Hotelparallel (206.) (203.) – Dévai Lilla novellái

 

 

 

hozz egy jó könyvet, ha jössz, úgy csapódik rám az ajtó, mindegy, rád bízom, de ezt már úgysem hallja, legfeljebb egy-két óra, és megjárja az antikváriumot, közben borulni kezd, mintha vasárnap porcelántányérból a tyúkhúsleves, zsíros foltokat hagy maga után az üvegen, ahogy zuhog, negyed nyolc is elmúlik, és még mindig sehol, inkább lemegyek vacsorázni,

    az új pincér csak franciául ért, viszont szemrebbenés nélkül, mikor megkérdezem tőle, eszkö zsö pö prand án ben ávek toá, párszkö sé nu ilnijá kö ló froád, bólint,  italt hoz és csokoládét márt bele, úgy fogja két kézre arcom, és diktálja belém az olvadó kockákat, ahogy betegekbe szokás a teába mártott kekszet, kérem, ne bőgjön, mondja hirtelen, akcentus nélkül néz kicsivel a tekintetem fölé, mikor arról faggatom, hogyhogy, maga beszéli a nyelvem, legyint, és inkább kitámogat egy öreg hölgyet, visszaérve végigsimít a torkomon, egészen a mellemig, lenyeltem-e mind, nyugtázza, ismét csak bólint és úgy mosolyog, sikítanék, ha rögtön itatni nem kezdene, és folytatja tovább, még mindig mosolyog, maga mocsok, milyen elragadó, mondataiból egyre kevésbé veszem ki, miért, és nem is érdekes hirtelen, hogyan jutunk ki a tetőteraszra, ahonnan előbb a vitorlásokat mutatja gyűrűsujjal, aztán gombolkozni kezd, ahogy elé térdelek, látom, a fedélzeten egy lány könyvből olvas fel, miközben őt hátulról, és végig arra gondolok, hogy rohadjon meg, úgy jár ki-be hangtalan a számon, egyre vadabbul és ugyanúgy fogja két kézre arcom, ahogy betegeknek szokás,  és rám szól, ne bőgjek, aztán végigsimít a nyakamon, majd bólint, hogy jókislány vagyok, legombolja rólam a blúzt, maga mocsok, maga elragadó, hatol belém, hogy vér száll a fejembe tőle, úgy lógok kifelé vállig a párkányról, kifordítva látom szemközt ugyanazt a lányt most galacsinná gyűrni a lapokat, tömi magába, nyomtatott oldalakat nyög két pofára, szót se ejtsen, nehogy hangot, szinte belefulladok, úgy megyek el, tíz perc múlva, mikor a szoknyám igazítom, látom föntről, akkor lép be a kapun,

    még akkor sem eszmélek, mikor benyitok, csak olvasom a fejére, hogy mégis mitképzel, ő meg csak mosolyog, mintha előre így találta volna ki az egészet, beleborzongok, úgy vetkőzünk  lefekvéshez, ne bőgj, hallom, mielőtt elalszom, eszembe se jut, csak tudom, hogy el kéne hagynom,

    hozz egy jó könyvet, kérem másnap, mintha mi se történt volna, csapódik rám az ajtó,

    szerinted ez mit jelent?

 

 

 

 

 

Hát, nem tudom, bizonytalankodik ez is most, kérdem én, mire fel? Négy napja a huszonhatodik is elment, én tényleg unom már ezt, belefáradtam, érted, magyarázni nekik, minek? Ennek is még múlt héten mondom, benned van tehetség, csak várjad ki a végét, gazdag leszel, hámmogott erre, hogyaszongya nem is tudja, hiányzik a testvére, meg a töppedő szőlő szaga ilyenkor, hát most mondd meg, normális ez, mikor úgy megtömködte az az angol is, csak úgy peregtek szét az aprók a lába közül, amerre ment, hullik a pénz a pinájából, és ilyen finnya, hát meg sem érdemli, mondom a lányoknak a vacsoránál, azok meg nevetnek, de azért irigykednek, hogyisne,  hülye kis csitrik, úgyis elmegy, mondom nekik, csak figyeljetek, aztán nem igazam lett? Na ugye.

    Persze, sokan nem bírják tovább két hétnél. Jönnek kikészítve, szétokádják nekem, tele a csapot az első két nap, a pezsgőt se bírják, persze, csak bőgni a kanapén, az bezzeg megy, hogy ők mibe vannak, hát az anyádúristenit, legalább az orrodat fújjad ki, és aztán meg ne mondjad nekem, hogy nem tudtad. Ilyen ez, ha nem bírod, menjél haza, minek itt rinyálni, vagy maradjál, csak legalább csendben, nem kell nekem itt csinálni a fesztivált, ha a lányom lenne, úgy lekevernék egyet, hogy arrólkódul, na hát, ezekkel nincs mit kezdeni, két hetet kierőlködnek magukból, felhólyagosodnak, persze, hát ezt nem lehet máshogy, mondom én, csak érzéssel, de a nagyja ebből se ért.

    Há, menjen, aki akar, a többiekkel jól megvagyunk, mert én aztán nem vagyok olyan, inkább az anyjuk, ha már, persze mindenféle pofozkodások nélkül, azt mindig is rühelltem, szóval nem erőszak. Az Angelika van itt legrégebb, már két éve, ő is mehetne, ha akar, pedig mindent tőlem tanult, én aztán nem kérek érte semmit, de kell hogy legyen igényesség, anélkül nem lehet, és nemcsak a higiéné, persze az is,  sampon-tusfürdő közös, de ne gondoljad, nem valami kínai szar, itt egyből kiszagolnák, főleg a franciák, azok is olyan kényesek, hogy enné meg őket, minimum Chanel, különben húzza a száját az összes,. Na, hát így is van, ezeket én intézem inkább, meg havonta kozmetikus, gyanta, hát ne hidd, az sem kétfillér,  na ugye, mondom, mintha a lányaim lennének, hálásak is érte, szeretnek itt. Meg mondjuk ez nem is egy kupleráj, látni azt elsőre, ezek nem olyan lányok, mint kint a mólón vagy a vasútnál, ez egy igényes bordély. Amelyik hisztis, azt kirakom, mint a testvérek úgy vannak, nem is lehet máshogy, ennyien, ugye, most hatan laknak itt velem, ketten meg  nyár végéig a hajón, azok is feljönnek néha, iszunk egyet, pezsgő az van, be se fér, Ketrin szeretője küldi ládaszám. Ügyes lány a Ketrin, pedig elsőre nem mondanád, olyan kis savanyútejszín képpel jött, ezt aztán senkinek nem lesz kedve megdugni, arra gondoltam, amikor becuccolt, fogás sincs rajta. Aztán egy hétig csak oldalast sütöttem neki petrezselymes krumplival meg fánkkal, hízzon csak, aztán az a spanyol meglátta az olajos  képét, ez meg a lekváros kezét képes és a nadrágjába törli, és már matat az övvel, mondom neki, legalább a szobádba vigyed az udvarlódat, ne itt az asztalnál, mosolyog csak, hogy jól van mama, és a lekvár után nyúl az asztal fölött, ügyes lány, nem hiába evett itt egy hétig, kilátszik a melle, ahogy hajol, aztán magára csukja az ajtót lekvárostul azzal, hogy az úr kopogjon kettőt majd, ha bejönne. Hát, mondom, jól van lányom, ezért most olyat alkuldok neked, ne féljél, lesz itt helyed, a spanyol nem vár, csak pakolja elém az eurót, ötvennel még többet is ad, mint amennyit magamtól rávágnék, pedig azt a lekvárt még anyám főzte, gondolhatod. Az utolsó pár üveg hamar elfogyott, amíg itt volt a spanyol, és olyan édes baszás szaga volt a függönyöknek is utána hetekig, öröm volt abba a szobába bemenni, aztán küldi azóta is a pezsgőt, lekvárt nem mer, biztos féltékeny, röhög Ketrin, amikor  keddenként új ládát bontunk.  Hát most mondd meg, nem jól elvagyunk? Na ugye.

   De a legfontosabb, amit én mindig mondok ezeknek az újaknak is, dehát minek, istenkém, mikor ezt nem lehet tanítani, szóval hogy fantázia kérdése a dolog, és ne jöjjön nekem senki azzal, hogy ez nem művészet, ez igenis, mégsokkalinkább az, hát mit gondolsz, azok az afroditék vagy múzsák vagy kik, mit csináltak, na ugye, a szerelem művészete, benne van a nevében is, erre meg küldik rám a hatóságot, ha nem vigyázok, azért vigyázok, ne aggódjál, van annyi eszem, hát most mondd meg, milyen világban élünk, az ember lánya nyugodtan már nem is baszhat, hát rohadjonleafaszuk azoknak, én azt mondom. Mert bezzeg azok nem dugnak, dehogy nem, csak mint az állatok, én mondom, elereszteni azt jóvan, mindegy hogyan, de az én lányaim, na ezek tudnak, hát ki nevelte őket, ha nem én. Na ugye. Itt nem az akrobatikáról van szó, ez képzelőerő. És hidd el nekem, én mondom, meglátom a tehetséget, a Ketrin is azóta, egyre jobb, vagy az Emili, aki olvasni szokott közben, és aztán a ragacsos betűkkel kitapétázza a szobát, az Anita meg likőrrel öblögeti a punciját, az eszem megáll, hogy csinálja, de fölhörpinti vele, aztán úgy isszák ki az utolsó kortyot belőle, csettintenek is a nyelvükkel, na ugye, mondom, itt a szex még a legkevesebb,  az ilyen egyszeri csitrik meg hogy nyívnak tőle először, mintha ugyan nagy dolog lenne széttenni tíz percre a lábukat. Hát megmondom, nem nagy dolog. Aztán aki rájön, hogy tényleg nem, csak bőg, ha belegondol. Hát hogyapicsába ne bőgne tőle, aki azt hiszi, ennyi az egész, pedig ez még mind semmi sem, kislányom, majd ráérzel, megszereted, aztán vagy maradsz vagy nem, én ezt korrektul szeretem, nem erőszak, nem disznótor.

    Persze, azért vannak fura fazonok, nem mindig egy leányálom, nem mondom, dehát hol nincsenek, kérdem én. Múltkor is az a krapek, hát én mondom, totál elmebeteg, azt képzeld el, egyik hajnalban, már mindenki alszik, erre bejön, nem is értem, mindig mondom, hogy zárjuk az ajtókat, de minek is beszélek ezeknek, úgyis részegek, ugye, na, hát azóta azért résen vannak, mert a fazon mindenkinek az ágya mellé, a papucsába, csokrokba kötve odapakolta azokat a nyesteket, amiket előző este ravataloztak fel itt a hallban, hát most mondd meg, normális az ilyen, meg ilyen cirádás írással valami szűcsnek a telefonszámát, aztán jön, hogyaszongya, hogy tetszik a prémnek szánt meglepetés, hát úgy elküldtem, azanyjapicsáját az ilyennek, és még neki állt feljebb, hogy ő szent meggyőződéssel, a nyestek érdekében, hogy ilyen női vállakon pihenjenek inkább, mint a földben. Én komolyan mondom, tisztára tele lett legyekkel a szoba, napokig szellőztettünk a dögök után, ő meg azt mondja, hát, a bogárkák is virágról virágra szállnak, nem csoda ha ez a rózsaillat idehozza az olyan ragadozókat is, mint ő. Merthogy jött még napokig, hogy méretet vegyen a lányokról a szűcsnek, majd adok én neked méretet, hogy arrólkódulsz, mondom neki, hogyajóbüdösretkesfaszod se találod meg, olyan méretet, aztán elkotródott. 

    Hát, nem tehetek róla, néha keményen kell, hát hogyazistenbe ne, különben nem értenek belőle, de azért nem a kedvencem ez nekem sem, elhiheted. Hát mit csináljak, nem lehet bírni ezekkel, mit macsózik is némelyik. Na, az anyámasszonykatonája meg a másik. Amúgy is rühellem a nyulakat, még legföljebb sülve, mandulával, aszalt szilvával, de a rohadt répákkal meg mit kezdek? Na, ugye. Mondom, konyha is, háló is, ugyanaz, csak tökösen, az a lényeg, ezek meg itt finnyáznak már egy kis fokhagymától is, a kényesvalagátmindnek, mondom nekik, nehogy már, meg hogy ne szophassam le a húst a csontról, ha akarom? Na ugye. Persze illem az van, nemazért, de a csirkét lehet kézzel, hát nem? Mitbánomén, a maradék úgyis a kutyáké, mert azért napokig ugyanazt enni, még csak az kéne, hát mi vagyok én, hogy moslékot egyek, disznó? Na, most mondjad meg, szerinted. Hát nincs igazam?

    Nem azt mondom, persze, ilyen lányok közt, az embert észre se venni, ki vannak készítve, meg riszálják is rendesen, én is úgy rásóznék a valagukra, a Mirandának speciel főleg, hát hogyabüdöspicsába ne, én neveltem ki őket a szarból, de az már aztán tényleg, nő legyen a talpán, aki bírja ezt. Persze, mint a saját gyerekeim, olyanok nekem, de azért én sem vagyok még annyi, há ne érdemelnék én is valamit? Na, ugye. Különben meg mondom, a test csak a hús, bánomisén, a szaft a lényeg, meg a fűszerek, hogy beérjenek az ízek. Na, megyek is, bepácolom a bárányt estére.

    Most mondjad, ez a megszokás, nincsenek is itt, mert nálam nem úgy megy, kapnak kimenőt is, meg amit akarsz, mondom, nem véletlen szeretnek itt, én nem szívóskodom, el is húzott hétvégére az összes, bírom főzés nélkül, istennekse, aztán csak rohad rám az egész, hát most mondd meg, az a jó bárány, meg a vörösbor, az a trükkje, hogy rózsaszirmot szórok bele, aztán azzal kell nyakon loccsantani, abba piruljon, na ezt mondom, nem igaz? Na, ugye, ilyet csak érzéssel lehet, de olyan is lesz, te, akarod majd megkóstolni? Vacsorázzál itt, úgysegéljen, mind a tíz ujjamat is megnyalod utána.