Duna-hullámok – köszönetnyilvánítás
Haklik Norbert Egy Duna-regény anatómiája indította el azt a csendes áradatot, mely a könyv 2013-as könyvheti szorgos kiárulásával újrakezdődött. A könyv alcímének: Közelítések Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényének megfelelő elemzés, melyet az Irodalmi Jelen adott ki Aradon 122 oldal terjedelemben. Fejezetei: 1. Családtörténet folyamatban, újraíródó magánmitológia. 2. Eleven embercomb, avagy Kabdebó Tamás a nyelvtükrök között. 3. Duna-menti változatok az Egyre. 4. Az író, a regényhős és a Titkos Krónikás. 5. Kabdebói szótár a Duna anyanyelvéhez.
A könyv lényege, hogy kimondja: a Danubius Danubia világirodalmi szintű regény. Haklik könyve a negyvennegyedik megnyilatkozás a könyvről. Méltatta már előzőleg Göncz Árpád, Makkai Ádám, Péntek Imre, Máté Imre, Pomogáts Béla, Kárpáti Kamil és sokan mások. Szerepelt a rádióban, a televízióban, nyertese volt három díjnak, és most harmadik kiadásban megjelent a Fapadoskönyv jóvoltából, angolul és magyarul is. Ez is részben Haklik szorgalmának és kivételes kritikai-esszéírói tehetségének köszönhető. Persze a 2013. novemberi kiadás – papíron és e-book formában – nem jött volna létre Böszörményi Zoltán felvállalása, Száraz György ajánlása és a kiadó Béky Lóránd szakértelme nélkül.
Haklik Norbert terjedelmes életművemnek legjavát vette célba, és könyve, számomra, telitalálat lett. Felismeréseivel, a talányok megfejtésével, Makkai Ádám 1997-es bemutatását követte, a megértés művészetével, a lényeg bemutatásával, a stílus finomságával. Ez a Haklik-féle „anatómia” azt bizonyítja, hogy idestova 80 évemmel nem éltem hiába.
Az irodalom fő célja számomra, hogy élmény többleteket adjunk másoknak, mintegy bővítve az általuk megélt tapasztalatokat. Haklik megkísérelte, hogy a rejtett és olykor szimbolikus élményeket is feltárja, és az olvasót az élvezet növelésével gazdagítsa. Bizonyított.
A sok nyomdafestékkel jelzett ismertetés mellett az olvasói levelek is elérték a százat. Haklik révén ez a Duna biztonságosan tovább árad.
Köszönöm,
Kabdebó Tamás
Haklik Norbert
(Részlet)
A Kabdebó-féle történelemszemlélet – amely az élethelyzetek és sorsok változatosságát és egymásra hatását, valamint a majdan történelemmé váló jelenkor mindezeket befolyásoló eseményeit szerves egységben látja és láttatja – mintegy esszenciaszerűen jelenik meg rögvest a regény első fejezetében, a lakodalmi jelenetben, amelyet a násznép enumeratio-szerű bemutatásával indít a szerző: “Hány tortát sütöttek? A félezer főre tervezett lakodalomba több mint százötven család volt hivatalos – azok apraja-nagyja. A menyasszony idevalósi volt, szigethalmi. A vőlegény a szomszéd faluból jött, Kandáról. A násznagy már Mohácson lakott, azaz túlnan a Dunán. A segédnásznagy, eredetileg szigeti fiú, Leánycsókon volt agronómus, két falura innét. (Kitalálni sem lehetne szebb falunevet.) A papot Nagybaracskáról kellett kihozatni, mert a szigeti plébánost még Rákosi tündöklése alatt elvitték, s Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt sem jöhetett haza, ugyanis közben meghalt a Gyűjtőfogház börtönkórházában. A zenészek hátmonostoriak voltak – a második falu ez innen, Baja irányában –, de lám, egy-két ember lejött Pestről is, sõt, egy bunyevác rokoncsalád Szabadkáról érkezett. (Nagy dolog volt ez, két évvel Tito láncos kutyázása után.) Ezek a főasztalnál ültek, külhoni ritka vendégek, a vőlegény anyja, a háború óta most látta először külföldre szakadt édeshúgát. ’Nem mi szakadtunk külföldre, a külföld szakadt ránk’, mondta a sógor, és nagyokat húzott a vörösből.” (14–15.) Érdemes felfigyelnünk rá, hogy a násznép látszólag ötletszerűen kiragadott tagjainak bemutatása során Kabdebó egyetlen bekezdésen belül eljut a lakodalmi torták közelképétõl az egyének sorsát alakító történelem távlatáig.
Az egyéni lét e történelembe ágyazottsága folyamatosan végigkövethető a trilógián. A folyamregény megírhatóságának természetéből fakadóan előfeltétele az efféle látásmód, ugyanis amennyiben a szerző nem értelmezné szerves egységként a folyam – és a mellékén élő népek-nemzetek – által meghatározott kultúrtájat, a földrajzi meghatározottságból is fakadó történelmet, valamint a majdan történelemmé váló jelenkort és a benne élő embert, akkor a folyam nem történelem- és sorsformáló erő, mi több, regényszervező elem, hanem csupán afféle háttérkép, vagy díszlet volna a műben. Mindemellett a regénytrilógia nem hagy kétséget afelől: Kabdebó Tamás nem csupán azt vallja, hogy a történelem, és annak azon pillanatnyi szelete, amelyet jelenként élünk meg, meghatározza az egyén körülményeit és ezáltal sorsát, de abban is hisz, hogy ez a hatás az ellenkezõ irányban éppily természetességgel érvényesülhet.
Ez a – olykor generációkon átívelõ – viszonyrendszer, melynek folytán az ősökkel megtörtént események a regényjelen szereplőinek életére is hatással vannak, gyakorta igen racionális módon jelennek meg: abban például, hogy a múltbéli generációk az általuk hátrahagyott tárgyi emlékek eszközével kommunikálnak a későbbi nemzedékekkel. A közelebbi-távolabbi ősök hagyatéka ezen esetekben a legkézzelfoghatóbb fizikai valóságban jelenik meg, és olykor éppen anyagi értékénél fogva befolyásolja az események alakulását. Mielőtt Dé Nyugatra menekülne, nagyanyjától gyémántköves gyűrűt kap, amely a külhoni újrakezdést hivatott megkönnyíteni. Az ékszer története az ükszülőkig vezethető vissza: “A negyedik lábujjamon platinagyűrű, benne félmogyorónyi briliánskő. Története mogyoróhéjban: apád születésére kaptam nagyapádtól, akinek anyai öröksége volt. Én már az utam végefelé járok: vidd tehát te magaddal.” (145., kiemelés az eredetiben.) Hasonlóképpen a – történelmi léptékkel élve – közelmúltban élt, de személyesen már nem ismert ősök megismerésének eszközeként is megjelennek olykor tárgyak, mint a szellemi örökség fizikai síkon megjelenő médiumai: a regény fő hősnője, Bűbáj – Búbáj – Álmos Erzsébet például édesanyjával együtt, a Mlinarik család fényképalbumát lapozgatván ismerteti meg a gyermek Gyuróval anyai ági őseinek történetét. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy az egyik felvételen szereplő apai nagyapa alakja már kívül esik a szülői és a nagyszülői emlékezet hatósugarán. Bűbáj sem, és édesanyja, Mlinarik Lujza sem képes azonosítani, hanem csak a regény narrátorainak legmindentudóbbika, a Duna-tájat földrajzilag és időben is egységként szemlélő genius locit megtestesítő Titkos Krónikás tudja beilleszteni őt a nagy tablóba (339–341.). Amikor Dé öntudatra ébredését követően Búbáj3 hazaindul Magyarországra, a kómából magához tért főhős egy papírsárkányt küld vele haza közös gyermeküknek, és közben a saját szüleivel megélt sárkányreptetések emlékét idézi meg, amelyet úgy is értelmezhetünk, mint kísérletet arra, hogy Dé a család térbeli szétszóratottságát a generációk közötti folytonosság szimbolikus újrateremtésével ellensúlyozza. (553.)
