Romkom

Mint a háborúban – jegyezte meg a villamoson egy fiú, akinek pedig láthatóan fogalma sem lehetett, milyen volt a háborúban, de mégis mindenkinek ugyanez jutott eszébe. Az ilyen képek beleégnek az ember agyába, akár életében látta, akár fotóalbumban. Pedig csak az Ipari Minisztérium omlott össze.

Pontosabban annak is csak egy szárnya, állítólag valami repedést észleltek a nemrég megkezdett bontásnál, és a robbantás biztonságosabb megoldásnak látszott. A villamoson nekünk ezt persze akkor még nem lehetett tudni, csak utólag, a hírekből, aki tehát aznap egyszer elvillamosozott a Széna tér felől a Margit-híd felé, majd kicsit később vissza, azt látta, hogy a lassan bontogatott épület jobb felének helyén romhalmaz tornyosul. Hegynyi törmelék.

Lenyűgözve néztem. Nem csak a háborús-érzet miatt, ahogy a képzeletjáték hűvös szele átjárta a csontjaim, de azért is, mert ez az épület gyerekkorom egyik legmodernebb csodájának számított. A korszak szellemét a neve is jól érzékelteti: az ipar akkor még bűvszó volt, prioritás, külön minisztériumot kapott, ráadásul egyetlenként Budán. Az üveg-fémkocka kreáció eggyel modernebb változata volt a lakótelepi óvodaépületek zöld vagy piros műanyaggal tarkított panelblokkjainak, messze környezete fölé magasodott, és már a nyolcvanas években légkondicionáló berendezések szellőzői álltak ki az ablakok síkjából. Iparunk és a Margit körút – akkor még Mártírok útja – büszkesége, a korszerű csoda.

Egyik osztálytársam édesanyja itt, az IPM-ben dolgozott, aminek már a rövidítését is menő volt kimondani, de hogy ő még ide be is járhatott az anyukájához, abba sokunknak belesajdult a lelke. Mi csak a bejárati üvegajtóig láthattunk el, ahol szigorú őrök álltak, egyenruhában, odabent zord portás kért számon mindenkit, aki nem volt első ránézésre ismerős, az épület előtt pedig nagy, fekete és ezüst, csillogó autók parkoltak, olyan fajták, amilyeneket akkor még nemigen lehetett az utakon látni. Ha a nagymamámmal sétáltunk erre, rendszerint átmentünk az úttest másik oldalán futó járdára, „ne higgyék, hogy bámészkodunk”, ami csak tovább fokozta a légkondicionálós, fekete autós, biztonsági őrös fémpalota rejtelmességét. Hiszen a minisztériumban már eleve ott van benne, hogy misztérium.

Egyetlen alkalommal vetemedtem csak arra, hogy megkérdezzem az osztálytársam, nem mehetnék-e be valamikor én is. Kifúrta az oldalam a kíváncsiság, milyen lehet belül, ha kívülről ennyire veszedelmesen modern. Belevörösödtem a butaságomba, amikor leintett, felejtsem el az ötletet. Olyasmi konklúziót vontam le a hosszú válaszból, hogy efféle kiváltságra születni kell. Ha egyszer valakinek nem dolgozik itt az anyukája, azon nem lehet segíteni.

Muszáj volt hát most leszállnom a Széna téren, és visszasétálni a romokhoz. Mennyi fa és kő – ez volt az első gondolatom. Úgy képzeltem, csupa csillogó fém, üveg és törhetetlen műanyag. Ahogy felmagasodott előttem a kőtörmelékbe és porba burkolt romhegy, mint egy kilőtt dinoszaurusz a hasából kifordult belsőségek halmán, sírásra görbült a bennem lakó gyerek szája a csalódottságtól: hát ez volt belül.

Most majd park lesz a helyén, a Millenárissal összekötve. Átszellőzik a Margit körút, kiűzik az állott szmogot, és a gyerekeink gyerekeinek már úgy kell elmesélni, ha egyáltalán szóba jön, állt itt egykor egy óriási épület. Csupa nagy ember járt ide, miniszterek és pártfőtitkárok, magyarok és külföldiek, akik olyan fontos dolgokról döntöttek, hogy a közelébe sem merészkedhettünk az épületnek. S aztán jött egy nagy szél, kedve kerekedett, és elfújta mindenestül, fújta, fújta, amíg csak egy árva gerendát is látott a helyén, s amikor tisztára fújta a hatalmas placcot, nevetve legyintett, és továbbállt. Azóta is nevet, ha el nem unta.