Kormányzó kontra kancellár – Kleßheim, 1944. március 18. – Hetven évvel ezelőtt vonultak be Magyarországra a német csapatok
Az óvatos német előrenyomulással egyidejűleg és azonos irányban Magyarország kormányzójának különvonata is átgördült az egykori osztrák határon. Horthy Miklós Kleßheimból, Hitler Salzburg melletti rezidenciájáról tért vissza Budapestre. A hetvenhat esztendős államférfit nemcsak az éjszakai utazás viselte meg. Ferenc József császár és király egykori szárnysegédje, a K.u.K. hadiflotta utolsó, vitéz főparancsnoka, az összezsugorított Magyar Királyság koronázatlan királya mozgalmas életének egyik sorsdöntő napját tudhatta maga mögött. Az alpesi kastély diplomáciai pástján különös, drámai párbajt vívott a Nagynémet Birodalom Führerével. Ez az összecsapás volt egyébként az utolsó találkozójuk.
1944 elején már alig kételkedett valaki abban, hogy a németek második nagy háborújukat is elveszítik. Berlin legfontosabb szövetségese, Olaszország még az előző évben letette a fegyvert az amerikai–angol haderő előtt. Hitler kisebb, keleti csatlósaira egyre fenyegetőbben vetült az előrenyomuló Vörös Hadsereg árnya, mind világosabbá téve előttük, hogy országaik, népeik sorsa a háborúból való gyors és ügyes kilépéstől függ. Tudatában volt ennek a magyar vezetés is, amelynek mindaddig sikerült megőriznie viszonylagos függetlenségét a német befolyási övezet kellős közepén. A világháború ötödik évében, amikor az Európa nagy részét még mindig korlátlan uralma alatt tartó nemzetiszocialista Németország már gőzerővel folytatta a népirtást, a lángokban álló földrész szívében – az életét megkeserítő diszkrimináció árán – több százezer magyar zsidó reménykedhetett abban, hogy elkerüli a legrosszabbat. Washington és London hallgatólagosan bizonyos megértést tanúsított aziránt, hogy Magyarország, geopolitikai okokból, Németország oldalán belépett a háborúba, annál is inkább, mivel ténylegesen csak a Szovjetunió ellen harcolt, míg a nyugati hatalmak ellen csupán formálisan – német nyomásra – viselt hadat.
Berlinnek pontos információi voltak a Kállay-kormány 1943-as nyugati béketapogatódzásairól. A német vezetést aggasztotta, hogy Magyarország kiválása esetén elvész a közvetlen összeköttetés a román kőolajmezők és a balkáni hadszíntér felé. Létfontosságú volt a Harmadik Birodalom ellátása szempontjából a magyar gazdaság is, mindenekelőtt a – hitelbe! – szállított élelmiszerek. Természetesen az sem volt mellékes számukra, hogy egy újabb szövetséges pálfordulása milyen hatást gyakorolhat a többi, még engedelmes vazallusra.
Ahogy 1944 elején a keleti fronton rohamosan romlott a helyzet, és a harcok feltartóztathatatlanul közeledtek a Kárpátokhoz, a magyar döntéshozókat valósággal megbénította az a kilátás, hogy az országmentő fegyverszünetet – amint azt a nyugatiak világosan Budapest tudomására hozták – a szovjetekkel kellene megkötniük. A magyar vezetés és az emberek többsége hosszú ideig abban reménykedett, hogy először angol–amerikai csapatok érik majd el az országot, Olaszország vagy a Balkán felől. Amikor erre már semmi remény nem volt, sokan hajlottak arra – azok közül is, akik egyáltalán nem osztoztak a felső hadvezetés és a tisztikar tekintélyes részének németbarát érzelmeiben –, hogy inkább a végsőkig ki kell tartani, semmint önként utat engedni az oroszoknak és a bolsevizmusnak. A nemzet, az ország megmaradásának elemi érdeke azonban nem engedett választást e sötét órákban: a helyzet kulcsa Moszkvában volt, amint azt a hasonló drámai helyzetben vívódó románok és finnek egyaránt idejekorán megértették.
Berlinben abból indultak ki, hogy ezt az egyedül logikus következtetést a magyarok is levonják, ezért gyors és erélyes beavatkozással igyekeztek e döntés elébe vágni. 1944. február végén a gondolattal már hosszabb ideje foglalkozó Hitler parancsot adott Magyarország megszállási tervének részletes kidolgozására. A főparancsnokságon lázas munkával napok alatt elkészült a Margaréta I. Nemcsak a katonai, hanem a politikai célkitűzéseket és azok várható kihatásait is igazi német alapossággal rögzítették. Két dokumentum taglalta a „magyar kérdés német megoldásá”-nak szempontjait. (A hidegen szemérmes szóhasználat hátborzongató: az érintettek számára nem sok jót ígért, ha Európa akkor még mindig vezető hatalma egy ”kérdés”-t és annak „megoldásá”-t emlegette…)
A Birodalmi Biztonsági Szolgálat Magyarországról szóló memoranduma a következő mondattal kezdődik: „A Birodalom szempontjából távlatilag elengedhetetlen a magyar térségnek, mint az egykori Habsburg-hatalmi szféra lényeges részének betagozása.” A jelentés összeállítói a lépésenkénti, „evolúciós” hódítást javasolják, mivel a nyílt erőszak alkalmazása széles nemzeti ellenállást válthatna ki, és káoszba dönthetné az országot, ami sok erőt kötne le, és ugyanakkor meghiúsítaná a magyar gazdasági és katonai tartalékok kiaknázását. Nagyjából hasonlóan érvel a külügyminisztérium szakértői elemzése is. Szerzője, dr. Edmund Weesenmayer – a megszállás alatt a Harmadik Birodalom magyarországi főmegbízottja, vagyis helytartója – óva int viszont attól, hogy figyelmen kívül hagyják a kormányzó személyét, aki nagy tekintélynek örvend az országban.
A két helyzetértékelés lényeges megállapításai egybevágtak, és nem is tévesztették el hatásukat. Március 15-én a kleßheimi kastélyban Hitler, Ribbentrop és Himmler utoljára tekinti át a magyar helyzetet, és a „párhuzamos megoldás” mellett dönt. Ennek értelmében csak akkor alkalmaznak tisztán katonai eszközöket, ha a legitim magyar vezetés nem hajlandó beleegyezni az ország megszállásába. Ebben az esetben a parancs egyértelmű: „Bármiféle ellenállás kíméletlenül letörendő.” Előbb azonban lehetőleg meg kell szerezni Horthy beleegyezését. Minthogy azonban a bevonulás napját március 19-re tűzték ki, erre alig maradt idő.
„Éreztem,” – idézi fel Horthy a portugáliai emigrációban írt Emlékirataiban – „hogy (…) döntés előtt állunk, amikor március 15-én kései órában a német nagykövet, von Jagow a nemzeti ünnepünk alkalmából tartott operaelőadás után felkeresett a Várban és átadta nekem Hitler felkérését a kleßheimi látogatásra. (…) Mivel neki, Hitlernek, sürgősen vissza kell térnie főhadiszállására, arra kér, hogy már két napon belül utazzam Kleßheimba.”
Horthy először nem akarta elfogadni az erőszakos meghívást, de azért határozatlan volt. Másnap reggelre magához kérette legközelebbi munkatársait. Kállay miniszterelnök ellenezte az utazást, mivel attól félt, hogy a németek foglyul ejtik a kormányzót. E véleményhez csatlakozott Csatay honvédelmi miniszter is. A vezérkari főnök, Szombathelyi, az óvatosabb Ghiczy külügyminiszter támogatásával, az utazás mellett foglalt állást, azzal érvelve, hogy az egyetlen megoldás a németekkel való tárgyalás, mivel a magyar katonai vezetés teljesen kilátástalannak ítéli a németekkel szembeni ellenállást. Az utazás mellett kardoskodóknak végül sikerült meggyőzniük a kormányzót, aki úgy döntött, hogy másnap este indul. Az 1944. március 17-i utazás péntekre esett, és ez baljós előjel volt a tengernagy szemében. Egy régi tengerészbabona szerint ugyanis szerencsétlen dolog e napon útra kelni…
Ennek ellenére a magyar vezetők hangulata nem volt rossz, mivel a helyzetet nagyjából úgy ítélték meg, mint Kállay, aki blöffnek vélte a megszállásra utaló jeleket, szerinte ugyanis „Magyarország német inváziója politikailag stratégiai, katonailag pedig taktikai hiba volna.” A később háborús bűnössé nyilvánított, Jugoszláviának kiszolgáltatott és ott középkori bestialitással kivégzett Szombathelyi pedig ezt jegyezte fel 1945-ben, még amerikai fogságában: „Az első jelentések a tervezett megszállásról igen vegyesek és ellentmondásosak voltak. Tényként állapítottuk meg, hogy nyugati határainknál német csapatok gyülekeztek. Ez ügyben kérdést intéztem a német katonai attaséhoz, a külügyminiszter pedig a német nagykövethez, amire ők teljesen megnyugtató választ adtak. Mint később kiderült, mindketten hazudtak.”
Horthy 1944. március 18-án reggel érkezett Salzburgba, külügy- és honvédminisztere, valamint vezérkari főnöke kíséretében. Ott csatlakozott hozzájuk a berlini magyar nagykövet, Sztójai, a németek bizalmasa. Az állomáson diplomáciai tiszteletadással fogadták a magyar államfőt, aki rögtön továbbutazott a közeli Kleßheimba, hogy azonnal megkezdjék a tárgyalásokat. Horthy, tökéletes némettudása birtokában, ragaszkodott ahhoz, hogy tolmács vagy protokollfőnök nélkül, négyszemközt beszéljen Hitlerrel. Találkozásukat később így elevenítette fel:
„Hitler nagyon zavarban volt és szemmel láthatóan nem tudta, hogyan kezdje a beszélgetést. Ahelyett, hogy a csapataink hazahozatalának kérdését taglalta volna, az olasz ۥárulásۥ-sal kezdte, mint ami nagyon nehéz helyzetbe hozta Németországot. Mivel Magyarország, mondta, tudja ő, az irányváltás gondolatával foglalkozik, arra kényszerült, hogy intézkedjék, nehogy másodszor is meglepjék. Midőn a bizonyítékokat számon kérő száraz kérdésemre megismételte Kállay miniszterelnök elleni vádjait és felhozta a semleges országokban lévő nagykövetségeinket, a legélesebben közöltem vele, hogy a magyarok soha nem követtek el árulást. »Magyarországon az én hozzájárulásom nélkül nem következhet be ۥirányváltásۥ, ahogyan Ön nevezi. Amennyiben a körülmények egy napon arra kényszerítenének, hogy létünk megmentése érdekében fegyverszünetet kérjek az ellenségtől, úgy biztosítom Önt, hogy én ezt a szándékot előzőleg nyíltan és becsületesen a német birodalmi kormány tudomására hoznám. Mi mindenesetre nem fogjuk elsőként a német bajtársak ellen fordítani a fegyvert.« A beszélgetés mindkét részről felindultan folyt még egy ideig. »Nem tudom, mit ért Ön azon, hogy ۥintézkednem kellۥ,« mondtam Hitlernek. »Ha ezen katonai intézkedéseket, vagyis egy független és szuverén állam elfoglalását érti, amely ráadásul oly sokat áldozott Németországért, akkor az egy példátlan szörnyűség volna. Csak óva inthetem attól, hogy megtegye ezt a meggondolatlan lépést, amely leírhatatlan gyűlöletet lobbantana lángra az Ön rezsimje ellen.« A kanyargós válaszokból persze hamarosan láttam, hogy itt észérvekkel már semmit sem lehet tenni. Így kiáltottam Hitlernek: »Ha már úgyis minden el van döntve, akkor semmi értelme tovább beszélgetnünk egymással. Visszautazom.« E szavakkal az ajtóhoz siettem, hogy a kastély felső emeletén számomra rendelt helyiségekbe távozzam. Hitler utánam szaladt.”
A Horthy által – későbbi sajnálatára – a tárgyalásról kirekesztett dr. Paul Schmidt, Hitler főtolmácsa, visszaemlékezéseiben így írja le az ezután történteket:
„Mivel ۥmunkanéküliۥ voltam, néhány kollégával beszélgettem a nagy előcsarnokban, amikor hirtelen kinyílt vagy inkább kicsapódott Hitler lakrészének szárnyas ajtaja. Meglepetésünkre az öreg Horthy rohant ki tűzpiros arccal és a nagylépcső felé sietett. (…) Rögtön utána felbukkant az ajtóban Hitler is, zavarról árulkodó, ám ugyanakkor bosszús arckifejezéssel, és megpróbálta utolérni vendégét. Rendkívül drámai pillanat volt. (…) A kastély egyszeriben megelevenedett, mint egy felbolygatott méhkas. Horthy a különvonatát követelte (Kleßheimnak egészen a kastély közelében külön vasútállomása volt a díszvendégek számára), Ribbentrop a berlini magyar követtel, Sztójaival tárgyalt, repülőtámadást színleltek, annak minden kellékével, a kastély ködbe burkolását is beleértve, hogy ürügyként hozhassák fel Horthynak, amiért nem indítják a vonatát, a Budapesttel való telefonösszeköttetést ۥsúlyos találat érteۥ, úgy, hogy a kormányzó el volt vágva a külvilágtól. Efféle katonai és diplomáciai ۥérvekkelۥ sikerült végül összehozni egy újabb megbeszélést Horthy és Hitler között. »Amennyiben Horthy nem enged,« üzente nekem Ribbentrop, »nem kíséri őt vissza a határig. Akkor nincs számára díszkíséret sem, hanem őrizettel, fogolyként utazik majd.«”
Ebben a kritikus helyzetben kapcsolódott be a tárgyalásokba Szombathelyi. A magyar vezérkari főnök Horthy engedélyével kihallgatást kért Hitlertől. Az ott elhangzottakra így emlékezik vissza:
„A tárgyalás során maga Hitler csak annyit mondott, hogy részéről mindössze politikai garanciák megteremtéséről van szó, mivel elégedetlen a miniszterelnök magatartásával. (…) Ő azonban nem akar rosszat Magyarországnak, sőt, mindig is abban volt érdekelt, hogy egy erős, független Magyarország álljon az oldalán. Nagyon jól tudja, hogy Magyarország történelme folyamán mindig független királyság volt, nem pedig része a Német Birodalomnak, mint például Csehország. Továbbra is ez a felfogása, most mindössze arról van szó, hogy csapataival, amelyek már megindultak, bevonul Magyarországra, majd miután céljait elérte, két-három hét múltával ismét visszaadja Magyarország szabadságát.”
Horthy végül, hosszas és kínos rábeszélések után, minden lényeges kérdésben engedett. Azt ugyan visszautasította, hogy közös közleményt írjon alá a bevonulásról, ennek azonban nem volt jelentősége. Hitler mindent elért, amit akart: gyorsan, veszteségek és bonyodalmak nélkül továbbra is biztosította Magyarország területét, emberi és anyagi erőforrásait Németország háborús céljaira, méghozzá a látszat megőrzésével, vagyis a törvényes magyar vezetés áldásával. Horthy a megszállás ellenére a helyén maradt, és ezt a döntését azzal indokolta, hogy nem akarta teljesen átengedni a terepet a németeknek és magyar kiszolgálóiknak. Ez az önmagában ésszerű megokolás azonban tragikus önámításnak bizonyult az események végső kimenetelének, vagyis Magyarország második világháborús sorsának fényében. A kleßheimi kapitulációt követő bő fél esztendőben a kormányzó csak nagyon kevéssé tudta kihasználni megmaradt manőverezési lehetőségeit. Közben a németek magyar állampolgárokat – köztük politikusokat, közéleti személyiségeket – üldöztek, fogtak el és likvidáltak magyar földön, és megkezdték a magyarországi zsidóság és cigányság tervszerű kiirtását. A megszállást követően azonnal megindult a nyugati szövetségesek pusztító légi hadjárata is az addig megkímélt ország lakossága ellen.
Horthy vezetői gyöngesége, döntésképtelensége az 1944. október 15-i tragédiába torkollott. Az utolsó pillanatra halasztott, rosszul előkészített és felemásan végrehajtott országmentés sikere utólagosan igazolhatta volna a kleßheimi meghátrálást. A végzetes kudarc azonban még kedvezőtlenebb megvilágításba állítja azt. Hiszen ekkor, a háború végső szakaszában, már a Hitler és a német vezetés által rejtélyes módon mindvégig megbízhatónak tartott románok is a Vörös Hadsereg oldalán harcoltak a németek és – mindenekelőtt – a magyarok ellen. Erdélyért. A magyarok pedig még további fél évig véreztek és pusztultak a kétszeresen vesztett ügy mellett… Weesenmayernek, sajnos, igaza volt, amikor említett elemzésében így ítélte meg Magyarország vezetőjét: „…amilyen kiváló jellemű katona, olyan siralmasak a politikai képességei.” Az utolsó magyar kormányzóra azonban talán mégis az illik a legjobban, amit ő maga mondott öngyilkosságba menekült miniszterelnökéről, Telekiről: „Azokkal a totalitárius és robusztus hatalmakkal szemben, amelyek az ő idejében irányították a népek sorsát, nem volt semmi esélye.”
Kép forrása: www.holokausztmagyarorszagon.hu
