Vers- és könyvtörténés
ORBÁN JÁNOS DÉNES
A PANNONIUS-PROJECT

Harmadik rész
A költő és a király

A leegyszerűsített történelem, mely a laikusoknak szól, nem szokott árnyalni. Inkább idealizál. Hát még akkor, ha nemzeti romantikában szenved az ember…

Mátyás királyt – Szent Istvánt és esetleg Szent Lászlót leszámítva – a legnagyobb magyar királyként tartják számon. Ő a mesék igazságtévő, álruhás hőse, a verhetetlen hadvezér, a birodalom- és kultúraépítő meg minden.

Érdekes módon életében nem így vélekedtek róla. Sőt, közutálatnak örvendett. A főurak azért gyűlölték, mert megnyirbálta jogaikat, a nép pedig azért, mert hatszorosára emelte az adókat.

Gondoljunk bele, hogyan vélekednénk mi most egy olyan kormányról, amelyik meghatszorozná az adókat…

Túl korán ízlelte meg a hatalmat, és úgy érezte, minden kijár neki. Nem királyi családból származott, és véletlen szerencsesorozatnak köszönhette trónra jutását, no meg két kiváló stratégának, nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak és Janus Pannonius nagybátyjának, Vitéz Jánosnak. Ezt hamar elfeledte, és úgy viselkedett, mintha az Isten ültette volna a trónra. Gőgös volt, hirtelen haragú, később betegségei (pl. a köszvény) még ingerlékenyebbé tették.

A vágya az volt, hogy német–római császár legyen – vagy ha nem, akkor egy birodalmat kovácsoljon össze magának. Az állam éves bevételének jóval több, mint fele katonai célokra fordíttatott. Megjegyzendő, hogy Észak Korea sem költ ilyen arányban a hadseregére. Mátyás hirtelen halt meg, trónörökös nélkül, egy kifosztott államkasszát hagyván maga mögött. Azaz jól megágyazott Mohácsnak. Ráadásul a trónt szerződésben a Habsburgoknak ígérte, amennyiben örökös nélkül halna meg. Így azokat is voltaképpen neki köszönhetjük.

Lehet, ez így sarkított, és hosszasan lehetne vitatkozni rajta, de én nem igazán látom benne a politikai lángelmét – bár az ilyen egyéniségeket sajnos amúgy sem a mindenkori magyarok között kell keresni.

Mit gondolhatott Janus Pannonius Mátyásról? Hogy a végén mit, azt tudjuk: le akarta taszítani a trónról. De az elején?

Az biztos, hogy majd kibújt a bőréből, midőn Mátyás trónra kerülésének híre eljutott hozzá, hiszen nagybátyja és patrónusa, Vitéz János az ország leghatalmasabb emberévé vált, nyilván a király meg Szilágyi Mihály kormányzó mellett, de Mátyás még kamasz volt, Szilágyi pedig inkább impulzív katonaember, mintsem politikus.

Arról viszont meg vagyok győződve, hogy nem volt elragadtatva az ifjú Mátyástól. Gondoljunk bele: kilenc évvel idősebb volt, tíz évig tanult és csiszolódott Itáliában. Elképesztően művelt volt, és nem csak okos, hanem bölcs is. Hogy milyen humora volt, verseiből láthatjuk. Kétlem, hogy hasra esett volna az izgága, hozzá képest félművelt kamasztól, akinek arroganciája gyors ütemben nőtt, el egészen addig, míg föl nem pofozta tanítómesterét, Vitéz Jánost, akinek nem csak tudását, hanem részben a trónt is köszönhette.

Mátyás fokozatosan kicsúszott két rafinált, okos tanácsadója kezéből, és elkezdett küzdeni saját álmaiért. Janus meg Vitéz egy új keresztes háború vezetőjévé szerették volna megtenni. Erre meglett volna a lehetősége, hatalmas haderőt tudott volna mozgósítani, hiszen a Fekete Seregen kívül a rendi seregek, a székely hadosztályok és a moldvai meg havasalföldi csapatok is rendelkezésére állottak, együtt több, mint 150 ezer fő. Máshonnan is érkezett volna segítség. Persze, nem tudhatjuk, mi lett volna a kimenetele egy nagyszabású törökellenes háborúnak, de bizonyára több eredménye lett volna, mint a rövid életű nyugati hódításoknak – és talán másképp alakult volna történelmünk.

Valószínűleg Janus nem rejtette véka alá véleményét, és vitatkozott a királlyal, aki nem tűrte az ellenvéleményt. Nem tudni, mi történhetett közöttük, de minden bizonnyal fokozatosan elfajultak a dolgok, odáig, hogy Janus és Vitéz a trónról is le akarták taszítani a királyt, ezért lázadást szervezetek ellene. De Mátyás felülkerekedett. Vitéz fogságba esett, Janus pedig elmenekült. Úgy tudjuk, tüdőbajban halt meg, de könnyen meglehet, hogy ebben segítettek is neki.

Az átköltésben Janus végre Mátyás szemébe mondhatta őszinte véleményét – melyet saját verseiben nem mert elmondani, sőt a kisebb csipkelődéseit is kódolnia kellett.

Kulcsmotívum lévén, egy hosszú költemény – a könyv legtestesebb opusa – összegzi ezt a vonalat:

POETA ET REX
A költő és a király

I.
Mely országnak nem üzennél hadat,
s mely portát nem sarcoltál meg hazádban?
Van-é fogalmad, mennyibe kerül
a pórnépnek hódítói rögeszméd?
Mi tüzeli, mondd, harci szellemed?
Alexandrosszal hált netán anyád?

Hittem egykor: ím, époszi család,
dicső atyád, hazánknak hérosza,
bajnok bátyád, antik tragédiák
elbukott hőseit
idéző figura,
és te, a mesében a legkisebb királyfi,
a rég szenvedő ország
megváltó, jó ura…

Egy hősi ének körvonalazódott,
nem felségáruló,
baljós episztola.

Ó, te trónoddal oly elégedetlen,
izgága hős, mielőtt képzeletben
letipornál újabb s újabb vidéket,
olvasd a kegyből kipottyant poétát,
s hallgasd meg jó Vitézed!

Atyád hazáját védelmezte bátran,
céltalan nem hódított.
Nem volt hiú. Földön hált,
közkatonákkal ivott.
Nem pénzért mentek érte a tűzbe.
A nép szerette. Téged?
Téged elűzne.

A szeretetről ennyit.
A pénz következik.
Rettegett sereged
két aranyat eszik.
Havonta – és fejenként.
Két hízott ökör ára.
És mindeközben tudjuk:
a zsoldosnak nincs hazája.

Mindig nyugatra nézel. Én ellátok keletre.
El nem feledhetem Konstantinápoly
alkonyát. És most a végeken
egy szál karddal halálra szánt vitézek
várják, mit hoz reájuk
a kutyafejű végzet.

Én szeszélyes királyom,
nem tudhatod, mi les rád,
gyilok, nyavalya, méreg…
És fejvesztett hazánkról
borzalmas látomásom
már elzokogtam néked.
De fontosabb Podjebrád
megleckéztetése,
s újabb s újabb vidékek…

Époszt akartam írni rólatok,
Aeneisét az új magyar koroknak.
Ám tűzbe dobtam minden vázlatot:
nem állítok versszobrot zsarnokomnak.

II.
Fölpofoztad nagybátyám, jó Vitézt.
Ellentmondott, mire te fölpofoztad.
Tőle tanultál mindent, discipulus,
mégis kezet emeltél mesteredre.
Király mivoltod mentség nem lehet.
Kushadtál börtönökben,
valami csodát vagy inkább
könnyű halált remélvén.
Vékony hajszálon függött,
vagy néhány vaskos érmén
az életed. Ki volt, ki
megváltott őreidtől?

Most lábaidnál fél Európa.
Memento mori: egy tetves börtönőr,
néhány ezüst, egy szaros tőr,
ennyi
a történelemóra.

Nem lettél volna nélküle király,
nem támadt volna újabb alkalom!
Mellékszereplő lettél volna tán
egy bátyádénál kisebb vérpadon.

III.
Ki választott? A nép avagy az Isten?
Kit képviselsz? Tézist vagy népedet?
Vagy egyszerűen önnön
hatalmad rabja vagy?
Teérted, tőled él az ország,
vagy érte, tőle létezel magad?

Már most tudom a válaszod,
tudom, király, hisz tőlem rendeled…

IV.
És a költőről mit tudsz?
Hányszor hány közhelyet?

Talán félsz tőle? Szarsz rá?
Bár félig tiszteled?

Nyelvjáték ez szerinted?
Csupán költői pátosz?

Fogai közt a vízen
valami szépet áthoz?

A költő puha állat,
magában élő alkat.

Ha megfizetjük, írja.
Ha megfizetjük, hallgat?

V.
Főúri cím nem szállott énreám,
tudás emel más halandók fölé.
Tanultam. Sokat. És többet tudok,
mint te, király és egész udvarod.
Én másképp látom, más aspektusában
e kort. A múlt és közelmúlt kusza
rajzából sejlik a borzalmas jövő.
Gondolj Bizáncra! Miként dúlta föl
a keresztény – illetve keresztes Nyugat,
majd elfoglalta Kelet, a hitetlen,
s átrendeződtek az erővonalak,
és most Buda vára van metszetükben,

és már vetik a sárkányfogakat…

Erős vagy, túl erős és iszonyú okos.
Retteg tőled a császár s a szultán nemkülönben.
De nem vagy bölcs. És főképp: nem halhatatlan.
Meggyilkolnak. Ez ilyen egyszerű.
Memento mori: egy tetves akárki,
testőr, szakács, apród, lovász, cseléd,
néhány ezüst – és ennyi volt a lét.
Ha lesz fiad, jut néki is gyilok.
A hatalom ezért komplikált dolog:
mielőtt ő gyilkolna meg,
meg kell gyilkolnod gyilkosod.

VI.
A költő tudja a harc művészetét,
és nemkülönben az uralkodásét.
Ő gondolattal, érzelemmel játszik,
költői eszközök hadát vezérli
a megcélzott hatásért.
Nevetsz, ha úgy akarja, vagy zokogsz.
Szerelmes leszel. Lázadsz. Csillapodsz.
Irányít téged, hiszen ő az úr.

Akár egy verset, olyan ravaszul
faraghatsz új, győztes stratégiákat.
A sorok mögött ott lapul a terv,
és a beavatatlant
megtéveszti a látszat.

Lehettem volna, király, beavatód,
ki megtanít a világ harmóniáját
építő, mozgásban tartó titokra.
De hitted, tudás is jár a trónnal,
hát többé senki nem oktathatott.
Cizellált költemény helyett,
uralkodásod zavaros próza lett,
mit tovább olvasni
már nem, már nem lehet.

VII.
Ezt az országot én is építettem.
Általam sarjadt itt a bölcselet,
s e világhírű alkotói műhelyt
– büszkeséged –
én teremtettem neked.
Én köveztem le az udvarod,
hol addig disznók röfögtek,
most művészek peripatetizálnak,
múzsák pörögnek,
s fényezik csillagod.
Igen, nem az enyémet,
én majd pofont kapok,
s mit együtt építettünk,
te eltékozolod.

Szemedbe mondom: mindenkori játszmád
kápráztató – de mégis gyermeteg.
És jól tudom, hogy felségárulás,
de immár nékem kell
hazám sorsát kezembe vennem,
s halálig tartó párbajt
vívnom, király, veled.

Találkozunk tehát…
Hogy hol, nem tudhatom.
A harctéren. Börtönben.
Szín- avagy vérpadon.
És igazságunk eldől
– bár értelmezhetetlen –,
megrendelt krónikában,
vagy fizetetlen versben.

*
Egyszer minden véget ér, még a munka is… Nem volt könnyű, de rég nem írtam ilyen szívesen valamit. Olyannyira megtetszett a téma, hogy elhatároztam, regényt is írok, Janus harmadik arca címmel. Janus Pannonius élete és figurája regénybe és filmbe illő, nemkülönben a színes, izgalmas, kegyetlen kor, melyben élt. Az átköltés-kötet megírása kitűnő ráhangolódás volt. Remélem, jövő ilyenkor már regénytörténésről számolhatok be.
Búcsúzóul pedig álljon itt Janus vidámabb búcsúverse. Van egy szomorúbb is, azt majd a könyvben megtalálják. Egy igaz költő emelt fővel fogadja a halált, akár gúnyt is űz belőle, de semmi esetre sem nyavalyog:

 

Confessio. Ad animas aliorum
Számadás. Mások lelkéhez

Megágyazott az ördög,
a túlvilágra várnak,
ideje, íme, eljött
egyféle számadásnak.
Gyónás vagy színdarab?
Az enyészetnek írom?
Esetleg fennmarad?
Egy végső vallomás,
és lelkem már szabad?
Hisz a beismerés
bocsánattá dagad…
Hát sorról sorra gyaktam
ugyan, a mentulám
és pajzán rigmusom
híre végigvonult
egész Itálián,
de bűnnek mégse számít,
amíg Pietro Barbo
ülhetett Róma trónján,
e szemtelen kalandor.
Őszentségét, susogják,
apródja toszta holtra,
tűz lobogott farában,
minőt csak phallosz olta.
(De van egy szép leánya,
végül is nem volt far-kan?)
Ha ő bocsánatot nyer
– bár minden likba’ járt már –,
hát ártatlan a… rímem.
Mindent meghág az ifjú,
mi nedves és mozog,
mutatnak néki példát
az ajzott főpapok.

A bűnbánat rövid.
Jöhet a hagyatékom!
Van fél ezernyi versem,
elsőrangú papíron.
Legyen a Gryllusé,
törölje véle seggét,
övé a káröröm,
míg enyém az öröklét.
Királyom s persze Ernuszt,
amim van, rekvirálja,
véletlenül ha mégsem,
költsék ezer diákra.
Alkalmazandó még e
paidagógoszi fortély:
fele légyen a tandíj,
a többit nyelje el
a kocsma meg a bordély.
Hiszen csak egyszer élünk,
akkor is úgy-ahogy,
legalább néhány évig
legyenek boldogok.
A vagyonomon kívül,
mit persze elkoboz,
maradjon királyomra
egy korhadó doboz.
Ha erre jár, s kinyitja,
néhány csontot talál,
s egy cetlin írva ennyit:
Te tetted ezt, király!

Appendix

Múzsáim koszorúmat
öröklik és legendám,
és invokálom őket,
hantolják el a pennám.
A Dunán túl. És egykor
majd virágzásnak indul
a mentulafa, virgonc,
lám, télen is ver(e)slik!
Versében él a költő,
csudálkozik, ki látja,
tollából mit növesztett
Mátyás bolond diákja.