Ugrás a tartalomra

 

Versek zenészei

A változatosság kedvéért a Csontreál családiasan szűk sarkaiból ezúttal a bejárattól távolabb esőt választották ki a jelenlévők, ahol – miután Mányoki Endre Böszörményi Zoltán főszerkesztő nevében is köszöntötte őket – körülülték Hegedűs Gyöngyit és Faludi Ádámot, akiket a szerkesztő kérdezgetett. Gyöngyivel Kányádi Sándor költészetéről beszélgetett Mányoki Endre – nem véletlenül, hiszen a májusi lapszám „főszereplője” a 85. születésnapját ünneplő erdélyi költő. A folyóiratban megjelent köszöntők sorát Böszörményi Zoltán Majorana Kolozsváron emlékre talál című verse nyitja, mely a „piros-fekete önfeledt táncot” felidézve varázsol a Szamos partjára, és a beszélgetés is hamar ennél az esszenciális Kányádi-metaforánál kötött ki.  A születésnap alkalmából Sohár Pál, Bogdán László, Sántha Attila, Varga Melinda, Murányi Sándor Olivér, Orbán János Dénes és Laik Eszter szövegei is olvashatók még a lapszámban.

 

Mások mellett régi-jó szerzőink is jelen voltak: Deák Csillag, Nagy Zopán

Hegedűs Gyöngyi – akinek három versét közli a májusi Irodalmi Jelen – első találkozását idézte fel a Kányádi-költészettel: a Reformátusok Lapjában még gyerekfejjel olvasta a Pergamentekercsekre című verset, melyet nővére ki is vágott, és kiragasztott a szobájuk falára. Mint Gyöngyi elmesélte, egy kis baranyai faluban nőtt fel, ahol édesapja egy bukovinai székely tömbgyülekezet lelkésze volt. Nem csoda, ha az első versélmény után rögtön a Fekete-piros tette rá a legnagyobb hatást: kevés vers képes ilyen erős vizualitással és zeneiséggel megjeleníteni egy népi közösséget.

 

Hegedűs Gyöngyi Kányádi-élménye ma is revelatív

Hegedűs Gyöngyi nemcsak a revelatív befogadói élményeket elevenítette fel Kányádi költészetével kapcsolatban, de egy kicsit a maga „civil” szakterülete felől, pszichológusként is megragadta a Kányádi-jelenség egyediségét. Miközben a költő évtizedekig élt egy olyan diktatúrában, amely a szabadság, az önkiteljesedés minden lehetőségétől megfosztotta az egyént, sértetlenül „megmaradt az autonóm ingerképzése” – fogalmazott Hegedűs Gyöngyi –, ami az elnyomás ilyen végletes körülményei között nem sokaknak sikerül.

 

Hargitai Ildikó hallgatja a beszélgetést

Mányoki Endre is kiegészítette a maga személyes benyomásaival a bennünk élő Kányádi-képet. Mint a szerkesztő elmondta, sokáig érezte úgy, Kányádi költészete ráerősít arra a hamis Erdély-képre, amelyet hajlamosak voltunk, vagyunk itt Magyarországon elfogadni és ápolni. Mint egy szép fotó – élt a hasonlattal Mányoki –, ahol minden hibátlanul gyönyörű és nagyon székely, miközben megfeledkezünk Bálint Tibor prózájáról vagy Szilágyi Domokos költészetéről. „Idővel viszont rá kellett jönnöm – folytatta a szerkesztő –, hogy Kányádi ahhoz hasonló »fehér bohóca« a magyar költészetnek, mint Sziveri volt; az örömét, bánatát, szenvedélyét olyan József Attila-i könnyedséggel adja elő, ami rettenetes súlyokat hordoz.  Kányádinak is egyfajta „túlélési gyakorlat” a költészet, s mindeközben azon kevés magyar alkotók egyike, akinek van humora. Ehhez bizonyára kellett a gyerekirodalommal való szoros kapcsolata – állapították meg a közönségből, s innen a versek zeneisége is: nem véletlenül talált egymásra ilyen sikeresen a Kaláka és Kányádi.

 

Hegedűs Gyöngyi fotósként is jelen volt - ahogy mindig

Hegedűs Gyöngyi a Csángó passió felolvasásával zárta az este Kányádiról szóló szakaszát, hiszen ebben a néhány szóban tökéletesen megmutatkozik a költő utánozhatatlan sűrítettsége: „elmennek a harangok / minden nagypénteken / rómába mennek / odamenegetnek / s ott felejtik / a nyelvünket”.

Még ha meglepő is Kányádi kapcsán, de a humor volt a hívó szó, amely átkötötte a beszélgetést Faludi Ádámhoz, akinek rövidprózáiból három tétel olvasható az Irodalmi Jelen májusi számában. Faludi állandó szerzője a lapnak, mégis kevéssé ismert alkotó, Mányoki épp ezért azt próbálta „kihúzni” a válaszokban szívesen elkalandozó, és a humort csakugyan nem megvető szerzőből, honnan jött, és hová tart, milyen irányzathoz, akár csoporthoz sorolja magát. „Huncut művek ezek” – jellemezte Faludi írásait Mányoki –, alkotójuk a valóságot a mindennapiságban éli meg. Az a fajta életforma, amelyet Faludi A rockdíler című kötetének írásai megtestesítenek, gyakorlatilag kikopott világunkból, nem létezik – gondolkodott el hangosan Mányoki, aki épp Faludi Ádám világát érzi leginkább életközelinek a kortárs irodalomban.

 

Faludi Ádám úgy mesél, hogy közben ügyesen rejtőzködik

A szerző készséggel elfogadta szerkesztője jellemzését, hozzátéve: A rockdíler egyfajta tisztázási lehetőség volt számára a „tájékozatlanság és a hamisság” ellenében, amelyek mindig is irritálták. Faludi ugyan nem tudta egyértelmű irányzatok mentén kijelölni a maga költői-írói útját, de mint megvallotta, a hatvanas-hetvenes években a József Attila-epigonok „elszaporodása” bosszantotta, és ő maga inkább Kassákhoz igyekezett visszanyúlni. Mányoki a beatköltészet körül puhatolózott, hogy meglelje a talaját Faludi nagyon egyedi szövegvilágának, de a szerző ezt hárította, hiszen Ginsberg, Ferlinghetti nemzedéke az ötvenes években „robbantott”, ’62–63 után már más szelek fújtak. Faludi inkább a „szabadság minden téren való megvalósítását” tartaná saját ars poeticájának, és a „csináld azt, amit senki más” jelmondatát.

 

A májusi lapszám

Mányoki azért kitartott amellett, ha a beathez nem is, de a „roadhoz”, a folytonos útonlevés attitűdjéhez mindenképpen kapcsolhatók a Faludi-szövegek. Igaz, nálunk nem honos, inkább amerikai élet- és költészeti forma ez. Faludi helyeslőleg bólintott: egy, az Amerika Hangja számára készült rádióinterjúban is ezzel az irányzattal rokonították. Versei ráadásul erősen jazzre hangoltak: rímeiben, ritmikájában újra és újra megcsendül a cintányér, a dob, ott lüktet bennük a basszus. Mindemellett a magyar kapcsolódási pontokat sem kerülték meg a beszélgetés során: Faludi Temesi Ferencet, Balázs Attilát, Hajnóczy Pétert és Domokos Istvánt emelte ki, akikre elődökként, példaképekként, barátokként gondol.

 

Az asztalok körül barátok, olvasók

Közben persze fel is olvasta egy-egy költeményét a szerző, melyek nyelvi játékai, zeneisége, „cintányérjai” élőszóban csattantak igazán hatásosan, és mindenki közelebb kerülhetett Faludi fanyar, groteszk, visszájára fordított költői világa építőelemeihez. Az avantgárdos beütésű groteszkre egyébként köteteinek története is ráerősít (a szerző többet magával hozott és felmutatott, ahogyan azt a Symposion-számot is, ahol Sziverivel együtt jelent meg); az Elvetemült történetek hátsó fülszövege például előre került, az első hátulra, és ki is hagytak belőle egy fejezetet, ettől aztán mindenki „nagyon avantgárdként” értékelte a produktumot – mesélte Faludi nem kis derültségre. A rockdílerből is kaptunk ízelítőt egy humoros novella formájában – a szomszédjával kemény hadakozás után, a With a Girl Like You című szám segítségével barátságba keveredő elbeszélő a „békességhívő” rocker megtestesítője.

 

Volt választék az eddig megjelent kötetekből

Faludinak egyébként két új kötetre való szövege is elkészült már, egy verses és egy novellaválogatás, ezeket szeretné megjelentetni. „Mit csináltam az elmúlt húsz évben? – töprengett el Mányoki kérdésén a szerző. – Magnófelvételeket. Most visszahallgatom.”

 "Hogy egy nagyeposzt, Zolikám, és csakis az IJ-nek? Hát hány részben fogjuk mi azt közölni?!"

 

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Hegedűs Gyöngyi az estről készült képes videója ide kattintva tekinthető meg.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.