Miklósok Oroszországról

Ritka pillanat, amikor ilyen jeles műfordító-szerkesztő debütál íróként, és M. Nagy Miklósnak a Ha nem is egy bomba nő című regénye valóban az első, saját néven megjelent szépírói kötete. Vámos Miklós nem is állta meg, hogy ne kérdezzen rá a fikció múlandóságától való félelemre, de M. Nagy válaszából kiderült, hogy harmonikusan éli meg az élete eseményei és azok irodalmi szintű feldolgozása közötti distanciát. Alkotóként ugyanis az a fontos számára, hogy irodalomként jól működjenek ezek a „sztorik”, ami nem feltétlenül párhuzamos azzal, miként alakul körülötte a valóság. Ez utóbbi számára nyilván élet-halál kérdése, „a könyvet viszont nem érdekli” – fogalmazott Vámos Miklós.

Vámos egyébként a hajdan népszerűvé lett tévés beszélgetései kedélyes-könnyed hangnemében csevegett el M. Naggyal, de a Könyvhét után már amúgy sem számít senki az irodalmi esteken magvas és elmélyedt eszmecserékre. Holott rengetegen voltak kíváncsiak a Fogasház romosnál is romosabb kocsmatömbjében a beszélgetésre – a hangulat tökéletesen illett némely orosz kisváros lepusztultságához, amelyről M. Nagy mesélt. Például a nevezetes Petuskiéhoz – de ne szaladjunk előre, előbb néhány szó magáról a kötetről.

A Ha nem is egy bomba nő M. Nagy Miklós Oroszországhoz és az orosz irodalomhoz, kultúrához való viszonyának regénye, valójában művelődéstörténetbe öntött önéletrajz. Az Európa Könyvkiadó szerkesztőjeként, műfordítóként M. Nagy számtalan orosz írót szerettetett meg a magyar olvasókkal, Szokolovtól és Radzinszkijtől Szorokinon és Pelevinen át Nabokovig, Dovlatovig. E lenyűgöző kultúrához fűződő kapcsolatának regénye a könyv, mely egyben múltfeltárás is, időutazás az apa árnyékában töltött gyerekkorba, a katonaévekbe, a moszkvai kollégiumi kalandok idejébe.

Az orosz szerelmet M. Nagy esetében immár szó szerint is kell érteni, ahogy többször őszintén megvallotta a beszélgetésben – Szása nevű útitársa az életben is társa. Hol hol, miként folytatják az életüket, arról M. Nagy nem nyilatkozott – egyébként is többször hangsúlyozta Vámos jövőt firtató kérdéseire (akár Oroszország, akár saját sorsa vonatkozásában), hogy nem bocsátkozik jóslatokba. Elmesélte viszont kötete egyik hősnője esetét, aki a kilencvenes években települt át férjével Magyarországra Moszkvából, s annyira megszerette az itteni életet, annyival kedvesebb, otthonosabb a lelkének Magyarország, hogy nem követte azóta visszatelepült férjét, hanem itt maradt. Valahogy így van ezzel Szása is – derült ki M. Nagy szavaiból.

Hogy honnan ered az orosz kultúra iránti rajongása? Nos, a válasz maga a könyv, az élettörténet, de előfordult már, hogy úgy döntött, „jöjjön a spanyol korszak”, és nagyon tudatosan fordult a spanyol nyelv és irodalom felé. Aztán ez az érdeklődés elhalt – úgy látszik, mégiscsak van valami zsigeri meghatározottság a russzista létben.

Vámos Miklós kíváncsi volt, vajon Magyarországon is átfordul-e egyszer a még mindig kitapintható oroszellenesség egy lehetséges kultuszba, ahogy megvalósult ez az amerikai irodalommal Angliában. „Nem vagyok jós” – hangsúlyozta e ponton is a szerző, aki ajánlotta könyve idevonatkozó fejezeteit, melyben a Putyin-rendszer lehetséges kimeneteleit latolgatja. Ha valaki azonban azt mondja 1985–86 tájékán – magyarázta M. Nagy a jóslatok képtelenségének érzékeltetésére –, hogy 2003-ban egy orosz írót a bolsevik forradalom megszervezése miatt börtönöznek be (aminek remekül kihasználja reklámlehetőségét, és igazi hírnévre tesz szert), és ugyanebben az időben jelenik meg Szolzsenyicinnek a kétszáz éves orosz–zsidó viszonyt feldolgozó remekműve, amelyre viszont már a kutya sem kíváncsi – nos, ez hagymázas őrületnek tűnt volna ’85 tájékán.

Oroszországon egyébként jelenleg markáns nacionalista hullám söpör végig – tette hozzá az író-műfordító –, a Krím visszaszerzése felkorbácsolta a szenvedélyeket egy nagy orosz birodalom jövőjét illetően. Az már más kérdés, milyen veszélyeket rejt ez magában.

Ettől azonban még sok szempontból távol van egykori keleti szomszédunk. M. Nagy elmesélte egy hónappal ezelőtti útját Szásával: elektricskával zötyögtek el Moszkvától Petuskiig. Aki olvasta Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuski című kisregényét, melyben az író súlyos és egyre fokozódó alkoholmámorban filozofál az orosz lélekről a 150 kilométeres út mentén, el tudja képzelni a táj sivárságát, mely Petuskihoz közeledve várja az utazót. M. Nagy tehát nyilván felkészült volt, ám ahogy fogalmazott, „erre a lepusztultságra és mocsokra még én sem számítottam”. S ebben a lehangoló sártengerben ott virágzott a lenyűgöző orosz művészet és kultúra: a helyi múzeumban működő galériában fiatal festők kiállítása tekinthető meg, akiknek a művei olyan kifinomultságról és tehetségről tanúskodnak, amelyet a legjobb európai galériákban sem látni. Nagy hangsúlyt fektetnek a tehetséggondozásra, s a múzeum gondnoknője igazi szerelmese az orosz irodalomnak is. Az emblematikus történet megmutatja az orosz kultúra mély gyökereit, másfelől arra is példa – magyarázta M. Nagy, aki bevallása szerint az önszerveződő demokráciák híve –, hogy nem olyan könnyű Oroszországban demokráciát csinálni. S ennyiben egy kis néplélek-tipológia is megbújik a történetekben.

A regénnyé összeálló történetszilánkokat M. Nagy mindvégig „sztoriknak” nevezte, melyek megírására még a Tiszatáj kérte fel annak idején. E kapcsolat végül megszakadt, ám ő folytatta történeteit, s már igen korán kirajzolódott, hogy kerek száz sztori szerepel majd a kötetben. Vámos Miklós arra biztatta az írót: nevezze az írásokat nyugodtan novelláknak, sőt, összességüket regénynek, hiszen kirajzolódik belőle egy élettörténet, melyben központi szerephez jut az apa figurája. Ízelítőként a szerző felolvasta egyik abszurd-filozofikus novelláját, melyben azt meséli el, miért szerette Lenin, a dadaista őspunk a légyölő galócát, hogyan vált maga is gombává, s végül miért nem szedett soha az elbeszélő apja efféle gombát, mígnem kizárták a kommunista pártból.

A beszélgetés vége felé adta magát a kérdés: aki ennyire közelállónak érzi magához az orosz kultúrát, nem gondolkodott-e a kiköltözésről? M. Nagy megvallotta: számára is túlságosan nagy, távoli, befoghatatlan az orosz föld, akárcsak megidézett hősnőjének. „Rettegés fog el, ha megállok az ország közepén, és elnézek a távolba – semminek nincs vége, beláthatatlan, kifürkészhetetlen, megismerhetetlen táj” – fogalmazott az író. Moszkva szuper, gazdag és dinamikus metropolis lett, de nagyon vagyonosnak és erősnek kell lenni, hogy az ember tartósan jól érezze ott magát. „Nem tudnék ott élni” – összegezte az orosz földhöz való viszonyát a szerző, aki azonban most egy megkapóan őszinte vallomást, útikalauzt, irodalmi-történelmi korrajzot és arcképcsarnokot tett le az asztalra, egyetlen kötetben.

Szöveg és fotók: Laik Eszter