In memoriam Papp-Kincses Emese – Viszontlátásra, Emese!
Viszontlátásra, Emese!
Valamikor ’69 vagy ’70 nyarán találkoztunk először. Akkori férjem nagybátyja, a neves színész Bencze Feri, közismert nevén Liba, ottmaradt Kolozsvárott. Hozzá jártunk szinte minden szabad szombaton, kéthetente Kolozsvárra, és amikor székelyföldi útra indultunk egy nyáron, tőle kérdeztük meg: tudna-e egy megbízható támpontot adni. Hát persze, gyerekek, Kincses Emesét Gyergyóalfaluban! El is indultunk Tamással, a férjemmel meg két lengyel fiúval. Huszonvalahány évesek voltunk. Keressük a faluban az orvost meg a tanárnőt, rögtön útba igazítottak. Először bemegy Tamás, „Csókolom, a Bencze Feri unokaöccse vagyok. Tudnának-e szállást ajánlani?” „Ne viccelj! Szállj meg nálunk” – mondja egy korunkbeli szép vörös nő, Emese. „De itt van a Gizi is.” „Az ki? – kérdezi a szép vörös. „Hát a feleségem.” „Ne viccelj, öcsi, jöjjön ő is.” „De itt van a Jurek, meg a Leszek is, két lengyel barátunk.” „Hát jöjjenek ők is”...
Így kezdődött életem egyik legszebb útja, az egy hónapos székelyföldi barangolás és egy életre szóló barátságom Kincses Emesével. Attól fogva, ha kétévente Pestre jöhettek Papp Árpival – Pippel –, mindig találkoztunk. Én, a született pesti ámultam és bámultam, hogy az erdélyi magyar értelmiség mennyivel műveltebb és tartásosabb, mint az itthoni. Papp Árpi, az orvos férj mondta egyszer a hetvenes évek végén: „Mi itt maradunk, nem tudnak velünk mit kezdeni, a négerekkel sem tud mit kezdeni Amerika”... Papp Árpi Nagybányán halt meg egy orvos-kongresszuson, egyedüli magyar kórházigazgatóként. Bordáit összetörve találták egy másfél méter magasan álló balkon alatt 92-ben...
De ne ugorjuk ekkorát. Előbb nagy szilveszteri bulik Bencze Ferinél Kolozsvárott, ők is ott vannak... Feri Pestre nősül, készül az áttelepülésre, Emese pedig kiabál: „Patkányok, menekültök a süllyedő hajóról”... Sokat jár Pestre, írja a doktoriját a két világháború közötti magyar történelmi regényről, Gulácsy Irénről persze elsősorban. Meg is védi, de azért behívatják a szervek, hogy lépjen be a pártba, anélkül nem fog menni. Erre ő: Ha Einstein Csíkszeredában élt volna, neki is be kellett volna lépnie? Soha nem fél, védik őt szeretett tanítványai, családja védőburka. Ez a burok akkor pattan szét, amikor Árpi, Pip gyanús körülmények között meghal. És a szenvedés – ahogyan Ő állította – teszi íróvá és politikussá. Az RMDSZ alapító tagja és Hargita megyei titkára, 91–94 között az EMKE alelnöke, 2012-ig önkormányzati képviselő. Tanít a Sapientia Egyetemen magyar művelődéstörténetet, 2004 óta az MTA határon túli köztestületének tagja. Nagyon szeretett tanítani, soha nem érezte tehernek az általános iskolai munkát sem. Láttam színpadi rendezéseit. Páskándi A költő visszatér című művét vitte színpadra Csíkszeredában, majd Árpád-házi Szent Erzsébetről írt drámát. Úristen, mondtam neki, mennyi tehetség vesz itt el Erdélyben! Igen, mondta szomorúan. 2002-ben EMKE-díjat kapott, 2007-ben Julianus-díjat, 2014-ben pedig megkapta a magyar állam tiszti keresztjét.
Egy évig küzdött a rákkal. Gyermekei áldozatosan ápolták. Ha csak ennyi lett volna az életedben, hogy imádnak a gyermekeid, akkor is boldog lehettél volna – mondtam egyszer neki. Mire azt felelte csendesen: „Ők egy eltűnőben lévő erdélyi családmodell utolsó mohikánjai”. Hát azok. A fia azt mondta: választottunk egy utat, és azon végig fogunk menni. Lánya pedig az amerikai álláslehetőséget hagyta ott, a pénzes, fényes karriert, hogy Csíkszeredában, otthon élhessen...
Emese, találkozunk. Válassz magad mellett egy jó helyet, hogy együtt figyelhessük szeretteink sorsát, édes hazánk sorsát, és együtt csóváljuk a fejünket, hogy milyen kevés az okos és bátor férfi, a nők között mennyivel több akad...
Csisztay Gizella
