Az egyszeri mesepásztor elhatározta, hogy ha már úgyis bolyongani kénytelen egy láthatatlan nyáj nyomában, akkor bejárja kicsiny hazánk (újabban vár)megyéit. És mindenhonnan hoz magával egy mesét. Vagy mindenhová visz? Nehéz az ilyesmit eldönteni.

Orbán Viktor és Semjén Zsolt ajánlót írt a Nemzeti Könyvtár sorozatának egy-egy darabja elé. Cikkünkben lelepleződnek a művek, és a két bevezetőt is közöljük teljes egészében.

Európát játszottam. Kusza játék.
Északot, Délt, keletet, nyugatot.
Egyik félt. Másik röhögött. És
simogatott. És rúgott. Ugatott.
(Szilágyi Domokos)

Lehet, hogy – legalább ebben – nemsokára utolérjük Angliát, meg a többi nyugati országot? Hogy nálunk is természeti ritkasággá válik az akácfa? Legalábbis nem lehetetlen. Mert Hunniában, pontosabban Brüsszelben megint valami készül. Nótabéli fánk a legjobb úton van afelé, hogy felkerüljön az Unió feketelistájára, azaz nemkívánatos növénnyé nyilvánítsák. Planta non grata…

De meg ha akadnának is olyan naiv, ma született bárányok, akik bármi fontosságot tulajdonítanának a förmedvényeinek, még azok is elgondolkodnának: vajon mi értelme van egy könyvről, amelyben József Attiláról, Faludyról, a hasonmásokról, a hatóságilag összezavart időszámításról és hasonlókról van szó: vajon miféle politikai haszon származik abból, ha sikerülne ezt a könyvet úgy beállítani, mintha az volna az üzenete, hogy Nyereg alatt puhítjuk a húst, huj-huj, Erdély, hajrá, Magyarország!
Ezen töprengenének el azok a szelíd juhocskák, és nem biztos, hogy találnának a föntiekre választ.
Ezt hívják úgy, hogy a bárányok hallgatása.
Ilyen levelet írnék Szerbhorvát Györgynek, ha egyáltalán írnék neki.