kiskarácsony – Tűlevelek – Gueth Péter, Gerle Kiss Éva, Kertész Jenő és Molnár Lamos Krisztina novellái

kiskarácsony

 

Azt mondta apám, hogy többé ne menjek a fa közelébe. Ideges volt, kiabált, a beakadt függönyt rángatta, és ez a rángatás maradt meg a legjobban az emlékezetemben. Sok idő telt el, de ha visszagondolok, még mindig ezt az alkonyatban kékesen lebegő kísértetet látom, meg az apám sötét alakját, ahogyan küzd vele, és nagyon fél. A történet csak foszlányokban van meg. Mintha akkoriban ilyen foszlányokban éltünk volna. Nem volt világosság, csak ez kékesen szétmálló félhomály, benne a fa, és én, ahogy mellette állok, aztán később a nagymama, aki mellém hajol, és azt mondja, gyere. De nem volt kedves mint máskor, amikor valami finomat sütött, aztán ha meglátott elszaladni a konyha előtt kiszólt, hogy gyere csak, és úgy hajtotta fel a tepsiről a konyharuhát, mintha valami titkot mutatna. Amikor az apám a szellemmel harcolt száraz volt a hangja. Még pontosabb, ha úgy mondom, kiszáradt, és rögtön eszembe jut, hogy mint egy kiszáradt kút, olyan volt, sötét és poros, miközben azt mondta: gyere. Még egyszer hozzáértem a fához. Megfogtam az egyik vékony ágat, a nagymama is megfogott engem és finoman húzott, nem szabad, gyere, mondta és úgy húzott, mintha a mélybe húzna, de én nem engedtem el, az ág megfeszült, közben az apám nekünk háttal, a szellemmel. Most hozzátenném még azt is, hogy úgy kapaszkodtam abba vékony fenyőágba, mintha az életem múlna rajta, rettegve, hogy elnyel a sötét, ami a nagymamát már elnyelte, de ezzel fölöslegesen túlszínezném ezt a színtelen emlékfoszlányt, amiben még annyi látszik, hogy megtántorodom, kicsúszik az ágvég a kezemből, és peregnek a megszáradt tűlevelek. Végül aznap este a kút mélyén vacsoráztunk mindannyian.

Egy héttel korábban a nagyapám azt mondta, nem szabadott volna fölállítani a fát, amíg haza nem jönnek, várhattunk volna vele. Anyámról beszélt, ezt már tudom, meg még valakiről, akit ők már sose ismerhettek meg. Amikor ezt mondta, a konyhában ettünk, és apám már nem volt otthon, előző nap bement a kórházba. Ez is egy foszlány, és talán csak ennyi, de úgy emlékszem, a nagymama azt felelte, hogy ugyan Áron, a gyerek miatt mégis kell. És nekem az az érzésem volt, és most is teljesen biztos vagyok benne, hogy akkor nem rólam volt szó. Pedig egyedül én voltam a gyerek. Ez volt a titkos nevem, amikor rólam beszéltek a szobában, a behajtott ajtó mögött, vagy kint a teraszon, amikor azt hitték én bent alszom ebéd után, akkor mindig én voltam a gyerek, és nem Andris, ahogy egyébként hívtak. Továbbra is homályos minden, ahogyan azok a napok is teljes egészében szürkületben teltek, és mintha arra, ami ilyen sötétben történik, csak így lehetne emlékezni, mégis, ott a konyhaasztalnál, felvillant valami. Felvillant és fénybe borította egy pillanatra a nagyapám arcát, ahogy a csirkecombot eszi, a nagymamám szürke haját, fülében az arany karikát, a szódásszifon oldalát, és a poharakat mellette a tálcán. Egyetlen pillanat volt, és utána a félhomály még feketébbnek hatott, mint előtte. Nem tudom, ők is látták-e, talán nem, mert ha látták volna, nem mondja azt a nagyapám, hogy ezt a gyászos ünnepet, a rosseb megette. De én láttam, mintha egy angyal szállt volna át a konyhán, vagy még pontosabb, ha azt mondom, ott az asztal felett, fejmagasságban villant elő a semmiből, felszállt a lámpa búrájába, bevilágította, majd a dróton át a plafonig, és ott eltűnt.

Attól a pillanattól nem voltam gyerek többé, de hogy mivé lettem, most se tudom. Talán csak valakivé, aki látta azt, amit senki más. És nekem ettől valamivel könnyebb. A többiek nem láttak semmit, talán csak anyám, de ő miután apám hazahozta a kórházból, nem beszélt hónapokig. Valamikor éjszaka jöttek meg, de az is lehet, hogy reggel, viszont hogy melyik napon, nem emlékszem. Akkor láttam először félni az apámat, ahogy a nagyapámnak mondja az ajtóban, hogy tizenegy percig élt, de nem tudták megmenteni. Említettem, ahogy a fenyőágba kapaszkodtam, de azt nem mondtam, hogy amikor kicsúszott, valami a kezemben maradt. Már mindnyájan lent ültünk annak a kiszáradt, poros kútnak a mélyén, amikor megnéztem a tenyeremet. Két tűlevél volt benne, egy hosszabb és egy rövidebb. Tudtam, hogy én vagyok a hosszabb. Ekkor fent a magasban megvillant valami, és egy pillanatra bevilágította a mélységet. 

A képen már nem volt rajta, a feldíszített fenyő elé öten álltunk. Anyám a vállamra tette kezét, másik karját nővérem dereka köré fonta. Mögöttünk két fej látszódik, két idősebb arc néz egyenest a kamerába. Nagyapám és nagyanyám.

Apámat csak odaképzelem, amint frissen növesztett bajsza mögül kajánul vigyorog, szeme ragyog, akár a csillagszóró, apró kis szikrákat villant a vakuba. De nem, apám nincs ott. Különben is, ha ott lett volna, akkor sem látszana, ő volt a fő fényképész. Talán ezért sem szerepelt a legtöbb családi fotón. Valahogy mindig hiányzott mindegyikről. Nagyapám időnként kegyet gyakorolt, ilyenkor rákerült apám a képekre, de mindig kicsit távolabb állt tőlünk, vagy tett egy-két olyan mozdulatot, amelyből láthatóvá vált, ő még sincs velünk. Ha átölelte is anyámat, a tekintetében mindig volt valami nehezen megfejthető tompa fény, valami elidegenülés, mintha ő csak véletlen lenne velünk, véletlenül ölelné át anyámat, és ennek a valószerűtlenségnek adná át egész jelenlétét. Mintha csak egy pillanat lenne az egész, az a néhány másodperc, amíg villan a kamera vakuja, azután az idill szétfoszlik, eltűnik az éterben.

Az viszont nem véletlen, hogy apámból fotós lett. Szerette ezeket a tűnő pillanatokat, melyekre érdemes olyan sokat várni, megtalálni a megfelelő alkalmat, amikor összeegyezik tér és idő, és megszületik valami, csakis ott és akkor, ami máskor, más körülmények között sohasem.

Apám fotós lett, és talán ez volt az egyik válóok. Különös, de első fényképezőgépét, a barna bőrtokba bújtatott Leicát, éppen nászajándékba kapta. Mégpedig nagyapámtól, aki szintén ennek a magányos, sziszifuszi időtöltésnek hódolt, persze csak amíg nagyanyám meg nem elégelte a dolgot. Nagyapám végül apámnak ajándékozta a fényképezőgépet, nem akart túladni rajta, ahhoz túl drága volt. 

Ritkán volt otthon, erre panaszkodott anyám a legtöbbet. Apám meg egyre a pillanatot várta, azt az egyszerit, és megismételhetetlent, és azt nem lehetett otthon várni, azért ki kellett mozdulni, azért menni kellett. Folyton csak menni, úton lenni és figyelni, résen lenni, nem megpihenni, csak akkor, amikor már az exponáló gombot az ujj többedszerre is lenyomta, tízszer, százszor, ezerszer, csak akkor lehet végre fellélegezni és megállni, de akkor sincs még semmi sem kész, utána következik csak igazán a munka.

Sötétkamra. Nagyítás. Retusálás. Rendszerezés.

Nézem a karácsonyi fotót, amin apám már nincsen rajta. Nem azért nincs, mert ő fényképezett. Nyolcvankilencet írtunk éppen. Változott minden, nemcsak a nagyvilágban, nemcsak az országban indult útjára valami egészen más és új, de egyéb változás is zajlott, és ezt már a zsigereimben éreztem.  Apám elköltözött otthonról. Hosszú huzavona után végül úgy döntött, megy. Anyám üdvözölte a döntést, vagy talán ő szorgalmazta. Utólag már mindegy.

Az első karácsonyra, ami nélküle telt el, szinte nem is emlékeztem. A fotó, az volt a bűnös, a régi, feslett fotó. Amit a székre állított gép automatikusan készített. Nem tudom, melyikünk szaladt utólag a fenyő elé, hogy a képbe még beleférjen. Talán én. Nem tudom. Huszonöt év telt el. Most kétezertizennégy van. Karácsony. 

Valahonnan az ország délkeleti pontjáról központilag egyre nehezítették a karácsonyi ünneplést. Lakótelepi, tízemeletes panelünk mégis ünnepelt; antimarxista eretnekség!

Egyre nehezebb volt beszerezni a kellékeket és megadni mindennek a módját. A jegyrendszer bevezetését követően szaloncukor helyett csak a színes csomagolás került az otromba műanyag fára. Ott csüngtek az elaggott díszek és ezüstre pingált diók között.

Igazi fenyőfához csak a nagyon szerencsések jutottak. Néha nekem is sikerült, ilyenkor a családom házi hősként ünnepelt. A fenyvesek szinte karnyújtásnyira voltak a várostól, de ezt a Nagy Testvér is tudta. Illetékesék a rendőrséggel karöltve ellenőrizték az utakat. Férfiasan bevallom: féltem. Mégis igyekeztem megtartani a következetesen kialakított forgatókönyvemet. A nyugati rokonoktól kapott, kinyitható karácsonyi képeslap megelevenedett: az óraelemből táplált festett fenyőfa díszek kigyulladtak és felcsendült a Stille Nacht. Gyerekeim büszkélkedve járták körbe vele az ámuló szomszédokat.

A Szentestét megelőzően egész családommal a Farkas utcai templom református templom istentiszteletét hallgattuk. Otthon, a hivatalos nincstelenséget kicselezve bőséges vacsora, feketepiaci áron. Előtte „Menyből az angyal”és a helyzetnek megfelelő ajándékok. Miután a gyerekek lefeküdtek, boldogult legénykorom jó szokása szerint, lapos, de teli pálinkás butykossal béleltem bundás bekecsem belső zsebét és elindultam a főtéri Szent Mihály templom éjféli miséjére. Egyedül, mivel „inkább pápista” nejem nem vállalkozott a kalandra. – Hideg van, és holnap dolgozni kell – mondta.

Mise után a Mátyás szobor takarásában és a szeretet jegyében kóstolgattuk egymás pálinkáját, katolikusok, protestánsok… Nem tudom, e kompániából még hányan élünk.

Így csengett le az otthoni utolsó Karácsonyom is. Már a kísértetek órái is elmúltak, mire szétszéledtünk. A három-négy kilométernyi távolságot a lakótelepig gyalog, magányosan küzdöttem le.

Ez már ünnep első napjának kezdete. Munkanap. Erdélyben az egyházi ünnepeket csak az egyházak naptáraiban jelölték piros betűvel. A közszállítás már (még) pihent. Taxit lasszóval sem foghattál. Legalább egy-két órát pihenhetnék munkába menet előtt. Egy dolog bántott egész este: hogy idén nem sikerült valódi fenyőfát szereznem. Hidegben bandukolva, a zenélő képeslap illattalan fenyőjére gondoltam és arra, hogy a gyerekeim mégis boldogan aludtak el.

Gyerekkoromban a december a csillogó Karácsony aurájában tündökölt. Áhítattal vártam örömöket ígérő misztikumát, amelyhez akkoriban holdfényben sziporkázó hótakaró is segédkezett. (Megszépített emlékeim majdnem olyan giccsesek, mint a zenélő képeslap).

Egy csíz a csupasz körtefán. Nem egészen. Valami más. Cinkék rajban, fényes tollú rigók, két seregély és egy harkály. A csupasz, kivénhedt cseresznyefán. A körte a legerősebb, legnemesebb fa, így mondják. Hangszerek készülnek belőle. De a cseresznyefa, kiváltképp ez a féreg rágta, korhadt itt a kertben, talán már tüzelőnek sem jó. Egyetlen nagy, széles üreg a belseje, körötte vékony a test, és repedezett, málló a kéreg. Mégis. Bőség van, minden ellenére. Bőség, bár mindent megtörtént azért, hogy ez ne látsszon, hogy senki ne vegye észre. Lehajtott fejjel mennek az emberek az utcán, cigarettacsikkeket fürkészve, elejtett pénzt keresve. De advent van. A felkészülés ideje. Várakozás.

Karácsonykor biztos a zűrzavar. Ezt eleinte nem tudta, egyszerűen csak érezte. A családban hiába hűlt a finomra készített borleves, és hiába hízott kövérre a sütőben a fényes hasú beigli, valami baj mindig történt, valaki, többnyire ő, a gyerek, megbetegedett, vagy a nagynénik összevesztek, és akármilyen apróság elég volt hozzá, hangos volt a ház, a gangon nagy volt a ricsaj.

Volt egy kép. Pár éve eltűnt. Várta, hogy megtalálja, és nem csak úgy várta, ahogy a várakozást gondolni szokás, ölbe tett kézzel ülve, hanem felforgatva mindent, áttúrva fiókokat, átlapozva az összes albumot, hosszasan kereste. De nem került elő. A képen apa és ő, egymás mellett ültek egy karácsony estén. Alacsonyan ültek a dohányzóasztal mellett, olyan alacsonyan, lent, hogy talán nem is széken vagy fotelban, hanem inkább a földön, de erre már nem emlékszik pontosan. Csak a tekintet maradt meg elevennek és a színek. Apa fehér ingben és fekete nyakkendőben volt, ő is egy fehér blúzt viselt, és az arcuk egymás felé fordult. Apa a bajusza alatt összeszorította a száját, tűnődve nézett rá, ő pedig apát figyelte, igyekezett tükör lenni, de olyan, ami nem torzít, hanem vigasztalás. Csend volt a képen, hallható. Arra is jól emlékszik, hogy nagyon szeretett volna valamit mondani. Csak éppen a szavakat nem találta hozzá.

Ezerkilencszáznyolcvan, december 24. Nyolcadikos, már majdnem tizennégy éves. A hasa alját összeharapja a fájdalom, két napja lett nagylány. Senki nem mondta, hogy ez ilyen lesz. Vagy ha mondták is, csak elbeszélték, nem tűnt valóságosnak. Két napja jöttek haza Rékasról. Odalent hideg volt, nagyon fázott. A tisztaszobában hiába bújt a dunyha alá, az áthűlt falak hűvös leheletét az arcán érzete hajnalig. Apa sírása behallatszott a konyhából, arra ébredt. Apa soha nem sír. Talán csak álmodik. Már napok óta olvadt a hó, de még így is jó sok maradt belőle, fehér paplan alatt pihent a dombtalan határ. Áradt a Zagyva, a talajvíz megemelkedett. A sírásók rátapostak a koporsó fedelére, a gyászolók felszisszentek. A siratóasszonyok és a pap hangosabb énekbe kezdtek. A fekete bárka hosszan billegett a vizen, míg végre magával vitte a sárbarna rögök alá, a sápadt arcú, a ravatalon is csak mosolygó, szelíd arcú mamát.

A rékasi mama. Mindig Jézusról énekelt. De hibátlan hízott libákat vitt a sachternek a háború előtt-alatt és után, és töltött libanyakat készített. Kevés időt töltöttek együtt. Ő nem ment hozzá nyaralni sem, városi lány volt, a falut akkor még nem szerette. De egyszer a szünidőben nála töltött mégis vagy két hetet. Talán tizenkét éves lehetett, semmiképpen sem több. A mama sütött vastag tésztából meggyes palacsintát, hagyta, hogy szorongassa a kiscsibéket és magával hurcolta őt a boltba, át a fő utcán minden délután és mindenkinek, aki csak szembejött bemutatta. – Látja? Látják? Itt az én gyönyörűségem, a kisunokám, a kislyány! – Mama volt az első és hosszú ideig az egyetlen, aki gyönyörűségemnek nevezte. Hosszú volt az út hazafelé a temetés után. Másnap a konyhában élet, apa befaragja a fát, anya csomagolja az ajándékokat, a másik nagymama és a nagynénik vacsorát főznek. Este pedig ülnek a szobában, nézik csendben a fát, és ők ketten apával, egymást. A Megváltó születésnapja van.

Harminc évvel később, egy decemberi délután Lili a nővérszobában ordít vele. Arcán hullámzik a düh, amit csak alig csillapít valami feszült várakozás. – Mi van? Mi az, hogy Hanuka? És Szenteste miért nem dolgozol? Mi vagy te? Ki vagy te egyáltalán? Zsidó vagy keresztény? Döntsd el végre! Olyan nincs, hogy mindkettő, választanod kell! – Körbeállják őket, érzi, hogy figyelik az arcát. Meglepi a nyugalom, a végtelen döbbenet után. Mosolyog, de nincs tudomása róla. – Soha nem kellett választanom, a családomban nem volt lényeges a vallás. Nem a vallás volt a lényeg – helyesbít. Egyébként is, ...Jézus zsidó – feleli végül és megvonja a vállát. Olaj a tűzre. Nincs tisztában vele, később pedig már nem érdekli. Leül, hagyja, hogy Lili, az öreg nővér fölébe magasodjon. Leveszi a cipőjét, elkezd átöltözni. – Zsidó vagyok – ezt csendben jelenti ki, de engedi, hogy hallják.

Karácsonykor biztos a zűrzavar, de abban az esztendőben kettőezertizenkettőben, adventkor egy furcsa és békés álmot lát. A templomhegyet körbeállják az angyalok, a megtisztított szentélyben tömeg, a főpap embereket szólít. Mama és anya előrelép és meggyújtja a hanukia egy-egy lángját. Látja az arcukon a saját mosolyát. És hallja az egyetlen biztosnak csendes szelíd hangját: "Ezen a világon nyomorúságotok van. De bízzatok, én legyőztem a világot!" Szenteste új kép készül. Ülnek a szobában az asztalnál. Előttük a teríték, az ünnepi, a zöld szőlőlevél - mintás, amivel minden évben csak húsvétra terítettek. Húsz éve özvegy, a gyerekeket felnevelte, felnevelték együtt, ő és a szülei. Anya már három éve nincs közöttük. Váratlan volt és sunyi a betegség, a halál. Vacsora után csak csendben ülnek, ők ketten, akik itt maradtak. Apa és ő. Ránéz, elmosolyodik. Már nem keres szavakat, nincs rájuk szükség.