiből a Szovjetunióra támadó fasiszták nyelvét kellett volna megtanulnia, hát legalább itt, Szverdlovszkban a német helyett angolt oktattak.

Nem mintha amúgy a tanulással baja lett volna, sőt, kifejezetten szerette, mindegy volt, akár Moszkvában, akár másutt van, szerette magát az iskolát, az egyenruhát, a fehér kötényt, élvezte az órákat, minden tárgyat. És amikor vége lett az óráknak, akkor se sietett vissza a szállásukra, dolgozni ment, mert akkor érezte jól magát, ha folyton volt körülötte valaki, ha pezsgett az élet. Persze azért ez se volt mellékes, hogy aki munkát végzett, annak a kijelölt fejadag mellé jutott valamilyen ennivaló is.

Az iskola után elment az óvodába, játszott és foglalkozott a gyerekekkel, és ezért cserében minden nap kapott egy zsemlét, abból, amit a kicsik is kaptak a teához.

A háborús fejadag szerint a gyerekeknek a tizenkét éves korig napi negyven deka kenyér járt, azoknak a felnőtteknek, akik nem dolgoztak, mint például a Polina néni, napi harminc deka fejadag juthatott, mint ahogyan a tizenkét és tizennyolc év közöttiek is ennyit kaphattak. Ők voltak az eltartottak, izsgyivenci, így nevezték őket, nekik a rendszer úgy szabta meg a részüket, hogy a lehető legkevesebb élelmiszer menjen kárba, éppen csak elég legyen a lét fenntartásához. Persze ha az eltartottak dolgozni mentek, akkor átkerültek a másik kategóriába, és ők is többhöz juthattak. Ezért aztán dolgozott is mindenki, aki képes volt rá, amint megszokták a helyet, a Polina néni is jelentkezett mezőgazdasági munkára, kint, a város menti földeken osztották be őket a szükséges munkákra, amíg Ruszlán az óvodában, Luda meg az iskolában volt.

Reggel, az ébredés, mosdás után Luda az iskolába sietett, aztán az óvodába, a kicsikkel való foglalkozásra, onnan átment a másik csoporthoz Ruszlánért, és aztán kézen fogva, együtt ballagtak haza a kollégiumba. Ha járt a villamos, beálltak a hátsó üveghez, onnan néztek vissza a sínekre. Ruszlán szerette a kerekeket, órákig is el tudta volna nézni, hogyan forog egy ventilátor, miként csattog a villamos. Ha fáradt volt, vagy nyűgös, vagy fázott, és már nem volt kedve gyalogolni, akkor Luda énekelt neki:

„Ó, te végtelen dús orosz síkság,
Kéklő víz, árnyas föld, tarka rét,”

És a folytatást már együtt fújták:
„Milyen tágas vagy végtelen tágas,
Mégis, mégis a szívünkbe férsz”

A második évben, amikor a szverdlovszki kollégiumban laktak, Polina néni munkája fizetségeként hoztak nekik két zsák krumplit. Betették az ágyak alá, jobb hely nem volt. Ruszlán, aki akkor öt éves volt, éjjel felébredt, mert megérezte a nyers krumpli szagát, megemelte a matracot, benézett az ágya alá és eltátotta a száját, hogy mennyi krumpli van ott, hű, milyen jó lesz most már nekünk!

Alig akart elnyugodni, annyira örült.
Krumpli, krumpli.

A kollégium tele volt patkányokkal, hol itt, hol ott bukkantak elő, sokszor csak a surranásukat, a kígyózó farkukat lehetett látni a fal tövében, máskor meg olyan nyugodtan, szinte peckesen vonultak át a félhomályban, mintha hivatalosan is az övék lett volna az egész épület. Luda rettenetesen félt tőlük, de az öccse, akármilyen kicsi is volt, egyáltalán nem aggódott miattuk. Ezért aztán, ha Ludának ki kellett mennie a vécére, mindig Ruszlán kísérte el, és miközben a nővére pisilt, ő egy bottal verte a padlót, így zörgetve riasztotta el a patkányokat.

Legalább a lyukon ne jöjjenek fel addig, legalább az árnyékok ne mozogjanak.

Mivel a városban az egyetemi oktatás szünetelt, a tanárok egy része viszont ott maradt, Ludáék iskolájában is ők tanítottak.

Luda úgy érezte, nem is csak érezte, de bizonyossággal tudta, úgy van, ahogy a plakátok is mutatták és a rádió is beszélt róla, a harc mindenkié, az áldozat is közös, a fronton a katonák fegyverrel a kezükben küzdenek az ellenséggel, a hátországban pedig mindenkinek ott kell megtennie a kötelességét, ahol éppen él, az pedig külön boldogság, ha nem csak megérti, de szereti is, ha a közösségért tevékenykedhet. Nincs is jobb annál, mint reggel korán bemenni, és még az órák közti szünetekben is gyűléseket tartani, pionír-vállalásokat tenni, dolgozni a többiekért és önfeláldozóan segíteni a hazát. A mellettük levő egyik kollégiumból kórházat csináltak, egyfolytában hordták oda a sebesülteket.

Luda az őrsi gyűlésen felszólalt, hogy ők, a pionírok, menjenek el a kórházba, segítsenek, amit lehet, vagy ha másként használni nem tudnak, hát legalább adjanak műsort a sebesülteknek. Onnantól rendszeresen bejártak a kórtermekbe, énekeltek és verset mondtak a katonáknak, ha akarták a sebesültek, ha nem.

„Milyen tágas vagy, végtelen tágas,
Mégis, mégis a szívünkbe férsz!”

Visszhangosan verődtek a hangok a falak között.

Utólag, ha Luda visszagondolt arra a két évre, amit Szverdlovszkban, a kollégiumban, az evakuációban töltöttek, magát is meglepve be kellett vallania, hogy a nélkülözések, az állandó éhség és a fárasztó gyaloglások, kényelmetlenségek ellenére is tulajdonképpen boldogan élt abban a városban. Legalábbis, ha boldogságnak hívják a teljesen kétely nélküli életet és a közös akaratban való feltétlen feloldódást. Soha nem volt egyedül, még egy percre sem: és ahogyan a fizikai létezése a szálláshelyüktől az iskolán és az óvodán át a kórházig belesimult egy közösségbe, úgy a gondolatai, az érzései és az őt irányító napirendek és erkölcsi parancsok rendszerében sem támadt semmiféle repedés. Az élete ugyan nehéz volt, de sima és egyértelmű is, akár egy folytonosan harci készültségben tartott harci pajzs, amit ráadásul karok erdeje tartott folyamatosan a kétkedésekkel és csüggedésekkel szembeszegezve.

Hősnek lenni nem egyszerű.

Negyvennégyben, amikor a németeket már kiverték az országból, a leningrádi csata után megengedték a Moszkvában dolgozóknak, hogy a családjuk visszatérjen a városba. Addig Ludáék három éven át nem is látták az anyját, most azonban, negyvennégy elején, még a hideg télben Dása megkapta az engedélyt, hogy visszamehessenek a fővárosba.

Luda, aki akkor volt tizenkét éves, kezdte megérteni, hogy ugyan Szverdlovszkban, a kollégiumban sem volt könnyű az élet, de mindaz nyugalom és béke volt ahhoz képest, ami Moszkvába menet fogadta őket: a nélkülözésből egyszeriben ténylegesen a háborúba cseppentek. A hadsereg a várostól hatvan kilométerre körgyűrűt húzott, már ott mindenkit ellenőriztek, hová megy, mit akar, és aztán a pályaudvaron is megnézték a papírokat, még a vonaton, a kiszállás előtt.

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.