Hudy Árpád: Akácos út

„Akácos út, ha végigmegyek rajtad én…” Nagyon távolról, alig halhatóan szól már az egykori poros kiskocsmák, külvárosi kerthelyiségek, vasárnapi jó ebédek emblematikus nótája. Dédszüleink, nagyapáink és nagyanyáink sercegő hangmúzeumából.

A huszadik századi magyar toplistán végig vezető helyen szerepelt e jellegzetes magyar műdal, melynek szerzőjében – évtizedes vitatéma – vagy egy derék osztrák katonazenészt, vagy egy művészként is elismert román királynét tisztelhetünk. Jött és ment Szarajevó, Doberdó, kommün, Trianon, Don-kanyar, ötvenhat, jöttek és mentek a megszállók és őshonos ámokfutók, megannyi személyes, családi és nemzeti tragédiát zúdítva ránk, de fülünkbe nem ősmagyar dal rivallt, hanem az „akácos út” zsongott benne, amíg el nem ment az is. Akár a többi hungarikum: parasztcsirke, Ikarusz-busz, aranylábú focista.

A negédes-búsan megénekelt fa, az akác azonban itt maradt, e multiktól ölelt kis ország talajába gyökerezve. Makacs fajta. S ha nem is Attiláékkal vagy Árpádékkal érkezett kies földünkre, hanem jóval később telepítették ide gondos tájvédők, lett az újabb kor legtipikusabb magyar fája. Mert fogja a talajt, gyorsan nő, nyersen is remekül ég, jó szerszámnyélnek és újabban bútornak is, virágából pedig ipari mennyiségben gyűjtik a méznek valót a méhek légiói. Meg hát azért is, mert lassan száz éve, hogy egykori fenyveseink, tölgyeink, bükkjeink és társaik egy szép napon fogták magukat, és helyükön maradva átköltöztek a környező országokba.

Így lettünk kis ország, de akác-nagyhatalom. A fajta európai állományának kilenc tizede Magyarországon található, s a fennmaradó rész is jobbára a közvetlen szomszédságunkban. Földrészünk egyéb, általunk annyira csodált vidékein egzotikum e növény, s hogy nemcsak ritkasága miatt, azt egy tanulságos kis eset világítja meg. Történt napjainkban, hogy az újgazdag magyar úr – tán Széchenyi példája lebegett szeme előtt – a ködös Albionból hozatott kertészt, hogy az varázsolja még szebbé kastélyparkját. Szabad kezet adott neki, ő meg elutazott a nagyvilágba. Amikor hónapok múltán visszatért, nem ismert rá birtokára: a százados fákat kivágták, helyettük akácok sorjáztak a sétányok mentén. Az angol kertész nem értette a megrökönyödést, hiszen – magyarázta lelkesen – náluk odahaza alig akad ilyen fa, s amikor virágba borul, messziről csodájára járnak az emberek…

Lehet, hogy – legalább ebben – nemsokára utolérjük Angliát, meg a többi nyugati országot? Hogy nálunk is természeti ritkasággá válik az akácfa? Legalábbis nem lehetetlen. Mert Hunniában, pontosabban Brüsszelben megint valami készül. Nótabéli fánk a legjobb úton van afelé, hogy felkerüljön az Unió feketelistájára, azaz nemkívánatos növénnyé nyilvánítsák. Planta non grata…

Az Európai Bizottság 2013 szeptemberében terjesztette elő törvényjavaslatát az Európában nem őshonos növény- és állatfajták megfékezéséről. Valószínűleg sok víz fog tehát még lefolyni a homlokunkon, amíg valami kötelező rendelkezés lesz belőle. Születésétől fogva tipikus gumiparagrafus, értelmezés – és még inkább az érdekeiket érvényesíteni igyekvő tagországok súlyának – kérdése, hogy mi kerül majd bele. A paradicsom például, hogy csak egyetlen példát mondjak, legalább annyira nem európai növény, mint az akác, de gyaníthatóan senki sem akarja majd száműzni kertjeinkből, még kevésbé a holland üvegház-paradicsomokból vagy az itáliai étlapokról. Akácunkat azonban joggal félthetjük, mivel –  balszerencséjére – nem az észak-európai rónaságok, alpesi völgyek, mediterrán partok jellegzetes fája, hanem szinte kizárólag „csak” magyar. A magyar fa sorsát pedig ismerjük, egyik kiváló botanikusunk már megverselte a múlt század füveskönyvében.

Egy eurokrata íróasztala mellől nézve az akác mindössze egy agresszív hódító, szakszóval „invazív” fajta. Ha ugyanolyan kompetens egyének döntenek sorsáról, mint akik pár éve ópiumnak kívánták nyilvánítani mákos tésztánkat, és ugyanolyan elfogulatlanul, mint a „francia libamáj – szép libamáj, magyar libamáj – csúnya libamáj” című kutyakomédiában, akkor már neki is állhatunk kivágni az akácosokat. Nem lesz nehéz, mert aktív állampolgárok sok helyütt spontán Brüsszel elébe vágtak – druzsbával, az utca vagy út menti akácok derekába.

Egyébként, jelentem, a kertünkben néhány tüskés betolakodó a kibontakozó európai növényháborúval mit sem törődve virágait bontja.