Németh András - Önarcképeink
NÉMETH ANDRÁS
ÖNARCKÉPEINK
Wittgenstein-elégia
a tisztánlátáshoz egy parkban
Van, amiről beszélni kell. Ezért
vagy megfoghatatlanul egyszerű.
A semmi remeg benned, él a tű
foka, amin átbújhatott a hű
természetű fény, most: tengernyi fű.
És megtart. Földnek hív, por. Vakszemű.
Bár téged az ész ujja meg se kért,
veled a pupillámhoz már odaért.
Önarcképeink Stabiaeben
Mért nem áll eléd
senki, fénytükör?
*
Én is látható
lennék, ha valaki
lefejti rólam
a saját rétegét.
*
Sokat néznél rám?
És nem tudnál meg
(magadról) semmit?
Vagy ezt akartad?
*
Hozzám ér. A szó?
Csend. Áhítat, ami
tavaszt hoz. Írjam
le jelekkel, ki félt?
*
Közelről látnám,
hogy száll, elbilleg
a por. Falrést nyit.
A szín. A múltad.
*
Senki? Fénytükör.
Mért nem áll eléd?
Szobahőmérsékletünktől szemérmes januárban
Nézném, de nem vagy
meztelen, elrejted, vigyázol
rá, néha énrám,
kincs, ágyrajárt fagy
túlhevült pillanata, láztól
féltő fogam, szám
adta gyöngysor, és elfogadtad
valamelyik este, felejtek,
mégis érzem, marad a testek
öregedő emléke rajtad
váll meg nyak díszeként, ölellek,
újra égsz, értem, a ruhádban
tűröd a gyógyulást, siváran
tavaszodik, vérünk örülhet
homlokod, homlokom tüzének.
Kapcsolat
Egymásért, egymásban, betegen.
Énnekem keresnél helyet vagy másnak, és
biztat még néhány vendégévnyi rettegés,
hát nyomaimba ültesd pihenni
tárgyaim s a szem nyelvére mégis
lefordított éjszakám, de védj kis
fénnyel a feledéstől, vezess ki
gondolatban a sokszor nekembotorkált
ajtókon át a közös teraszra,
fogd a korlátot,
ilyenkor mindenki kapaszkodik,
szorítsd mihaszna
erővel, fojtsd belé gyenge lepkeformán
ujjaiddal a nyarat, tirádák
forrósodjanak fel, a rajongó
ornamentikák, s a láz terád ró
annyi terhet szerepként, mi rám várt
eddig, a halott fém egy darabja érként
lüktessen neked, életre keltse
a csönd kétségeit, s várj a testre,
bár mögéd úgysem kerül, hogy ráhelyezze
fázós, hűlt kezét a sötétben, ha félne,
a már melegebb vasra, nem a tiédre.
Feuilleton
Te. Én. Még az ágyban. Vagy azon kívül sosem
lehetnénk a teremtő folytatás arcmásai,
amikből a szem úgy találna ki
a fényre, akár a pirkadat
vagy a gyermektelen hazugság, ha már szabad
beszélnünk egymásról? Fölkelek,
a tested éjszakai lüktetését, a szeszek
parazsától még szikrázgató
nyomokat, mint érzelemgagyizó,
magammal viszem a boltig, és
ahogy a mosatlan, csorba kés,
rásugárzom a nyitásra várakozó
napra. Alacsonyan jár, fogyó
ereje kevés a kijózanodás
rítusához. Kisvártatva beengednek, a szokás
hatalmától vezérelve a gyümölcseim megveszem,
aztán visszaballagok a januári eszem
szerint is hideg lakásba. Elnézem, alig cserélsz
levegőt. Alszol? Teát készítek, a félsz
erősödik bennem, mi lesz
velem, esetleg föladta a tested, retesz
a jövőmnek. Egy darabig biztosan.
Nem. Érzem, a halálod olyan
kevés volna, hogy megváltoztassam a saját
életem. Csak a biológiai csodát
használom ki, maradhatott benned annyi meleg,
amivel beérem, odafekszem az öreg,
ötvenes, esetleg negyvenes öledhez. És
erre megmozdulsz. A megkönnyebbülés
tudatában utoljára alám
gyűrlek, mert kirakható vagy. A szám
szavakat keres már, a távozáshoz. Minek
csókoljon. Mégis, a magányig, átöleljelek?
Én. Te? Még az ágyban. Vagy? Azon kívül sosem.
Amor sanctus
Lét? Idő? Kicsalogatnak valamelyik
elővárosi bevásárlóközpontba
mindig, az ott vett olcsó hús nem zavarja
föl a családi idill híg levét, eszik
is nálunk rendesen az anya nélküli,
kiskorúságba beletanuló pulyák,
akárha szüléjük bimbóteje, de mák,
álomédes altató lenne a güri
után az apjuk főztje, most sincs másként,
odavezeklem a pénztárcairányos
buszmegállóba a lábam, cigi, lángos
lejtmenetes büfészaga mellé, és vént,
szeszvezér nyugdíjast, meg cidacsalogányt
csendestársnak elfogadva számolgatom
éppen, a matematikustársadalom
tagjaként, hogy mínuszosodtam ide, lehányt
bódéoldalra fölkapaszkodó napfény
arany alkímiáját öröknek látva,
legelésző birkaszemmel néha másra,
megint magamra figyelve, rosszabb élmény
hajkurászta képzelgésekkel a fejben,
hétvégén hirtelen egyedül ébredő
gyerekeimre gondolva, szóval a nő
hiányát kimutatva, zavartan elken
a kezem valami érzelgősségnyomot
a szemem körül, jó volna, ha valaki
rám főzne, vagy engem, amikor a nyaki
ütőér tudja, nincs szívszünet, van lopott
öröm, igen, egytálételes szerelem,
azzal talán még befoghatnék, mint vadat,
hajnali éhséghez asszonyt, lányt, kis falat,
nekem megtenné, elindulhatna velem,
csak hagyja az ujján a kikezdhetetlenség
jelét, a gyűrűt, együtt préselődnénk bele
az utastérbe, testmonológjaink mire
elhalnak, arra mi támadunk föl, élünk még.
