Ugrás a tartalomra

 

Tűröm – Keszthelyi Rezső versei

TŰRÖM
KESZTHELYI REZSŐ VERSEI
 
 
Séta
 
Selymesen tolja lépteim alá
a kőlapokat a szél,
hadd figyelhessem zavartalan,
míg parti sétám véget nem ér:
hogyan érlelődik kinn, a tengeren
a derű vergődése.
 
 
 
Tűröm
 
tódulni pillantásaimra a tenger
égboltkék tömegét  –
ha már holtamban látnám,
ami most még az enyém.
 
 
 
Vázlat
 
A tengerre ráhullik apránként a színe –
pipázom a kerti karosszékben,
közös csendet hallgatok;
lepkeszárnyak bóklásznak levegőt,
és valamely égitest fényideje
éppen jelenként ideér;
meredt gyík a falon, csak lüktet:
sziklaszív, a társa meg oleander fürtje,
kiről alig-párák oszlanak,
és sirályok kerengő tollpihéi
rajzolják, ami most
velük én magam.
 
 
 
Rajzillúzió
 
 
Szállong a tenger eseményeivel a mennybolt,
míg vele  vadméhek ásnak bimbók ölébe,
hangyák cipelnek csipetnyiket,
sziklarésben  vadászatra
merevedik a  gyík.
 
A szél pedig mindeniket magába lihegi,
és rögvest egyéb
bármelyikre pallérozza át.
 
 
 
Látatlan legenda
 
Sziklarés,
belőle  ezüstzsálya
tör elő,
csaknem égerő, vagy valóban az;
napsárga virágját
a szél színregéje csipdesi,
ő meg, míg nem kókad,
a tenger horizont-
tömegére fekteti;
 
és e történést
a pillanataimmal
titáni légszem követi.
 
 
 
Szópillanatok
 
Élek,
 
míg nemlétem
visszaragyog. 
 
/
 
Serény
 
Gyűjti belőlem
pillanatait,
ami végeszakadatlan.
 
/
 
Óhaj
 
Tört nyugalmat szerkeszt a girhes ág –
úgy kellene most, aki jobb, mint én,
és nékem ezért megbocsát.
 
/
 
Lélekszünet
 
Óhatatlan vonz, ami való,
és érzékeny semmivé igéz.
 
Végek nélküli tájakon
honolnak, kik a dolgok,
és gyűjtik magukba összes talányuk,
míg sejtelmük sincs:
a titkuk mit él.
 
/
 
Obligát képzelgés
 
A Hold fényéből
gólyák ereszkednek alá:
költeni újra a sziklákba sajtolt
virágzat színét, szárnyalás fényét
 
/
 
Észkép
 
A pillák
a pillák leélhetetlen hunyorgása –
irdatlan, láthatatlan
mozgásban.
 
/
 
Megtérő múlt
 
A sivatagot rátette a szélre,
és a szárnyalás fényét a szájára vette,
hadd szólhassa kertjének a tengert.
 
Az élet létezésén
mindig ott libeg
valamely hihetetlen arca.
 
Fehéren és tétován
borulnak le az állatok.
 
/
 
Lakhely
 
Hol vagyok,
mikor otthon vagyok?
 
/
 
Lom
 
Napról napra
azt is élem,
mit napról napra
nem élek.
 
/
 
Mottó
 
Ó, az élet nem így van,
de ki tudja egészen másképp?
 
 
 
Szűrtfény
 
Reped a rög,
csurog belé a nyű –
örök reszketés
a szél vakolata.
 
Legalul számolja
a holdkeltét – hol a haj
minden perce hullám, és madár
ég a földben.
 
A lehetetlen bocsátja el,
mikor meghal – a leheletről leszárad
a tenger, ám felhasad
újra az eső háttere.
 
Kórók között
vérvörös szirom kaszabol –
lényét az árnyéka fénytől
övezi hajthatatlanul.
 
 
 
Töredék terzinák
 
Feltűnik olykor-olykor
lélegzetemben
egy-egy lélekszünet.
 
Benne a leélés
pillanata
önmagára vár.
 
Múlásával
múlását türtőztet
a mulandóság;
 
darázsfej furakodik
virágporba, egy égboltrész
meg fuvallata.
 
A vázában pedig
éppen szál krizantém,
fehérségét élve.
 
De egyáltalában:
valahány tekintetem
nézésemben telik,
 
az élménytájak
emlékvesztése minduntalan
beteljesedik.
 
*
 
Az ablakrácson széncinegék,
vörösbegyek,emlékbe fürtölődve,
éppen pirkad rájuk
 
sűrű-sűrű  havazás.
Szólítgatnám őket,
ha dallamvoltam gyanítnák.
 
Aztán színillanás fürgén szerteszét,
és hallható,
a csönd miként cselekedik.
 
Tudatom meg
az értelmét imígyen keresgeti,
és ha
 
találja, a szavak belbecsét
a szüntelen
legott elnyeli.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.