VersTörténés – Nagy Zopán: Látens – Második kötet, első fejezet
Ismét hónapok szakadtak be, merültek el, oldódtak vagy emésztődtek a savak hatása alatt… Akár így is folytatódhatna (vagy kezdődhetne) a regény (A „Regény”) – gondolta egykoron a Fiú, próbált emlékezni a férfi…
A férfi, aki egy jó ideje nem írt senkinek, pontosabban: nem közölt érdemi gondolatokat, átéléseket, sőt: egyik énje sem írt egyik énjének sem, legalább is tudatával, felfogásával, érzékszerveivel monologizálva: mindezt most így idézte meg.
A senki felé való nem-írást, a magába-fojtogatást az is nehezítette, hogy még egy, a többi mellett egy másik – egy újabb – hang is beszélni kezdett benne, főleg női hangon, több szólamban, az egyik halott nyelvet keverve egy maival, egy (majdnem teljesen) érthetővel. A hang (a férfi hiába próbálta beazonosítani) nem hasonlított az eddigiekhez; akárhogyan, akármilyen megközelítéssel is vizsgálta, még töredékeiben sem mutatott rokonságot egyik női hanggal sem, melyek benne beszéltek, vagy valamiképpen megnyilvánultak, mert konkrét beszédről több esetben (szerencsére) nem volt szó, de folyamatos töredékekről, szimultán hangokról mindenképpen…
Tehát, amit (szinte) biztosra vehetett: nem a művészettörténész hölgy, nem a züllött költő-leány, nem az olasz borász nő, nem a lengyel kurátor, nem a svájci diáklány, nem a „nemtelen” aktmodell, nem a kétestés párizsi gimnazista, nem a japán szex-turista, nem a vidéki tornászlány, nem a frusztrált matematikus, nem a rámenős anyuka (aki a 10 éves leánykáját is felajánlotta…), nem a montmartre-i pantomimes nő, sem a pultos lány: a „visszatérő”, nem a titokzatos operatőr, sem a kabinos néni (Barabás mama), nem az eltűnt zongorista, sem a növekvő „liliomok”, sem a frusztrált festőművész, nem a virágárus Rókatündér, nem az anarchista trombitás-nő, nem a mongol torokhang-orgazmusos lány, nem a sarki kisbolt-pénztáros, nem az alkoholista ikertestvér-nők, nem a kényszer-képzetes fotós-leány, sem a drogos óvónő, nem a kiskorú B., nem a kiskorú A., nem a kiskorú M., nem a kiskorú E., nem is a még-kiskorúbb G., sem az anorexiás nyelv-piercinges modell, nem a cafka tanárnő, nem a zavaros galériás, sem a kontyos rokkant piás, nem a katolikus drámaíró, nem a kattant logoreás, nem a vasúti (tenyérjós) jegykezelő, nem a naturista ügyvédnő, nem is a három-szemöldökű kisördög, nem a jóságos gyógytornász-nő, sem a nimfomániás (öngyilkos) művész-lány, nem a Veszta-szűz asztrológus, nem a vegán műtős-leány, nem a másfél mázsás (áriázó) kazetta-árus (Tank Aranka), nem a sintér hármas-ikrei, nem a hasbeszélő biciklis-futár (a benzinkutas extravagáns), nem a mellekkel talp-masszírozó színész-büfés, nem a halott apja ruháiban bolyongó kopasz leányzó (az „ártéri démon”), nem a hibbant zöldséges (agysebésznek készülő) lánya, sem a krakkói leszbikusok, és nem is az ágyneműtartóban fuldokló egykori kishúgom… – Vagyis (szinte) egyik ismerős hang sem lehetett.
Az új hangnak, aki most is beszélt: a töredezett hang-rétegei olybá tűntek, mintha egyféle „túlvilági szótárból” idézne, szinte „oktató-jelleggel”, vagy üzeneteket szórna szét szertelenül, melyek leginkább öncélú szójátékokként rezegtek, folytatódtak a férfi fejében: Imemama jakurtuk! Püpüpü? Megyek-gyünk, jék mutluluk, háromszázötven ketten megyünk – bet bubini tömeleghamba, nyamagaimő… Angyali agyakkal, agyaras angyalokkal, föld alatt – buhh cijj, imla imbarna… Nyujj konto torko broka prrr… Sokan, sokabban, legesleg, legföldalattabb… Merre, merre? Üskükü! Körömösz, hol vagyok – ija banakafur éskejte valahen xeszitijapr prrr… ssz… Sokan, vás ásávár – nén ikunszju caft nyuló toff… üü… Nyanganyaff! Wittul-hurunt artimort… Lálahh ii dájdedöf… fff… Kérek kérge-jó mély kenyér – buuchuu… Tetete: iss! Istntln! Hidegmeleg Ősszörnyeteg – ó, huirprprpr jamhaucs kairtimó… Torkon-brokon tanak-takar akaró… Óva-óva gyomr! (…)
Mindenszentek ideje volt éppen. A sötét szobában egyetlen gyertya világított, ami a tárgyak körvonalait ritmikus remegéssel rajzolta át, az enyhe huzattól meg-megrángva, vonaglóan rezonálva. A leíróban az egyik én lassan felébredt, majd suttogva, pislákolva, a következőket közvetítette:
„Circumdederunt…” – Mert körülvevének engem: az emberiség ajtószárnyai, a várakozás nélküli fájdalmak alak-változásai (circumdederunt me gemitus mortis… dolores inferni…); s megkörnyékeztek engem: a kivételes, ismeretlen és láthatatlan szokások gyötrő halmazállapotai… A kifelé – befelé toluló fordulatok amorfikus (beszippantó és kitaszító) szertartásai…
A határozatlan évelő. Így definiálta magát ő. A tudat-szintjeitől függetlenül is ismételten újjászülető, mégis különféle nem-létekben tétovázó leíró – gondolta a két ébredés-szint között (ismételten) megrekedt férfi, miközben éles tűszúrások zaklatták: kiszámíthatatlan döfések hadonásztak, táncoltak-vívtak egy kis színpadon, lebeny-szerű közegben, a homloka mögötti térben…
Ráadásul, már a megfigyelés (is) kezdett elviselhetetlenné válni, pedig mindeddig:
az emlékezésnél, a minden részletre, mindenféle részkérdésre (és az azokhoz kapcsolódó észrevételekre) való odafigyelésnél, tétovázásnál, kilátástalan helyben-járásnál, csapdában-vergődésnél… és mindezek rokon-téziseihez, mikro-nyavalyáihoz („bally – bum – damm – flaming – potty – ratty”) tartozó állapotoknál általában, hosszú távon pedig mindenképpen: „ideálisabbnak”, feldolgozhatóbbnak, elengedhetőbbnek mutatkozott maga a (majdhogynem „bármilyen nemű”) megfigyelés – gondolta a férfi.
Gondolta, miközben ott ült a Zárt Osztályon. „Emlékezésnek” vélhette volna, de (valahogyan) ezt mégsem állíthatta. Most ült ott. (Most is ül.) A férfi ízlelgeti: a Zárt Osztályon vagyok. 20-22 éve, mégis jelenleg. Nem „idő-utazás” tehát. – Hiszen az idő nem csak folyam, vagy füzérszerűen körkörös láncolat, nem csak „kitágulás”, vagy „ritmus”, illetve nem csak ezen definíciók kegyeltje. Természetesen spirál is. Mindinkább örvény… s így folytatta e rövid közhely-szólamot:
A „volt” is „jelen”. Tehát ülök az Osztály folyosóján, a Katonai Kórházban – és (éppen) a Robbantó Mester beszél hozzám: Ma szép vagyok. Idült ideje kialvatlan, szomorú-józan, de „szép”. Nem tudom, érti-e? (…) Jó lesz itt magának is, lemegyünk majd a könyvtárba… nem, nem, biztosan szereti a fákat – sétálhat velem a parkban, ős-kert ez uram, egy igazi ős-kert…
Később, belső forrásokból megtudom, hogy a Robbantó Mestert (a volt villamosmérnököt, a hadsereg különleges képességű, speciális feladatkörben foglalkoztatott technikusát) már harmadszor hozták vissza, mert különféle hivatalos utasításokat is megtagadva, vagy figyelmen kívül hagyva: önálló döntések alapján semmisített meg különféle objektumokat, saját életét- és feltételezhetően másokét is (de nem a kijelölt személyekét?) veszélyeztetve, ezért őt soha többé nem engedhetik ki, esetleg később egy másik zárt intézménybe helyezik majd át…
Aj, haj, jaj! A hasmenészeti körguggoldába most belelóg a nyaktekerészeti mellfekvenc… Makulátlanul: így hogyan akaszthatnám fel magamat? – ám ezt csak évekkel később gondolom…
Ülök. A soknapi fekvés után, négy különböző méretű párnával megtámasztva, szorongatva: elég! Ülésből, fetrengésből, kényszer-víziókból is, belső zokogás-terápiákkal kevert mag-csöpögésekből, lázas rázkódásokból, gyógyszer-keserű hideglelésekből, falkaparásból, vese-elégtelenségből, vérköpésből, képzelt dimenziókból, mindenből: elég! Ám a járkálás, ami a szemben lévő mosdóig, a folyosón pedig 6–7 méter távolságig tarthatna, csak egy heti elfektetés után adatik meg… Lássuk be: igen kevés az ingerencia, hiszen minden irányban csak rácsnak- vagy ajtónak ütközés fogad…
(Az ajtó felülete „ott”, külön megfigyelési fejezeteket érdemelne. Ajtó a „gumiszobában”: ahogy oly sokan nevezik; az a bizonyos ajtó, és rajta a kilincs, a különlegesen beágyazott, a funkciójától megfosztott, vagy eltérített, „körülpárnázott” kilincs: nos, az szintén egy másik témakör lehetne. – Ajtót nem nyit, bentről semmiképpen; sérülést nem okozhat (ezt többen kipróbálták)! A megfigyeltek, „ott”: a rácsos-ablak és a „gumi-ajtó” között, gyó-gyíít-haat-at-lan-uul…)
A szomszéd szobában egy öreg (az ön-háborúk ön-ütközeteiből leszázalékolt „veterán”): pizsamán keresztül, oldalfekvésből tüzelve vizel, miközben veszettül ordít – s ez egy elég nyugodt délelőtt…
Ülök. Már az orvosi szobában. Vizsgálnak: tesztek, mérés, abszurd kérdések…
Egy hete nem szólaltam meg. 48 kilót nyomok. A válaszaim meta-nyelviek… „Mindezért” (ejnye-hejnye): beöntés, infúzió, majd elektrosokk jár. És napi 10-12 gyógyszer a további két-három hétben (a további 5, vagy 14, vagy 23 évben). A brutális nyugtatókat színes „kedély-javítókkal” és altatókkal kombinálják. – A „gyógyulás” így: teljes (m)értékben elkerülhető…
„Pihenned kell” – felülnézetből szólok le magamhoz.
Jóval később, félálomban egy 7-8 órás kerékpárverseny-közvetítést hallgatok (belső rádióból, belassítva), ám az adást önkéntelenül is tovább-vizionálom, sajátos megjegyzésekkel ellátva, miközben a szobában fetrengők – és a ki-bejáró orvosok, vagy a néhai látogatók jelenlétét is analizálom. Évek telnek így (órák töredékei alatt)…
Visszaesés, tágulás, berekedés… – Spirális vasreszelék. – Ott!
Gyomromban tüzes fémgolyó. Savgombák nőnek köré. Seb. Lyukadás. (…) –
Az erekben maró vastű-részecskék rezegnek, másznak, forgolódnak, érfalaknak dörgölőznek… Három halál egy éjszaka (ezt itt ki mondta ki?)… Okádások vulkáni munkálkodása: csontvelőt mar szét a láva; az idegek, mint langyos giliszták: vizenyősen szakadnak szerte; az ájulás enyhítő kishalál; és vérnarancs asztrál-sikló a vizelet… –
Insomnia.
A velem – nem velem való megélésben.
Az „ott”-ban, „nem ott”-ban, akkor – nem akkor (mindinkább szimultán): az „én”, „nem-én” problematikájával…
Insomnia, ami az „alvás-zavaron” túl (szótárilag): találékonyság, jutalom és képtelenség. Igen, csakhogy telis-tele képekkel, ismeretlen mondatokkal, kaotikus kétségekkel, agyonzsúfolt utalásokkal. Pihenés nélküli alvás-kísérletek: folyamatosan. Az én-ben, a másik- és még másikabb énben, a nem-énben, vagy talán a „nemtudom-énben”: emlék-, vagy tényképekkel súlyosbítva mindezek megélését…
Intermezzo (a háttérből a leíró elme-járataiba időnként vissza-visszakúszó, megnyugtató zenemű szól: Henryk Mikołaj Górecki: Symphony no. III. – Symphony of Sorrowful Songs – 00:00 – Movement: I. – Lento, Sostenuto tranquilo ma cantabile. 26:47 – Movement: II. – Lento e Largo, Traquillissimo. 36:32 – Movement: III. – Lento, Cantabile, Semplice.):
Ott állt a Pán szőrkabátban, kigombolkozva, altestét fedetlenül hagyva. Állt az ágy mellett, és a kitakart meztelenséget: az ébredező nagy-kislányt nézte. Makulátlan pubertás-alkat… Zöldes szempár nyílott, rebbent, ám vissza is záródott, s a leány lénye megborzongott. Az első villanásban rémület lüktetett, a föléje hajló alak a félhomályban: talán nem e világi szerzetként jelent meg, de az ismételt tekintetben már mosoly vibrált: az éj-mély aktusainak, az ájulásig fokozott közösüléseknek képei vegyültek a reggeli derengés illuminációival… Elsőként a leány mozdult meg: finom ujjaival játékosan simogatva, oda-vissza billentyűzve, majd erősen átszorítva érintette a fölötte álló Pán péniszét. A duzzadó lilás-, kékes-vörös vérerek a robbanás felé korbácsolták az egyre húsosabb idegi bőrfelületeket is – majd folytatódtak az éjből (és évezredekből) maradt hihetetlen tartalékok föltárásai, kifakadásai…
Ájulás.
Ábrándozott a nő, emlékezett a Lány…
Ájulás.
