A hónap írója – Próbálj meg a csúcsra jutni – Faludi Ádám novellái

 

 

 

Még nagyon régen, amikor máshol laktam, egy alacsony mennyezetű, fagerendás házikó csatlakozott ahhoz a lakáshoz, ahol most lakom. Kamrának használták az előttem itt élők, kamraajtaja, kamraablaka volt, talicskaszám hordtam ki belőle a lomokat, amikor kíváncsi lettem, hogy mekkora lehet belülről.

Nem volt túl nagy, amolyan, „délelőtt után, délután előtt” méretű, arra éppen megfelelt, hogy minden lom, amit apránként összegyűjtöttem elférjen benne. Sok nélkülözhetetlen lom tartozott hozzám, jöttek velem, akár üstökös után a farka, s minél messzebbre ívelt a pályám, annál nagyobb csóvát húztam magam után.

Egy asztal is került a kamrába, az ablakból délelőttönként ráömlött a napfény, vastag, sűrű, akácmézillatú sávban. Ha leültem ehhez az asztalhoz, vigyáznom kellett a papírjaimra, nehogy beleragadjanak az akácmézbe.

Ha nem akartam otthon lenni, s elmenni sem szerettem volna otthonról, akkor betelepedtem a lomok közé a kamrába. Különböző történeteket írtam itt, kerülgetve a vándorló mézet, mert az írás ugyanúgy követett mindenfelé, mint a lomok, amelyekről történeteket írtam. Nem tudtunk elszakadni egymástól, pedig inkább dolgoznom kellett volna, ahogyan azt többen is mondták nekem, de az írás miatt a dologra nem maradt időm.

Legtöbbször valamelyik macska is odatelepedett az asztalra álmodni, s addig álmodott, amíg a méz rá nem folyt, vagy be nem fejeztem a történetemet az éppen aktuális lomról. Olykor félbehagytam a lomot és megsimogattam az aktuális macskát, amitől a legszebb álma kártyavárként omlott össze benne.

Ma éppen a Bányi József Szikvízgyára Bánhida feliratú szódásüvegről kezdtem írni, de csak a címig jutottam, amikor váratlanul nyoma veszett a méznek, és beköszöntött az ősz. A napsugár kitaposott ösvényén jött, beömlött az ablakon és minden csupa ősz lett az asztalon. A Bányi Lajos Szikvízgyára Bánhida egy szempillantás alatt száz évet öregedett, ősz lett a lusta kandúr, és én is alig úsztam meg.

– Jé, egy Parkinson toll! – gomolygott kezem felé az ősz, tisztára olyan alakot öltve, mintha politikai pályán keringene. Felkaptam a papírjaimat, és visszamentem a lakásba, hogy időt nyerjek. A fekete kandúr, amelyik lusta volt a cselekvésre, elképedt pofával tápászkodott fel az asztalon, abban az alacsony mennyezetű, fagerendás házikóban, amelyik valamikor nagyon régen odatámaszkodott a ház tűzfalához, és ahová percekkel ezelőtt váratlanul beköszöntött az ősz.

 

 

 

 

Gondoltam, nem várom meg, amíg szégyent hozok magamra. Hevertem az ágyon, és a rücskös mennyezetet elemeztem. Kiemelkedések, bemélyedések, egyszer fent, egyszer lent. A felettem lakó szomszéd nyolcvankettedszer veselkedett neki ugyanannak a hangsornak, de mindig belebicsaklott a trombitája. Néhány hónapja kezdődött nála a fúvósőrület, elhatározta, hogy ő lesz a második Tommy Steel, amikor trombitást kényszerült játszani egy filmben gitáros létére, és beiratkozott a zeneiskolába.

Éppen alatta laktam a lépcsőház befalazott folyosóján, csövek hálózták be a folyosóból leválasztott folyosómat, az úgynevezett szobáimat. Merthogy kettő is volt a szobákból, de kreatív fantázia nélkül csak egy leendő zöldséges bolt eladóterét és raktárát lehetett a helyükben látni.

Úgy jutottam a folyosómhoz, hogy a lakótömb tulajdonosa elém rakott egy tervrajzot, s elmagyarázta, hogy a ház alagsorában egy boltot létesítenek majdan, s ellakhatok benne, amíg el nem adják a fejem fölül, de akkor kapok egy másik odút, aminek ez az itteni nyomába sem léphet. Az átépítés költségei az enyémek, s adjak hálát az égnek, hogy ilyen szerencsés vagyok, más évekig, még másabbak évtizedekig, s a legmásabbak örökké várnak egy ilyen lehetőségre.

Nagyon tetszett az ajánlat, jöttek a kőművesek, falat raktak, ajtót szereltek, kivágták az utcai oldal betonpaneljét a mennyezettől a járdáig. Oda került a leendő bolt portálja, vastagon berácsozott ajtó és kirakat. Amikor beköltöztem, az ágyam a kirakatba került, ha nem húztam be a függönyt, bárki megbámulhatta mit kínálok neki. Volt egy gázrezsóm, ezt a helykihasználás miatt a vécéajtóra szereltem (nem belülre!), a vécé ajtaja melletti falatnyi falon egy mosdókagyló, úgyhogy az élet materiálisabb része szó szerint karnyújtásnyira volt egymástól. Különösebben nagy fürdésélményeim nem kötődnek ehhez a zöldséges bolt-lakáshoz, a legcsekélyebb hiányérzet nélkül mondhatom.

Szűk volt, a kirakatot kivéve sötét, viszont, ha magamra dörrentettem a vasajtómat, azt csináltam, amit akartam, s nem is tettem soha mást. A saját lakásomnak tekintettem a leendő zöldséges boltot. Ha végre hazakeveredtem, hevertem az ágyon, olvastam, zenét hallgattam, néztem a kirakat túloldalán az eladó sorban lévő leányokat, a tízemeletesek szaporodó tömbjeit. Néhányan abban a tévhitben költöztek ezekbe az ég felé lopakodó épületekbe, hogy otthonba költöznek, vagy Istenhez közelebb, de csalódniuk kellett. Három embert láttam csalódottságában kiugrani a legfelső emeletekről, valószínű, hogy ott fenn tetőzött a szomorúság szint, s volt, aki nem bírta a traumát. Olvastam az ágyon, közben kipillantottam a kirakatüvegen, s már zúdult is lefelé valami nagydarab a szemközti ház oldala mellett, aztán jókorát puffant a felásott földön. Épp elkezdték a parkosítást, de ez nem enyhített túl sokat a becsapódáson. Nem vezethettem félre magam, nyilvánvaló volt, hogy nem egy megunt krumpliszsákot dobtak ki a csalódottság ablakából odafent. Bár akkor, azokban a pillanatokban nagyon szerettem volna csalódott lenni. Még két ilyet fogtam ki rövid egy esztendő alatt, igaz jóval többen voltak, de nem mindig bámultam a kirakatot. A harmadikat is azért vettem észre, mert végigordította az utat lefelé, mintha eszébe jutott volna, hogy soha sem tudja meg, mi történik az esti tévésorozat folytatásában. Nem volt hosszú az út, csak az ordítás. Népek Barátsága Útja. Így nevezték azt az utcát, amelyikre a kirakatom nézett.

Hevertem az ágyon, s gondoltam, nem várom meg, amíg szégyent hozok magamra. Nem hagyhatom a magánéletemet letrombitálni a legváratlanabb időpontokban. A felettem lakó éppen nyolcvankettedszer kezdett bele aznap a lehetetlenbe, úgyhogy válaszolnom kellett. A raktárszoba mélyén megkerestem a megoldást.

Több alkatelemből állt, úgymint kivénhedt lemezjátszó mechanika, egy Qualiton kislemez és modellező gumi. A lemezjátszó maradvány hajdan egy Orion rádió tetejét lakta, és a gyerekkoromból származott, a kislemez az Atlantis Próbálj meg a csúcsra jutni című számát hordozta az A oldalán, és a Qualiton cég második gyerekkorából származott, a modellező gumi eredetét örök homály fedte, de kit érdekel egy modellező gumi gyerekkora? Percek alatt összeboronáltam a kellékeket. A lemezjátszó forgott, a modellező gumi pedig rövid kísérletezést követően mindig a refrén végéről rántotta vissza a kart a refrén elejére. Ének: Juhász Gyula. Próbálj meg a csúcsra jutni / Meglátod, hogy milyen is az / Igyekezz a tetőre érni / Akármilyen lassan haladsz / Próbálj meg a csúcsra jutni / És, ha egyszer majd sikerül / Egyedül állsz fenn a magasban / Elhagyatva, idegenül / Próbálj meg a csúcsra jutni / Próbálj meg a csúcsra jutni.

Magam sem hittem volna, hogy a teljes verzió kibírhatatlanságát lehet fokozni. Hálát adtam az égnek, hogy eltulajdonítottam a kultúrházból pár hónappal korábban ezt a lemezt. Azért tulajdonítottam el, nehogy lejátssza véletlenül valaki. Hoztam az erősítőt, a hangfalat beállítottam a csövek vonulási járatába, és megadtam a kezdő lökést.

Próbálj meg a csúcsra jutni, meglátod, hogy milyen is az. Közepes hangerő, folyamatos üzemmód. Jó éjt Tommy Steel! Vettem a dzsekimet, bezártam az ajtót, és elmentem világgá.

 

 

 

 

Kibéreltem a Galla-patak ötszáz méteres szakaszát, aztán nekiláttam, hogy megtisztítsam a szennyeződésektől.

Előbb a medret, aztán a vizet is. Vissza akartam állítani a közelítőleg eredeti állapotot, de az iparosítás előttit feltétlenül. Erre akartam áldozni minden szabad időmet és a komoly lemondások árán megtakarított pénzemet. Ennek hamar híre ment a környéken.

Aki csak hallott rólam, tökéletes hülyének tartott.

Mint ahogy az is voltam. Egy tökéletes hülye. Épp csak a díszcsomagolás hiányzott rólam.

Szerettem éjszakánként abban a folyékony valamiben csellózni, amit Galla-pataknak hívtak hajdanán, és amelynek névutódjában szerettem csellózni éjszakánként, mert úgy véltem, hogy ezzel patak mivoltára emlékeztem. Elhitetem vele, hogy ő egy patak. A minden szakértelmet és konvencionális kottaismeretet nélkülöző csellójátékommal ezt sugallom neki.

Arra gondoltam, hogy így némi vigaszt nyújtok meggyalázott lelkének.

Legalább ötszáz méternyi szakaszon.

Nem adtam volna a bérleti jogomat a világ minden kincséért sem oda, hangozzék ez bármilyen hihetetlenül is.

Nem is kérte senki. Egyik napon viszont azt kellett látnom, hogy a Galla-patak eltűnik a szemem elől, s csellóm hangja pedig egy számomra ismeretlen csatornán fogható fura zörejjé változik. Tompán búg, mintha egyenesen a világ fenekének szutykos lyukából furakodna elő.

Valószínűnek tartom, hogy a Galla-patak túl sok bűzt engedett meg már magának, és ezért szorgos munkáskezek csatornává változtatták egy közönséges munkanapon. Fedett betonteknőbe bújtatták, amit aztán földdel borítottak be és a helybéli természetes környezet maradványaira bíztak. Só helyett megtette az is.

Befejezhettem tisztogatási akciómat. Ettől kezdve a Galla-patak ötszáz méteres szakasza egy – csellójátékommal foglalkozó – burkolt kérdéssé változott. Egy olyan kérdéssé, amelyet nem lehetett feltenni, és amelyet nem is akart többé feltenni senki.

 

 

 

 

Volt egy időszakom, amikor határozott elképzelések éltek bennem az élet lényegéről, tehát valójában semmit sem tudtam róla. Azokban az években folyamatosan és kitartóan alig egy pillanattal korábban múlt el a kamaszkorom.

Azokban az években névvel azokat az éveket nevezem néven, amelyekben jobbára olyan dolgok történtek meg velem, amelyek addig még sosem. “Egyszer / melyik évben? / először / ébredtem föl idegen helyiségben / és először vettem észre / hogy egyáltalán helyiségben vagyok” – ahogyan az eredeti Peter Handke eredetijében írva van.

Peter Handke mitikus lényként – mindenható sugalmazóként – működött autokratikus berendezkedésű birodalmamban, a Nagyvilágban olvasott Közönséggyalázás című szövegkönyve miatt.

Előzmények.

A Közönséggyalázásra Kovács Gábor hívta fel a figyelmemet.

– Bandi.

Csak ennyit mondott, és én tudtam, hogy mit akar. Senki más nem hívott Bandinak, azon egyszerű oknál fogva, hogy a nevem még csak nem is emlékeztetett a Bandira. Ez a dolog nyitja, s mi hamar kiismertük egymás szófordulat-tárolóját.

Megsemmisítő vélemény élt bennem a Közönséggyalázásról, még mielőtt egyetlen betűje elém került volna. Megsemmisítő vélemény élt bennem a 22-es csapdájáról is. Egyszerűen megsemmisítő véleménnyel közeledtem majd minden rajtam kívül eső dolog felé. Ezek körébe általában olyasmik tartoztak, amiket még nem ismertem. Majd szétvetettek a megcímzetlen indulatok. Egy olyan borítékban kotlottam, amelyiken csak a feladó neve szerepelt, de az betöltötte az egész címoldalt.

– Unom a háborús történeteket! Jön Mitya a geroj, és halomra lövi a fasiszta hordákat egymaga. Az elvtárs meg széttépi mellén az ümögöt, hogy – Ide lőjetek! –, és akkor odalőnek neki a fasiszták, nácik, klerikálisok, fehérek, árulók, kapitalista disznók, kulákok és elvbarátaik. Utálom ezt az egész alattomos keleti pereputtyot honi helytartóikkal egyetemben! Az én szerepemet ne írj a meg senki.

Heller könyvét (A 22-es csapdája) természetesen szintén nem olvastam akkor még. Ösztönösen ráéreztem a remekművekre, és ezek taszítottak. Megérzésből féltékeny voltam rájuk.

A szabadságvágyam állandó határsértőként kódorgott a végeken, és minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy rendszeresen kirontson a gyepűk fogságából. “Az nagy széles mező,/Az szép liget s erdő/Sétáló palotájok;/Az útaknak lese/Kemény harcok helye,/Tanuló oskolájok;/Csatán való éhség,/Szomjúság, nagy hévség,/S fáradtság: múlatások.” Balassit rnagára kanyaríthatta az ember, mint egy földet seprő fekete köpenyt. Ugyanezt talán csak Bob Dylannel lehetett megtenni. Hangsúlyozom: akkor. Akkor, amikor különös elszántsággal utáltam azt a helyzetet, amelybe születésem következtében sikerült belenőnöm.

És ekkor aztán jött a Kovács Gábor. (Intézménynév. A Kovácsgábor. Külső és belső jellemvonások felvázolása érdektelen, lényegében általánosan ismert és látszólag emberi tulajdonságokról lévén szó.) Kovács Gábor, aki mindent tudott és már felnőttnek számított gyakorlati értelemben is. Rólam is mindent tudott. Tehát tudta mindazt, amiről nekem még csak sejtéseim ha lehettek. Rávett, hogy elolvassam a Közönséggyalázást és a 22-est.

– Nem okoznak maradandó külső elváltozást, én naponta befalok pár fejezetet hasonszőrű munkákból, és észre sem veszed rajtam. Csak azokat adom a kezedbe, amiket kipróbáltam.

Száz év magány. Gide, Camus, Sartre, Mailer, Böll, Grass, Aragon kezdetnek. Az olyanokat, mint például E. Dirin „Harci irányon” – I.Sz.Polbin, A Szovjetúnió (kétszeres) hősének önéletírása –, és más veretes tákolmányokat testi-lelki-szellemi fejlődésem későbbi szakaszában, már önállóan vettem magamhoz.

Kovács Gábor bármit mondott, adósom lett. Hitelt adtam a szavainak.

Ő is elhitte még azokban az években mindazt, amit mondott. Megtalálta hozzá bennem a szükséges lelki támaszt.

Sokszor virradt ránk a nap ott a Szent Imre szobor közelében, abban az átmeneti lakásként használt épületben, ahol Kovács Gábor élt, mint családjának egyik alkotóeleme.

Bányakáros volt a ház, miként az egész város, ám a város, mint nevezetes mértani és egyéb hely jelenleg ugyanúgy érdektelen, ahogyan az imént elsikkasztott jellemzés. Ezzel szemben azonban igenis érdekes, hogy e házban, amelyet konok elszántsággal otthonként használt a család, szép számmal estek meg bámulatos dolgok. Egyike volt ezeknek az, hogy az emberi fogyasztásra alkalmas italok fogytával a spájzban némi matatás után mindig akadt még valami emberi fogyasztásra alkalmatlan innivaló is. Pl. savanyú pálinka, kávélikőr, orvosi alkohol, sósborszesz, stb. Ezeknek gyilkos kedvét leleményes ötletekkel, némi tunningolást követően általában sikerült elvennünk. Megnyugtató érzés volt erre a spájzra és a benne rejlő lehetőségre gondolni hajnal három tájban, amikor ultrabaloldalunkra fordulva győzködtük egymást.

A bányakáros kifejezés azt jelentette, hogy a süllyedő talaj miatt megrepedeztek a házfalak, a hivatal az eredeti tulajdonosok számára lakhatatlanná nyilvánította ezeket az épületeket, s átmeneti időre kovácsgáborokat költöztetett beléjük.

Kovács Gábor mindent tudott, és mindent tényekkel alátámasztva logikusan bizonyítani is képes volt. Ugyanakkor bármely állításának az ellenkezőjével is meg tudta tenni ugyanezt. Nem állt útjában semmiféle akadály. Egy gátlásos, korlátokkal teli pitiánerré változott az emberi faj vele szóba elegyedő összes képviselője. Ajtó-ablak tárva előtte széles e világon.

Én meg az irigységgel vegyes ámulat szobraként próbáltam őt levenni a talapzatáról.

– Hogy van az, miként lehetséges, hogy te mindent tudsz? Sőt, mindent jobban tudsz még annál is, ahogyan valójában tudod?

Hajnalodott már (akkor is), amikor ezt megkérdeztem.

A bodzákkal körbenőtt Szent Imrén túl a bányászbuszok zúgása ébresztette a maradék élővilágot, ébredeztek a madarak, faágak, virágok, emberek. Elfogyott az italpótló keverékünk, a figyelmetlenségből nem tövig szívott cigarettacsikkek értéke a derengő égig ért, s egy csepp hajlandóságot sem éreztünk a lefekvéshez.

Kovács Gábor nem szólt egy szót sem, hanem levette a cipőjét és megmutatta azt, amit a cipők addig eltakartak. Kovács Gábor lába patában végződött. Mind a kettő. Szabályos, előírás szerinti patában.

Már nem voltam olyan állapotban, hogy meglepődjek, netán levegő után kezdjek kapkodni. Nem is lett volna rá időm, mert folytatva válaszát (body art), fellebbentette háta mögött zakóján a bevágást, és előbukkant alóla az ismert formájú, rövidke, kunkori és szőrös farok. Ezt követően kezemet a feje búbjára tette, és én érezhettem a két púpot, a két szarvkezdeményt a feje tetején.

Hát ezért tudott mindent a Kovács Gábor.

És én vele cimboráltam.

Mutatóujját a szája elé téve titoktartásra kért.

Rábólintottam büszkeséggel párosuló ámulattal, a borzadály legcsekélyebb jelét sem észlelve közben.

Elhatároztuk, hogy ott azon nyomban belekezdünk közösen írt regényünkbe. Gépregény. Ezt a címet adtuk neki, miután az automatikus írás őseredeti módozatát választottuk, közvetlenül az írógépbe kívántuk beleborítani a bennünk addigra megérlelődött eszenciát. Megfelelőnek ítéltük a dolgok együttállását hozzá.

Fejben el is készültünk vele azonnal (concept art), csupán a technikai kivitelezés maradt el, mert mindkettőnknek munkába kellett mennie reggel, azaz úgyszólván akkor ott, és azonnal.

Én azon a hajnalon, elhatározásunk fogantatásának pillanatában raktam le a már korábban felépített megsemmisítő véleményem tudományos alapjait.