A ringyó és a király – Janus Pannonius versei Orbán János Dénes (újra)fordításában (2)
A RINGYÓ ÉS A KIRÁLY
JANUS PANNONIUS VERSEI
JANUS TRANSSYLVANICUS ÁTKÖLTÉSÉBEN
(újabb részletek)
OPTAT COITUM PUELLAE
[Egy leánnyal szeretne lefeküdni]
Mindenekelőtt, Ágnes, béjelentem:
e verset farkam és nem szívem írja.
Egyetlen vágyam van csupán: kefélni,
és semmi mást nem vetek most papírra.
Hidd el, tudom a szerelmes vers kliséit,
s hogy költő mivel árthat vagy arathat,
de leszarom. Mit uradnak kell adnod,
tálald az ajzott, vad magyar parasztnak!
Egy szót se szólj, unom a szűzbeszédet,
kit érdekel, hogy miként nyavalyog
ki hozományért vesz majd el, a férjed?
Hát ennyi volt a felvezető maszlag,
s bár kézenfekvő rímen agyalok,
mellőzöm inkább, hogy ne vélj kamasznak.
PORCELLIO POETAE
[Porcelliusnak, a költőnek]
Almát és verset küldtél, Porcellius,
és most nem tudom: alma kíséri versed
vagy versed az almát? Korántsem mindegy,
az evés élvezetét a szellemével kísérni,
vagy az olvasás gyönyörét a gyümölcs
zamatával fűszerezni. Ám mielőtt
e bölcseleti felütéstől elalélnál,
mint férfi férfival, beszéljünk: mit akarsz?
Almával és verssel megkörnyékezni a seggem?
Avagy verssel és almával elérni azt,
hogy Guarinónak áradozzak rólad?
A kánon kulcsa – köztudott – nála van.
Porcellius, szépérzékem lekókad.
Almád is fanyar, és persze nem arany.
AD AEQUALES SUOS
[A kortársakhoz]
Mintha magiszter lennék vagy Maecenas,
szobám padlója versekkel teli.
Az írás láza tombol Itáliában,
szellemi pestis. Megbolondultak a múzsák,
tán velencei ajzó bájitalt vedeltek:
kurválkodnak minden műkedvelővel.
Gryllus is élvez, visong, versrongyba törli faszát.
Olykor szörnyülködöm, rút Tartarosznak
mely bugyrából támadhat ez az agyrém,
máskor röhögök, könnyem potyog hiszen
száz pagliaccio nem tudna ily bohózatot produkálni.
Ám ennél is szörnyűbb, hogy ábszolúte mindegy,
híresebb kortársaim közül ki biggyeszti
nevét a papirosra: egy hangon szól valahány.
S nem elég: mind valami elvont bölcseletbe fullad.
Mondom én, igaz költő felismerszik stílusáról,
nem kell a szignó, úgyis tudjuk, ki írta a dalt.
Szintúgy a nagy költészet ismérve az egyszerűség,
tiszta gondolat. A philosophia csupán fűszere
lehet a poézisnek, a csűrcsavaros elmélkedést
bízzuk Ágostonra, a Szentre és társaira.
Köröttünk hever megannyi emberi téma,
forr a vér és a bor, dobban a szív, remeg a nyelv,
szűz ringyó, kit bármely bujaságra taníthatsz.
És még valamit, társaim, a költészetért megtehetünk:
ha nincs mit mondanunk, egyszerű: tartjuk a szánk.
Ilyenkor érzem az iszonyú magányt,
ó, mindenki ír, nem olvas senki sem,
bé is rekesztem naiv tanmesémet.
A konviktusban szomszédom a kortárs
poéta, Ottó, a brandenburgi német,
eltévedt múzsákkal fajtalankodik,
fröccsen a penna. A végtermék: mint a szar.
A postakocsi újabb förtelmekkel gurul be.
De mégiscsak száll új szárnyakon a dal.
VERDICTUM
[Verdiktum]
Vallinusom, lásd be, hiába az igyekvés és az utánzat.
Érzik a versen, ki művész és érzik, hogy ki iparos.
Csak bizonyos számú classicust bír meg e század,
s röpít a mennybe e furcsa anyag, mire bízzuk a lelkünk
és/vagy kitöröljük véle a seggünk:
a papiros.
