Ahol a Gerbaud és a tojtoj szaga összeér

Unjuk-e a Könyvhét műanyag asztalait, az évről évre napfényben fakuló és viharban foszladozó színes napernyőit? Unjuk-e, hogy mindig ugyanazon íróknál állnak a leghosszabb sorok? Elegünk van-e abból, hogy a könyvek kapnak egy teret és néhány hetet, utána karácsonyig pihenőre vonulnak? Unjuk-e, hogy zsúfolt a Vörösmarty tér? Bosszant-e minket, hogy a pavilonok éppen Vörösmarty szobrát takarják ki? Furcsának találjuk-e, hogy ezt éppen egy fiatal szegedi költő vette észre, és évek óta senkit nem zavar? Irritálja-e az orrunkat, hogy a tojtojba beszivárog a Gerbaud szaga, a Gerbaud-ba pedig a tojtojé? Unjuk-e a fanyalgásokat, a sajátot és a másokét?

A miénk Európa legnagyobb könyvesboltja – mondta Kocsis András Sándor, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnöke a szegedi országos megnyitón 2014. június 12-én.

Örülünk-e annak, hogy van egy óriási boltunk? Örülünk-e annak, hogy a kisebb kiadóknak talán sikerül kijönniük nullára? Örülünk-e annak, hogy akkor is kint kell lenniük a téren, ha bukás az egész? Kitelepülnek, mert azt mondják, aki nincs ott, nem létezik. Miért nem örülünk annak, hogy legalább néhány napra a könyvekről szól a tér és az idő? Kellenek-e nekünk a kisebb kiadók, vagy döntsön a vásárló tömeg, hulljon a kisebbje?

Körülbelül ezek a kérdések motoszkálhatnak annak fejében, aki már évek óta látogatja az Ünnepi Könyvhetet, és valamennyire betekintett a kulisszák mögé. Pion István a Magyar Nemzet Online-on választ ad a fenti kérdések némelyikére.  Véleménye szerint ódivatú, betokosodott, unalmas az 1929 óta egy év kihagyással működő rendezvény, az MKKE pedig beleül az örökségbe, és nem hajlandó újítani. Nemzedéktársa és költő-slammer kollégája, Simon Márton az Írók Boltjában elhangzott beszédében ezzel szemben éppen azt hangsúlyozta, hogy már januárban az Ünnepi Könyvhetet várja, mert „ott lebeg körülötte a misztérium édes illata”.

A Könyvhét egy lehetőség arra, hogy magát a könyvet, az irodalmat népszerűsítsük. Vavyan Fable dedikálásánál több száz méteres sor állt idén is, ahogy tavaly. A fiatal rajongókat nem riasztották el a pavilonok, a műanyag székek, a színpadon esténként megszólaló és minden évben újrajátszott Csókkirály. A középiskolások és a nyugdíjas nénik szatyorszámra vitték haza az Irodalmi Jelen ingyenes példányait. A tér zsúfolásig megtelt szombaton és vasárnap. A Könyvhét működik. Lehet vele jól vagy rosszul gazdálkodni, mert nem mindegy, hogy fürdőruhás fiatal lányok vagy pocakos kamionsofőrök árulják a könyvet. A kitelepülő kiadó dönti el, él-e a lehetőséggel. Lecseréli-e a pavilon mellé járó műanyag asztalt, kopott napernyőt és rogyadozó széket egy újra. Mint ahogy a Könyvhét eseményeihez csatlakozva a Margó Fesztivál is képes volt újítani. De említhetnénk azokat a kiadókat, amelyek a Kádár-rendszer slágereit elnyomó térzenével, DJ-vel és egyéb fiatalos kísérletekkel színesítették a kavalkádot. Tavaly az Elefánt Együttes adta az alapot fiatal költőknek, hogy versük még hallhatóbb és szerethetőbb legyen, így született meg a Néma gyerek produkció. A Fiatal Írók Szövetsége 2011-ben irodalmi peepshowt rendezett, most pedig fényírással szórakoztatta az embereket egy új, irodalmi városnézést segítő mobilapplikáció mellett.  De említhetem az Irodalmi Jelen Slam School Poetry versenyét is, amely tavaly az Akváriumban zajlott. A Könyvhetet tehát lehet tovább formálni. Nem kell feltétlenül az MKKE-re várni, akkor sem, ha nála a pénz és a döntés. A Könyvhéthez bárki hozzáírhat színpad nélkül is, hiszen mindez csak az alap, a keret.

Így megkockáztatható, hogy minden fröccsöntött instantsága ellenére a Könyvhét bája éppen az eklektikusságában rejlik. Abban, hogy a kicsik és a nagyok együtt vannak kint a téren, és azon dolgoznak, hogy steampunk jelmezbe vagy űrhajósnak öltözzenek. Azzal kísérleteznek, hogy megszólíthatók legyenek a szerzők, mert a magyar még mindig valami különös vonzódást érez az író figurája iránt, és szeretné őt megérinteni, kéznyomát a könyvön tudni. A műanyag székek és a színes, gagyi napernyők pedig kellőképpen megmosolyogtatják az arra járó külföldieket és a rendezvényre először látogató fiatalokat. A hazai szemek pedig megszokják, elfogadják a látványt, amely néhány turistának talán nemzetmetaforává is válik. Parlament, Duna, műanyag székek.