Nagykanális – Majoros Sándor regénye, 20. rész – Egy rozsdás szög

Egy rozsdás szög 

A mi bácskai nyarunk csak egy szárnyait próbálgató, pelyhes kiskacsa volt ahhoz a tűzmadárhoz képest, amit Béla bátyámék hazahoztak Splitből. Alig ismertünk rájuk. Csáti-Szabó nagymamám kivételével olyan barnák voltak, mint a méz és aranypor keverékével befestett görög istenszobrok. Ha mosolyra nyílt a szájuk, vakító fényességgel szikrázott föl a foguk fehérje, és mert igen jó kedvvel érkeztek, nem is bírtunk rájuk nézni úgy, hogy ne hunyorogjunk. Ángyom elhalmozott bennünket a szokásos ajándékaival, de most olyan finomságok is előkerültek a táskájából, amelyekről a zombori időkben nem is ábrándozhattunk. Szopogattuk a datolyát és tömtük magunkba az eredeti svájci csokoládét, miközben hallgattuk a beszámolójukat. A legmegdöbbentőbb nem az volt, hogy a látvány, amit szolgáltattak, szöges ellentétben állt azzal a panaszkodással, ami a leveleikből áradt, hanem hogy Béla bátyám kérvényezte az áthelyeztetését, és bár nem kapott egyértelmű választ, a följebbvalói nem zárkóztak el attól, hogy ha talál egy Dalmáciából származó, de a mi vidékünkre helyezett katonaorvost, elcserélheti vele a státusát.

Mi már nem dicsekedhettünk ilyen jó hírekkel: április óta egy csöpp eső sem esett, aminek következtében a szövetkezet kukoricája olyan volt, mint a karnevál utáni papírhulladék. Csak a tarack burjánzott rendületlenül, ami nem is olyan nagy csoda, mert a gyökere tíz méter mélyre is képes lefúrni és ott mindig akad egy kis nedvesség. A nap engem is megkapott, de nem úgy, mint Babikáékat. A vállam meg a hátam szinte feketéllett, de a hasam olyan fehér maradt, mint a tej, ami a Nagy Árok partján heverésző békákhoz tett hasonlatossá. De nemcsak ebben különböztem az unokahúgomtól: Zajác Jani bácsi szellemképes televíziója nemrég elhozta nekünk a táncdalfesztivál utánozhatatlan csodáját, és ez mindenkit megbabonázott. Az asszonyok dagasztás közben most már nem a régi, unalomig ismételt magyar nótákat dúdolászták, hanem azt, hogy Nem leszek a játékszered. Az utóbbi időben már én sem kovbojost játszottam Gál Sancival, hanem az akol egyik lefeszített deszkájából gitárt fabrikáltam, és a Nagy Karcsitól kapott különféle acélzsinórokat ráfeszítve nyomtam a beatzenét. Mindez nevetséges semmiség volt ahhoz képest, ahogy a falu frissen alakult együttese muzsikált. Arról természetesen szó sem lehetett, hogy szombat esténként élőben is hallgathassam őket, de újdonsült barátommal, a lányok iránt talán kissé túlságosan is érdeklődő Kovács Árpival hittan után néha leragadtunk az ifjúsági klub előtt, és a fal tövébe guggolva hallgattuk, hogyan próbálnak. Árpi nem ábrándozott arról, hogy maga is hangszert vesz a kezébe, de a füle volt a világ nyolcadik csodája. Nem azért, mert az enyémmel ellentétben mindkét cimpája tökéletesen simult a fejéhez, hanem mert olyasmit is kihallott a dalból, amire én képtelen voltam. Figyeld azt a rezgést, ott a háttérben!, okoskodott, miközben az orra hegyére csúszott, vastagkeretes szemüvegét birizgálta. Az egy ritmusgitáron játszott basszus szólam! Jobban elkápráztatott ezzel a tudásával, mintha bekormozott üveg nélkül lestem volna a napfogyatkozást. Mindennek persze megvolt a magától értetődő magyarázata: Árpi nővére az NSZK-ban gasztarbájterkedett, és minden hazajövetelekor hozott a cimborámnak egy csomó lemezt. A hozzájuk tartozó pompás gramofon csak hab volt a tortán. Árpival így már akkor Beatlest hallgathattunk, amikor a Gyülekezet közben még nem jutottak messzebbre a Más ez a szerelemnél.

A féktelen zeneimádat mellett az is összekötött bennünket, hogy Árpit – csakúgy, mint engem – a reménytelen szerelem mételyezte. Állandóan a féllábú fürdőjegypénztáros lányáról, egy bizonyos Marikáról áradozott, én pedig megértően hallgattam, mert arra sosem vetemedtem volna, hogy bevalljam neki az Erivel kapcsolatos szakasztott ugyanilyen érzelmeimet. Egyébként is: egyre inkább beláttam, hogy hamarabb megy föl az ember a Holdra – az amerikaiak állítólag már ezen mesterkedtek –, mint hogy Erinél megértésre találjak. Hiába voltam egy kicsivel idősebb nála, ő azokat a fölsősöket istenítette, akik nyíltan cigarettáztak, és nem szállt inukba a bátorságuk, ha verekedésbe sodorta őket az élet.  

Ebben a mozgalmas időszakban történt meg az, aminek a sors cinkelt kártyás játéka miatt elodázhatatlanul be kellett következnie: egy langymeleg, lábáztatásra csábítgató estén beállított hozzánk András nagyapám – a fölavatási szertatás óta a kutyánk őrjöngő ugatással fogadta, másra viszont rá se bagózott –, és fakó hangon bejelentette, hogy meghalt Maris néném. Anyám azonnal a szögön lógó kendőjére pillantott, de nem nyúlt érte. Sírni sem bírt, pedig azt nagyon illett volna. András nagyapám ráült a mostanában csak lavóralátétnek használt német székre, egy gyűrött zsebkendővel leitatta a homlokáról az izzadást, és életében először visszautasította a pálinkát, amivel apám kapkodva megkínálta. Van, aki egy szempillantás alatt megőszül, mások ugyanígy szoknak le a cigarettáról, ő ettől a naptól fogva változott át öregemberré. Lehet, hogy Maris néném halálhíre elszakította benne azt a spárgát, ami egész életében a meggondolatlan tettek és kijelentések arénája felé rángatta, mert attól fogva nem kritizálta a rendszert és nem ivott tömény italt. Az alatt az egy perc alatt, amíg a konyhaasztalunk mellett ülve maga elé bámult, egy kissé meg is fonnyadt, mintha nem is a lányát fonta volna be sűrű gyökérzettel az enyészet, hanem őt, akinek valamilyen tévedés miatt még így is megmaradt az a képessége, hogy szabadon járkálhatott.

Aznap este az elalvás előtti csapongós, képzelgős időszakomat arra próbáltam használni, hogy fölidézzek valamilyen Maris nénémhez kötődő emlékemet. Nem volt egyszerű, mert számvetés közben kiderült, hogy még tízszer sem láttam életemben, és akkor sem őt tartottam érdekesnek, hanem a vele együtt mutatkozó Anti sógort. Maris néném az én szememben pontosan olyan testetlen volt, mint az ajtó mögé szorult árnyék. A hírből ismert jósága meg az ezzel együtt keletkező önzetlensége lehet, hogy elég volt az üdvözüléshez, de édeskevés a hosszú élethez. A testvéreit bezzeg majd szétvetette az energia. Az NSZK-ba spárgát meg epret szedni járogató Zsofka nénémet atombombával sem lehetett volna elpusztítani, Jancsi bátyám meg amellett, hogy délelőttönként a munkahelyén jobban és gyorsabban festette a smizetteket, mint egy automata, délutánonként parasztokat megszégyenítő szakértelemmel túrta a saját földjét. Eta nénémről csak annyit tudtam, hogy még mindig a szabadkai a városi fürdőben vasal meg söpröget – néha pedig beül a kabinba jegyet árulni –, de az sem lehetett könnyű kenyérkereset. Anyám kilógott ebből a sorból, főleg apám miatt, aki továbbra is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a munkából hazajövet gőzölgő étel várja az asztalon.

Maris nénémről – minő gyalázat – csak az az egy havas, latyakos Mária-napi látogatás, azon belül meg a Csernai Pityuval végbevitt helytelenkedés jutott eszembe. Föl sem merült bennem, hogy esetleg másmilyen elképzelései lehettek arról az életről, ami neki jutott, és hogy milyen keserű érzéssel vonulhatott ki ebből a világból, miután pontosan tudta: néhány családi fényképet leszámítva nem marad utána semmi. Sokkal rosszabb így meghalni, mint ahogy Ignác nagyapámat érte utol a végzet, mert ő úgy ült be abba a kocsiba a zombori Zsupánia előtt, hogy bármire gondolt, csak arra nem: legföljebb fél órája maradt hátra. Maris néném évek óta tudta, milyen próbatételnek néz elébe, de nem panaszkodott. A sírjánál ugyanezt mondta róla a pap is, ami fölveti annak gyanúját, hogy ez a szép gondolat nem is tőlem származik, hanem csak bennem maradt, ahogy a kikapcsolt tévé képernyőjén egy darabig még látszik a bemondónő szerecsenre változott képe.

Anti sógor egy gyanús tisztaságú barna bársonynadrágban és hasonló állapotú kék munkáskabátban fogadta a rokonság részvétnyilvánítását. Ahogy ilyenkor szokás, a sógorasszonyok egyre másra bizonygatták neki, hogy ez a szomorú esemény nem változtat meg semmit: ahogy eddig, eztán is a családunkhoz tartozik, és ha valamiben segítségre van szüksége, csak szóljon. Anti sógor bólogatott, hogy igen, igen, tudja ő ezt, és egészen meg van hatódva, pedig nem lehettek kétségei afelől, hogy az a vékony pecazsinór, ami hozzánk kötötte, végleg és összecsomózhatatlanul elszakadt. Később másodkézből még hallottunk róla ezt-azt, például hogy cigányokkal kupeckodik, meg hogy állandóan plezúros a képe, aztán ezek a hírek is megszűntek, és a sógort végérvényesen elnyelte a Boza tanító úr által fölvázolt kozmikus megsemmisülés.

De nem értünk rá Maris nénémet gyászolni, mert apám a temetés utáni héten katonai behívót kapott. A cetlit anyám vette át a postástól, és mert az ilyesmi nem maradhat titokban, rögtön maga köré csődítette a szomszédságot. Az asszonyok sopánkodva ingatták a fejüket, hogy: ajaj, nem jó dolog ez, a hadsereg sose viccből hívja be az embereket, mert ugyebár itt volt ez a kubai rakétaválság meg ez a hidegháború vagy mi a fene, de akik nem járatták a Magyar Szót, azoknak fogalmuk sem volt róla, merre van Kuba, és hogy miben különbözik a hidegháború a melegtől, ezért inkább a tojás áráról kezdtek beszélgetni. Aztán mindenki visszaszállingózott a maga portájára, mi meg ott maradtunk ezzel a nyugtalanságot gerjesztő papírdarabbal.

Legnagyobb meglepetésünkre a munkából hazaérkező apámat a behívó nem mozdította ki a lelki nyugalmából. Mintha még tetszett volna is neki az, hogy a katonaságnál számon tartják. Ez a körülmény valamelyest anyámat is megnyugtatta, de az a két hét, amíg apám távol volt, nagyon hosszúnak tűnt. Közben kinyomoztuk, hogy a faluból többen is osztoztak a sorsában, de közel sem annyian, mint az árvizes mozgósításkor. Anyám arra is emlékezett, hogy negyvennégy őszén, a Petőfi-brigádba egészen más szisztémával szedték össze az embereket, ezért úgy okoskodott: talán mégsem lesz háború. Zajác Jani bácsi egyébként azt állította, ez csak hadgyakorlat, és igaza lett, mert apám – csakúgy, mint a cimborái – egyetlen karcolás nélkül jött haza, viszont magával hozta a teljes menetfölszerelését. Mostantól tartalékos altiszt leszek, újságolta, és nekilátott, hogy a katonaszagú cuccot szétszortírozza a szekrény aljában. Azt is kikotyogta, hogy egész idő alatt Zobnatica mellett tanyáztak egy üres mezőgazdasági birtokon. Amikor megkérdeztem, hogy puskával lőttek-e, büszkén rávágta: mi az hogy! Annyi vaktöltényt eldurrogtattam, hogy ha mindegyikért kapnék ezer dinárt, kijönne belőle az évi fizetésem. Eszembe jutott Nagy Karcsi a hűznijeivel, meg az a szerb partizán, akit András nagyapám emlegetett, és nem volt kedvem folytatni a témát. De az egyenruha visszahozta bennem azt az érzést, amikor Zomborban vendégeskedve csodálattal nézegettem Béla bátyám fogasra akasztott tányérsapkáját, meg a századosi váll-lapokkal fölcicomázott köpenyét. Most végre alkalmam nyílt rá, hogy ha nem is ezen a káprázatos színvonalon, de mégiscsak katonaként parádézzak. 

Egy vasárnap délután – tudván, hogy a meccs miatt apám este hétnél korábban nem keveredhet haza – kihámoztam a katonagúnyáját a szekrényből, és beöltöztem bakának. A nadrág szárán hármat is kellett csavarintanom, a zubbony meg úgy lógott rajtam, ahogy madárijesztőn az ócska posztókabát, de amikor magamra csatoltam az antantszíjas övet, és belebújtam a Noé bárkájához hasonló méretű bakancsokba, megbizsergett bennem valami furcsa, jóleső érzés. A kép teljessé tétele érdekében a rohamsisakot is fölvettem – úgy billegett a nyakamon, mint egy botra szúrt görögdinnye –, aztán kivonultam az udvarra, hogy megmutassam a macskánknak, ki az úr a háznál. Szerencsétlenségemre éppen ekkor toppant be hozzánk Eri – Maris nénitől hozta át az újságot –, és amikor meglátott, azzal a csúfondáros kacagással jutalmazott, amivel a kissé beképzelt szép lányok korlátlan mennyiségben rendelkeznek. Ettől a pillanattól tudtam, hogy nekem befellegzett: agglegény maradok az idők végezetéig.

Ezer szerencsém, hogy apám előtt ez a haditett rejtve maradt, mert még tőle is megkaptam volna a magamét. A katonai fölszerelés állami tulajdon, és az ilyesmit nem szabad rongálni. Bár az is megeshetett volna, hogy elnézi ezt az apró kilengést, mert amióta a gyakorlatról hazajött, sokkal határozottabban forgolódott a világban. Ott még nem tartott, hogy fölkerekedjen és meglátogassa Béla bátyámékat, de a munkahelyén példamutató komolysággal teljesített. A cimborái nem mentek haza úgy, hogy a táskájukba ne szórtak volna bele legalább egy marék csirketápot, vagy az elemózsiás zacskójukba ne rejtettek volna el néhány szöget, de apámat sosem kapta el a kísértés. Nem azért, mert nekünk nem lett volna szükségünk jövedelem-kiegészítésre, hanem mert úgy volt az állami vagyonnal, ahogy az őrségbe állított katona a rábízott raktárral. Hogy nézett volna ki, ha megdézsmálja azt, amit óvnia és gyarapítania kellett? A főnökei előtt ez a gerincességnek látszó ostobaság nem is maradhatott titokban, olyannyira, hogy apám egy idő után a megbízhatóság mintaképe lett, és ennek éppen abban az időszakban vette hasznát, amikor az állam fölépítménye hirtelen megreccsent, és azzal fenyegetett, hogy mindenkit maga alá teremt. De addig még maradt majdnem pontosan két gondtalan évünk, legalábbis ami a politikai ügyeket illeti.

Péter-Pál után két héttel, ahogy szokás, megkezdődött az aratás, és ez minket is érintett, mert a vetésforgó szerint abban az évben búza nőtt a földünkön. A szövetkezet minden földmunkát elvégzett, de a learatott búza nem lett a miénk, mert előre kifizette a következő évet. Akkor viszont kukoricával bajlódtunk, de az legalább az utolsó csőig a mi górénkba került. Mindez nem jelentette azt, hogy a búzás években ne lett volna teendőnk a földdel. Igaz, hogy az új, belorusz kombájnok a munka nehezét levették az emberek válláról, de a szalmára ekkor is szükségünk volt. Apámék precízen számon tartották, mikor kerül ránk a sor az aratásban, mert ilyenkor tüstént összekaparták és kocsira pakolták a kombájnok után keletkezett zúzalékot. Nem tudom, hogy anyámnak miért kellett ebben részt vennie, de ő is ott serénykedett a többiekkel, és amikor egyik este hazajött, olyan vörös volt a lába szára, mintha bekenték volna míniummal. Hiába tettünk rá aludttejet és hiába borogattuk be ólomecetbe áztatott ronggyal, egész éjjel jajgatott a fájdalomtól. Másnap Nagy Maris néni megmondta a diagnózist: ez bizony tarlóbetegség, gyermekem. Mindez nem sok jóval kecsegtette anyámat, mert Maris néni azt is hozzátette, hogy az ilyesmi olyan, mint az örökletes vízkórság: kikúrálhatatlan.

Az üszökmérgezésről már hallottunk, ezt kukoricatöréskor kaphatta el, akit megkarcolt a szár, és a sebbe véletlenül belehullott annak a csúnya, fekete gombának a spórája, ami az elsorvadt csövek helyén pöffeszkedett. Gyógyíthatatlan volt az is, sőt, egyenesen halálos, a bácskai határ bizonyos értelemben tehát veszélyesebb volt az őserdőnél. Nem csoda, hogy a parasztok nagy részét ott érte utol a halál. A példáért nem is kellett messzire menni: Bódvai Sándor apját is a földjükön csapta meg a guta. Nagy Karcsi pedig egy olyan esetről is tudott, hogy egy napszámos aratáskor pálinkával akarta magát serkenteni, de kissé túlzásba vitte az ivást, és elnyomta az álom. Mire fölébredt, már csak a fél szemével látta, hogy a másikat pár lépésre tőle a varjak cibálgatják. Ám a legborzasztóbb az a sötétben kétségbevonhatatlanul igaznak tűnő legenda volt, amit a tanyásoktól hallottam: a völgyzugokban éjjel ködfátyolba burkolódzó, láthatatlan lidércek veszik át a hatalmat, és ha valaki véletlenül rálép az uszályuk szélére, azt félkegyelművé változtatják.

Ezek a máskor izgalmasnak tűnő rémtörténetek most gyerekes ostobaságoknak tűntek, mert anyám szemmel láthatóan nagyon beteg volt. A lábát égető tűz ugyan megcsillapodott, de úgy érezte, szünet nélkül forog vele a világ. Elmúlt egy nap, aztán még egy, de ahelyett, hogy javult volna az állapota, már a beszéd is kezdett nehezére esni. A szomszédasszonyok arról pusmogtak, hogy ez tán nem is tarlóbetegség, mert az ugyebár kellemetlen, de nem veri le lábról az embert. Apám megnyúlt arccal hallgatta az okfejtésüket, és közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Az alig négyéves Mártit napközben Zsofka néném vette a gondjaiba, de velem úgy viselkedtek, mint egy fölnőttel. Ott szomorkodtam a ganglépcsőn, és hallgattam ezt a varjak károgására emlékeztető beszélgetést, ami éppen úgy nem akart véget érni, ahogy a Tito születésnapját megelőző, az egész országot átszelő stafétafutás. Virradattól sötétedésig nem volt olyan órája a napnak, amikor ne állított volna be hozzánk valaki. Anyám lánykori barátnői, élükön a kendergyári időkben tangóharmonikázásáról ismertté vált Kovács Tecával ugyanúgy megjelentek, ahogy a szenvedések és furcsa betegségek terén jócskán megedződött Csáti-Szabó rokonság. Egyszer még Veronka néni is betoppant, és ha már ott volt, jól leteremtette apámat. Azonnal sürgönyözz az öcsédnek, Sándor!, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ez nem egy múló nátha, ide orvos kell, mégpedig sürgősen! Apám hümmögött valami mentegetőzésfélét, hogy tudja ő ezt, de Split nagyon messze van, ráadásul Béla nem is belgyógyász, hanem fül-orr-gégész. Akkor hívjátok ki a körzeti orvost!, kiabált Veronka néni. Még sosem láttam ennyire ingerültnek.

Anyámnak erről nem volt semmilyen véleménye, mert szinte nem is volt magánál. Ebben a se nem álom, se nem ébrenlét állapotban lebegett akkor is, amikor az övéi meglátogatták. A gyászruhás, beesett arcú Dudás nagyanyám földöntúli látványa mindenkit megrémített. Még a kutyánk is megfeledkezett az András nagyapámnak kijáró vad ugatásról. Valóságos csoda volt, hogy abban a sorvadozó állapotában Dudás nagyanyám a Bondorteleptől idáig tudott vándorolni. Maris néném temetésére egy fogadott csézán szállították, és amíg a procedúra tartott, a sír mellé tett széken üldögélt. Semmi szokatlan nem volt ebben, mert a nagyanyámat akkor már régóta emésztette a gyöngeséggel járó kórság. Ugyanolyan öregasszony volt, mint a görbe hátú Ilka néni, akinek az is nehezére esett, hogy a kis sámliját kivigye az utcára, mégis minden délután megküszködött ezzel a feladattal, pedig a tévé miatt akkor már ő volt az egyetlen tanyázó. Az utóbbi időben Dudás nagyanyám is ilyen öregasszony lett: ha lassan is, de ellátta a konyhai teendőit, aztán ölébe ejtett kézzel üldögélt az eresz alatt. A családi konzílium szerint orvosra nem is volt szüksége, mert mindez az öregség természetes velejárója, és azt ki így éli meg, ki úgy. A hevesebb vérmérsékletűeket megüti a guta, vagy a szívük szakad ketté, de van, aki évtizedekig kitart ebben az aszalt szilvára emlékeztető állapotában.

Úgy látszott, Maris néném halála sem viselte meg olyan nagyon Dudás nagyanyámat, pedig a közvélekedés azt tartja, egy szülőnek annál nagyobb csapás nem létezik, mint a mikor a gyerekét kell temetnie. Ki tudja, hová rejtette el a fájdalmát? Akár még bele is törődhetett abba, hogy a gyerekkorától beteges Maris nénémnek ez a sors jutott, de anyámat már nem engedhette el ilyen könnyen. Ezért arra az egy napra valamilyen emberfölötti megszállottsággal ismét az a régi, kemény gazdaasszony lett, akit még a féktelen komiszságáról híres András nagyapám sem bírt megtörni. Nem tudom, mit mondhatott apámnak, de ő aznap este, amikor a vendégjárás befejeződött, egy kicsit a pohár fenekére nézett. Odahúzott egy sámlit a betegágy mellé, és azon ücsörögve simogatta anyám dunna alól előhalászott, viseltes gyapjúsálként tenyérbe simuló kezét. Márti meg én a konyhából lestük ezt a jelenetet, ami olyan sokáig tartott, hogy nem is vártuk ki a végét. A hátsó szobába húzódva, a díványra kuporodva aludunk el, de csak egy szempillantásnyira, mert máris megvirradt, és amikor a szemünket dörgölgetve kitámolyogtunk a világosságba, ott találtuk az udvaron cigány Rúzsit. Csodásan szép volt a reggel, tán még nem is láttam ilyennek. Arra a virradatra emlékeztetett, amikor a halványrózsaszín virágokkal ellepett almafánkat frissen esett porhó borította be. Még Rúzsi földig érő, tirkatarka szoknyája is szépnek tűnt abban a minden irányból érkező fény és virágáradatban. Ahogy szokott, most is gonosz tekintettel fürkésződött. Úgy ugrottam félre az útjából, minta nem egy ádázul füstölgő pipát, hanem sziszegő kígyót tartott volna a kezében.

Ha nem ilyen korán érkezik, valamelyik önkéntes rendfenntartó biztosan kipenderíti az utcára, de mert még az ágy szélére borulva éjszakázó apám is csak kábadozott, cigány Rúzsi gond nélkül beosonhatott a szobába és kinyithatta mind a két spalettát. Alaposan megnézte magának az alvó anyámat, aztán a szemét dörgölgető apámhoz fordult. A halál itt ül a feleséged ágya szélén, mondta szemérmetlen nyíltsággal. Azt suttogja, nincs megelégedve azzal, aki a múltkor elragadott. Ha kiásol a földből egy satnya répát, bosszús vagy, és rögtön keresel egy másikat, mondja a halál, mert nem kell neki a csóré élet. Ilyenkor kitép magának egy másikat, de ha már van egy a markában, megelégszik a csenevésszel is. Két fonnyadt répa már kitesz egy egészet.

A cigányasszony ezt már nem apámnak mondta, hanem nekem, és olyan áthatóan nézett a szemembe, hogy kirázott tőle a hideg. Nyoma sem volt az iménti varázslatos reggelnek, Márti riadtan hevert mellettem a díványon, de apám legalább megemberelte magát, és elment, hogy kihívja a betegünkhöz Tumbász doktort. Anyámat még aznap bevitte a mentő Szabadkára, én pedig biztos voltam benne, hogy nem fogom látni soha többé. 

 Elárvultan ücsörögtünk a ganglépcsőn – apám középen, Márti jobbról én meg balról –, és kifelé bámultunk az udvarba, ahol semminek nem volt gazdája. Az árvácskák lehajtották a fejüket, a savanyításra kitett uborkát fölborította a macska, a szárítókötélen felejtett ruhát leszarták a verebek, az almafáról meg villámgyorsan lehullott és barna foltokká löttyedt a termés. Attól a pillanattól, hogy anyám kikerült a házból, a szomszédok is elmaradoztak. Délután Nagy Maris néni ugyan még benézett hozzánk, de amikor látta, hogy hiánytalanul megvagyunk, tüstént visszafordult. Estefelé apám végre rájött, hogy meg kéne etetnie bennünket, ezért összeütött egy rántottát, de úgy megszórta erős paprikával, hogy képtelenek voltunk megenni. Még ennyire sem értett a főzéshez, pedig ahogy Karcsi mondaná, az nem egy nagy vasziszdasz. És hogy a nyomorúságunk még kibírhatatlanabb legyen, másnap a munkahelyén belelépett egy rozsdás szögbe. Úgy hozták haza a szövetkezeti traktor utánfutóján, mint egy zsák nullás lisztet.

Mártival most már végleg magunkra maradtunk, mert ezt a rengeteg csapást látva azok is elriadtak tőlünk, akik eddig kitartottak. Apám bent szenvedett az első szobában, mi meg a kertben vadásztunk valami ennivalóra. Nem találtunk mást, csak félérett kásás szilvát. Nekem volt annyi eszem, hogy ne egyek belőle jóllakásig, de Márti nem ismert mértéket. El is csapta vele a hasát annak rendje-módja szerint.

Most már ketten nyögtek a szobában, én meg sírásra görbülő szájjal ültem a küszöbön. A zöld szilvától kapott hideglelés nem vészes, másnapra rendszerint el is felejti az ember, és apám sem kaphatott vérmérgezést, mert a fülem hallatára mondta az őt betámogató Zajác Jani bácsinak, hogy igen, beadták neki a tetanuszt. Biztosan fáj neki az a szúrás, mert amikor az ember szétroncsolja a talpát, az nem tréfadolog. Én csak tudom.

De mihez kezdjek velük egy szál magamban, amikor anyám a szabadkai kórházban haldoklik? Olyasvalaki kellett ide, akinek tekintélye van, és nem hagyja elfajulni ezt a sok önsajnálkozó szenvedést. A fénykorát élő, kutyafejű András nagyapám olyan rendet vágott volna itt, hogy csak na! Ahogy hajdanában a dunsztokat szétverte, az szinte példa értékű. Nekem sosem lett volna merszem ilyesmire, mert attól is viszolyogtam, hogy légpuskával belőjem annak az elhagyott tanyának az ablakát, amit Gál Sancival fedeztünk föl az egyik határjárásunk idején. Nálunk volt a nagybátyjától kölcsönkapott légpuska, meg vagy kétszáz golyó. Lőj már, te marha, nem lakik itt senki!, biztatott, de én nem mertem meghúzni a ravaszt. Gyáva nyúl, sziszegte ekkor, és kinyújtotta a kezét, hogy a puskát elvéve példát statuáljon, de én hirtelen megkeményedtem. Célba vettem az egyik ablakot és lőttem. Az üveg csörömpölve tört össze. Töltöttem és megint lőttem. Szanaszét repült a sok üvegszilánk, forgácsolódott a vakolat, de én csak lőttem és lőttem. Olyan volt, mint egy igazi háború, amikor valódi katonagolyók faragják a házakat. Sanci elégedetten kuncogott, de egyszer csak megdermedt, mint a veszélyt szimatoló kutya: a tanyaépület mögül előcsoszogott egy riadt tekintetű, aprócska öregember. A halálos ágyamon is emlékezni fogok arra a bűntudattal és rettegéssel terhelt menekülésre, ami ezután következett, de András nagyapámnak ehhez nem volt semmi köze. Legalább ennyire testes valóság az is, hogy eddigi életem során nem kértem tőle még egy petákot sem, és a saját akaratomból nem is látogattam meg soha. Most viszont nem volt más választásom.

Attól féltem a legjobban, hogy egy olyan időszakot fogok ki, amikor az unokatestvéreim is ott lebzselnek nála, mert akkor megsemmisülök a szégyentől. Kiváltképp úgy, hogy nem is tudtam, mivel állítsak be hozzá. Azt nem mesélhettem el, mit hallottam a cigányasszonytól, pedig az a vén banya valamilyen módon hozzájuk kötődött. Egyáltalán nem lehetett véletlen, hogy mindig anyámat kereste, sohasem apámat. Közös titkuk lehetett Dudás nagyanyámmal, amit ő aztán a legkisebb, és tán legkedvesebb gyerekére hagyományozott.

A nagyszüleim a sötét konyhában ücsörögtek – ismertem ezt a szokásukat: sosem égették fölöslegesen a villanyt –, de mintha már vártak volna. A nagyapám világosságot csiholt, a nagyanyámtól meg kaptam egy tál köménymagos levest, ami olyan jólesett, mintha a világ legpompásabb étele lett volna. Csak eztán adtam elő, mi újság a házunk táján, és mert a meleg ételtől a szégyenkezésem is fölparázslott, egy szót sem szóltam cigány Rúzsiról. András nagyapám eztán fölajánlotta, hogy hazakísér, bár arra azért nem vetemedett, hogy a kezemet is megfogja. Előtte lépkedtem, ő meg peckesen követett, mint a dinnyelopáson kapott tolvajt a csendőr. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, és ahogy közeledtünk a Gyülekezet közhöz, úgy éreztem egyre nagyobb árulásnak ezt az egészet. Mintha az éj leple alatt kiosontam volna az ostromlott várból, hogy ráhozzam a védőkre az ellenséget, aki maradéktalanul meg is felelt ennek a föltételezésnek: a kapunk előtt nyersen rám szólt, hogy kotródjak befelé, mert neki még van egy fontos elintéznivalója, aztán eltűnt a sötétben.

Azt az éjszakát sosem felejtem el, mert csak hánykódtam a két nyöszörgő nagybeteg között, miközben anyám tán már ki is hűlt a szabadkai városi kórházban. Nem imádkoztam, hogy kapjam vissza, mert azok után, amit az ellen az öregember ellen elkövettem, nem nagyon bízhattam Istenben, és egy megalázó kaland egy napra amúgy is elég. Inkább csak szipogtam és sóhajtoztam, mélységesen fájlalva azokat az epizódokat, amikor annyira fölidegesítettem szegény anyámat, hogy el kellett tángálnia. Csupa olyasmi jutott eszembe, amikor valamilyen meggondolatlanságommal a kétségbeesés szélére sodortam, és ez éppen olyan volt, mintha becsaptam volna. Innentől pedig azt is tudtam, hogy hiába a hittan és a vasárnap délelőtti miselátogatás, nem maradt számomra más, mint az örök kárhozat.

A pokoli éjszaka után rettenetes nappalra ébredtünk: apám belázasodott, Mártin kiütközött a vékonyfosás, engem meg a téboly szele kerülgetett. A ganglépcsőn kuporogva tehetetlenül bámultam, ahogy a portánk szinte percek alatt változik át Róka öcsiék birodalmát idéző rablótanyává: a tyúkok beszabadultak az első udvarba és a virágoskertben kaparásztak, a malacaink annak a deszkának a helyén, amit a gitárkészítés kedvéért lefeszítettem, kitörtek az ólból és furmányos ügyességgel behatoltak a veteményesbe, a kutyánk meg az ól tetején, a cserepeket lerugdalva kergetett egy idegen macskát. Nem bántam semmit, de apám ezt abban a kétségbeejtő állapotában sem bírta elviselni, mert kisántikált az udvarra, levette a szögről a hat szál szíjból saját kezével font korbácsát, és ahogy a csikósok szokták, fegyelmezési céllal odacsördített a virágágyások közt garázdálkodó tyúkok közé. Más körülmények között ez untig elég lett volna a betolakodók megfélemlítéséhez, ám abban a legyengült állapotában valahogy elméretezte a dolgot, mert a korbács végével úgy szemen csapta magát, hogy öröm volt nézni. Tudom, hogy ez becstelenség, mert hát anyám halálos betegsége súlyos drapériaként borult a vállamra, mégis kibuggyant belőlem a röhögés, amikor apám a korbácsot elhajítva, a tenyerét a megbántott testfelületére szorítva, szaporán átkozódva visszakotródott a szobába immár hatványozottan szenvedni.

Nem sokkal később Zsofka néném is megérkezett, és a rá jellemző céltudatossággal azonnal rendet tett. Mártit langyos sós vízzel percek alatt kipurgálta, engem meg utasított, hogy menjek el a patikába és apám sebére vegyek egy kis zacskó hipermangánt. Amikor visszaértem, legnagyobb ámulatomra Béla bátyám Ami 6-osát fedeztem föl a kapunk előtt. Az is kiderült, hogy nem egyedül jött, hanem Csáti-Szabó nagymamámmal, aki rögtön átvette stafétabotot Zsofka nénémtől. Egy saraboló kapára támaszkodva apám ott ügyetlenkedett közöttük, ráadásul a szeme alatt kirajzoló lila karikát leszámítva nem is látszott betegnek.

Béla bátyám elárulta, hogy tegnap valaki táviratozott a spliti katonai parancsnokságra, hogy családi okok miatt azonnal jöjjön haza. Csak azért kaphatta meg az üzenetet, mert a hadsereg minden ügyet komolyan vesz. Először arra gondolt, Veronka nénivel történt valami, ezért telefonált az itteni milíciára, hogy menjenek ki hozzá. A párban érkező rendőrök láttán Veronka néni majdnem szívbajt kapott, de amikor fölfogta, hogy nem az üzleti ügyeit jöttek firtatni, nagy nehezen kinyögte: vele minden rendben, anyám viszont élet-halál között lebeg a szabadkai kórházban. A milíciákkal lebonyolított második telefonja után Béla bátyám eztán fölhívott egy szabadkai orvos ismerősét, aki gyorsan kiderítette, hogy a szóban forgó beteg állapota nagyon súlyos, de már túl van az életveszélyen. Pajzsmirigy-rendellenességet és krónikus vérszegénységet állapítottak meg nála. Ez a nyavalya nem gyógyítható, de rendszeres orvosi ellenőrzéssel kordában lehet tartani. Amikor Béla bátyám észrevette, hogy a jó hír hallatán mosolyra derül az ábrázatunk, rögtön lehervasztott bennünket. Azért ne örüljetek annyira, mert ez a dolog még rosszra is fordulhat, mondta, de anyátok – nézett rám és Mártira – most már jó kezekben van, és ez több mint biztató.

Mindjárt be is terelt bennünket az Ami 6-osába, és meg sem állt velünk Szabadkáig. Azok után, ahogy anyámat utoljára láttuk, egy kissé félve dugtuk be a fejünket a kórterembe, de a betegünk tényleg jobban volt. Sápadtan és egy kicsit pityeregve fogadott bennünket, de mindez alátámasztotta azt, amit Béla bátyám mondott: itt már tudták, mi a baja, és ha a tudomány valamit kiderít, azt erősebben fogja, mint macska a spájzban elkapott egeret. Anyámat eztán még két hétig tartották bent, ami majdnem pontosan annyi idő, mint amennyit apám a hadgyakorlaton töltött. Amikor lesoványodva és harmatgyengén, de végül hazabocsátották, úgy ámuldozott a mi szemünkben semmit nem változó udvarunk szépségén, mintha nem egy jószágokkal telezsúfolt, unalmas fertály lett volna, hanem valami tündérkert. Csáti-Szabó nagymamám ott maradt nálunk, és ugyanazzal a célra törő határozottsággal vezette a háztartást, ahogy a Petrás Örzse utáni években. Annak ellenére, hogy nyáron az ilyesmi nem szokás, addig mesterkedett, amíg az egyik tyúkot elő nem léptette kotlóssá, aztán az egyre szélesebb körben terjedő divatot követve, libákat, meg csupán dísznek való, de nagyon mutatós krédlityúkokat szerzett. Az alatt a két hét alatt kimeszelte a gangot, televarázsolta a kamránkat dunsztokkal és olyan virágokat ültetett a kertünkbe, amelyek nevét a szomszédasszonyok még csak nem is hallották.

Anyám még a kórházban gyógyulgatott, amikor fülünkbe jutott a hír, hogy András nagyapám megint elkövetett egy kilengést. Ezúttal a postán viselkedett minősíthetetlenül, mert zárás után föltehetően illuminált állapotban addig verte botjával a hivatal ajtaját, amíg a távírdász elő nem mászott a szolgálati lakásából. Az nem derült ki, mi ütött belé, pláne azok után, hogy mindenki azt hitte: Maris néném halála után végleg benőtt a feje lágya, de ami történt, az megtörtént. Nagy szerencse, hogy a távírdász nem vette komolyan a dolgot, és nem jelentette föl csendháborításért, mert akkor nem ússza meg pénzbüntetés nélkül. Úgy rémlik, ezt a hírt apám hozta haza a borbélytól, és nem éppen indulatmentesen mondta el Csáti-Szabó nagymamámnak. Nem figyeltek rá, hogy én is ott vagyok, és mindent hallok, azt meg hál’ istennek nem vették észre, hogy egy szempillantás alatt olyan vörös lettem, mint egy indián.

Közben Dudás nagyanyám állapota rosszabbra fordult. Ekkor már hozzá is muszáj volt kihívni Tumbász doktort, de a tudós ember csak a fejét ingatta. Tisztességből ugyan fölírt neki valamilyen tablettákat, ám azok nem értek többet a kiskoromban szopogatott csonterősítőknél. Zsofka néném szerint a doktor azt mondta, teljesen értetlenül áll ez előtt a jelenség előtt, mert a nagyanyámnak nincs olyan kimutatható szervi baja, ami megmagyarázná a hirtelen leépülését. Ne vegye tőlem rossz néven, András, de a felesége mintha szánt szándékkal fordított volna hátat a világnak, mondta a nagyapámnak, és nem fogadta el a vizsgálatért fölajánlott csirkét.

Anyám hazaérkezésének örömét jócskán beárnyékolta ez a fejlemény, mert bár a betegedése kezdetén tapasztalt vendégjárás teljes egészében megismétlődött – a szederbortól a hecsedli lekvárig mindennel elhalmozták –, egy idő után óhatatlanul Dudás nagyanyám állapotára terelődött a szó, és onnét már nem kellett olyan nagyot kerülni, hogy ne forogja ki a szó azt is, mi lesz András nagyapámmal, ha ne adj’ isten megözvegyül. Az ilyen nagytörvényű emberek, mint amilyen a te apád, okoskodott Nagy Lidus néni, Karcsi barátom anyja, nem bírják elviselni a magányt. Az én apámat is megpróbáltuk összekommendálni egy hozzá hasonló korú, rendes özvegyasszonnyal, de nem kellett neki. Inkább fölakasztotta magát.

Lidus néni maga is úgy érezte, hogy ezzel a szabadszájú beszéddel kissé túlzásba vitte a dolgot, és valami olyasféle szófordulattal, hogy de hagyjuk ezt, arról kezdte faggatni anyámat, milyen volt az ellátás a kórházban, mert valakitől azt hallotta, ott szinte ehetetlen az étel. Anyám ezt rögtön megerősítette, mire Lidus néni, láthatóan megkönnyebbülve, hogy sikerült semlegesítenie az előbbi, meglehetősen furcsára sikeredett kijelentését, rávágta, hogy: na, ez meg is látszik rajtad Terikém, úgy összementél, mint az ablakpárkányon hagyott rózsabimbó, de majd az anyósod fölerősít.

Ez a beszélgetés az első szobában zajlott, mert anyám még nem volt olyan állapotban, hogy ugyanúgy járkálhatott volna, mint régen, de most már nem betegként feküdt az ágyban, hanem csak végigdőlt rajta, mint egy dáma. Csáti-Szabó nagymamám ezalatt kint tevékenykedett a konyhában. Az ajtó nejloncsipkével takart üvegkockáin belátszott hozzánk, hogy elmélyülten metéli a vasárnapi levesbe szánt tésztát. Olyan szakaszosan mozgott a kezében a kés, mint akinek egészen máshol járnak a gondolatai.