Ugrás a tartalomra

 

Márciusi fergeteg

Ragyogó napsütésben vágtunk neki az ünnepi lázban égő fővárosnak, ám a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett ünnepi eseményekről hazafelé tartva már porviharon küzdöttük át magunkat a Szabadság hídon. A szabadság hídján soha nem könnyű átkelni, de szerencsére van, akikre felnézhetünk. Iancu Laura megemlékezett a moldvai magyarságról, láthattuk a Nemzeti dal eredeti kéziratát, huszárokkal fotózkodtunk, és élveztük március idusát. Belvárosi pillanatképek.

Hol van már a tavalyi hó? – jutott eszünkbe, miközben gyalogosan igyekeztünk Budáról Pestre, felidézve a 2013-as hóborította Petőfi-szobrot, csizmákban didergő koszorúzókat. Most ragyogott az idő, és a lezárásoknak köszönhetően úgy fotózhattuk a várost, mint még soha: a hatsávos Erzsébet híd kellős középről. Odafelé még átkelhettünk rajta, visszafelé már le volt zárva – maradt a Szabadság.

A hídon átérve egy egész huszársereg özönlött velünk szembe. Voltak, akik a kicsit kényelmesebb közlekedési eszközt választották, de ők is nyeregből nézték a felvonulást.

A huszárok mögött vonultak a főkötős, fodros szoknyás honleányok, akik otthon bizonyára meleg zoknikat is horgoltak az útnak induló lovasságnak.

Az irodalmi eseményeknek sokszor helyt adó, oly gyakran látogatott Károlyi-palota épületét is teljesen megnyitották, és bejárhatóvá tették, így most ezeken a pompás termeken is végigvonulhattunk "egyszuszra" – felemelő érzés!

Még a nemzeti lobogóval feldíszített erkélyre is kimehettünk, és végignézhettünk a belváros egyik legszebb utcáján. (Jobbra elöl az ELTE Jogi Karának épülete.) Az ünneplő tömeg addigra pont elvonult az épület alatt, de a tavalyi zimankós csendhez képest most felbolydult méhkas volt a város.

Ebben az évben különleges meglepetéssel várta a PIM a látogatókat, kiállították ugyanis a Nemzeti dal eredeti kéziratát. Sajnos fotózni még csak vaku nélkül sem lehetett, jobb híján lesifotósként örökítettük meg egy óvatlan pillanatban a tárlót.

Szerencsére volt kivetítő, s itt már készíthettünk képeket a különleges kincsről. Ez itt a raktár, ahol őrzik a kéziratot, melynek mi más lenne a jelzete, mint a nevezetes P1, utalva Petőfire és legfontosabb művére.

Ez maga a kézirat a kivetítőn. Varga Katalin irodalomtörténész mesélt a történetéről is. Állami gyűjteménybe egy Schnitzer nevű osztrák költő jóvoltából került a szöveg, melynek hitelességét Gyulai Pál 1876-ban igazolta egy tanusító okirattal. Azóta modern eszközökkel is bevizsgálták a dokumentumot, mely kétséget kizáróan Petőfi saját kezű műve.

Az 1848–49-es forradalom után egyébként elkobozták Petőfi hagyatékát, Szendrey Julianna mentette, ami menthető – tudtuk meg Varga Katalintól –, és Júlia halálával Petrovics István őrizte tovább az anyagot. A hagyaték egy része az Országos Széchényi Könyvtárban található, más része pedig az 1954-ben megalakult Petőfi Irodalmi Múzeumba került.

Egy kicsit a kort is felidézhettük a múzeumban kiállított képek segítségével.

Immár hagyomány, hogy a jeles napon a PIM beüzemeli a híres nyomdagépet. Most is hosszú sorban várakoztak a gyerekek, hogy kipróbálhassák, van-e elég karizmuk a sajtógép kezeléséhez. Ez a legény megküzdött vele, de végül sikerült.

A munkafolyamat egy fontos pillanata a hengerelés, a nyomdafesték felvitele a nyomatra. Itt egyébként épp a Tizenkét pont készül.

A korabeli technika mellett jól megfért a vadonatúj.

Délben a palotakertben megvártuk, míg elcsendesül a belvárosi templom harangja, és megkezdődött az ünnepség. A felcsendülő Himnusz alatt még a külföldiek is felálltak a Károlyi Kert Étterem teraszán, mely a szép időnek köszönhetően zsúfolásig megtelt vendégekkel. A koszorúzás és az ünnepi beszéd előtt E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója köszöntötte a jelenlévőket, határokon belül és azokon túl élőket egyaránt. E. Csorba Csilla hangsúlyozta a palotakertben álló Petőfi-szobor alkotójának, Ferenczy Béninek művészi érzékenységét, a szobrász ugyanis egy lépés mozdulata közben ábrázolta a költőt. E dinamikus mozdulat a tettekre serkentő cselekvést hivatott megörökíteni. Ahogyan Petőfi fogalmazott naplójában március 14-éről: úgy érezte magát, mint a búvár, aki először jön fel a vízfelszínre levegőt venni. Budapesti ünnepünkkel egy időben koszorúzza meg a Milánói Magyar közösség ugyanennek a szobornak a másolatát – emlékeztetett E. Csorba Csilla.

A műsor prózai részét Szokolay Dongó Balázs klarinét- és fuvolajátéka színesítette, és a zene készítette elő Iancu Laura ünnepi beszédét is.

Az erdélyi költő–író a moldvai magyarságról emlékezett meg az ünnep kapcsán, még ha őket nem is szokás szóba hozni ezen a jeles napon – fogalmazott Iancu Laura. Pedig Batthyány Lajos miniszterelnöknek szívügye volt a moldvai csángó magyarság. Részben nyomorúságos életkörülményeik miatt, részben próbáltak a forradalom idején közülük is hadrafogható férfiakat verbuválni. Ez a terv összhangban volt Bem József elképzeléseivel is, csakhogy mire Bem áttört Moldvába, már egyetelen épkézláb férfiembert sem talált a sorsverte nép között. 

Ha meg is lazult kötelékünk a magyarság e távoli csoportjával, azért el nem szakadt – emlékeztetett a költőnő. Gyerekkorát, és a nagyanyai meséket idézte fel, amikor a csodás mesevilágok között Magyarországot is gyakran emlegette nagyanyja. Ám amikor Laura arra kérte, menjenek el erre a mesebeli földre, a nagyanyja elmagyarázta: nem juthatnak el oda, mert útlevél kell hozzá, s nekik nem adnak. Érthető hát, folytatta igaz meséjét Iancu Laura, hogy amikor Csíkszeredában a Nemzeti dalt tanulták az iskolában, az ő szíve rögtön hevesebben kezdett verni. Bár felnőtt fejjel megértette, miért beszélhettek csak madárnyelven Magyarországról gyerekkorában, számára azóta is az a meseország maradt ez a föld, amelyet gyermekkorában elképzelt. 

"A szabadság eszméje paradox – fogalmazott a költőnő. – Nem akkor éljük át, amikor könnyű, hanem amikor nehéz." Sinka István azt írta egyszer: Petőfi felkelt a németség ellen, és meghalt az orosz dárda alatt. Ez arra tanít bennünket, hogy nem feltétlenül tudjuk legyőzni az erőssebbet, de megtenni mindig meg kell, amit lehet. Isten azt tesz, amit akar, az ember, amit lehet – tartja a mondás. A márciusi ifjak ebben a szellemben cselekedtek. A lehetőség az életünk. Ha megtesszük, amit lehet, mindent megtettünk, ha elmulasztjuk, mindent elmulasztunk – zárta szavait Iancu Laura.

Az ünnepi beszéd után az írószervezetek képviselői helyezték el koszorúikat Petőfi szobra talapzatánál. A Magyar Írószövetség részéről Zsille Gábor, a műfordítói szakosztály elnöke koszorúzott.

A Szépírók Társaságától Szilágyi Zsófia és Kéri Piroska fejezték ki tiszteletüket a koszorúval.

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság nevében Sipos Lajos professzor emeritus emlékezett.

A Pest-budai Petőfi Társaságot Ratzky Rita és dr. Haraszti Béla képviselték koszorúikkal.

A Hadik Kávéház részéről Bosznai Tibor művészeti vezető helyezte el az emlékezés virágait.

A Petőfi Irodalmi Múzeum koszorúját E. Csorba Csilla és Wernitzer Julianna tették le a költő szobrának lábához.

Az ünnepi események végeztével még vetettünk egy búcsúpillantást Iancu Laura kisfiára is, aki ugyan itt épp erősen ráncolja a szemöldökét, de édesanyja beszédét nagyon is jó kedvvel hallgatta végig.

 

Szöveg és fotók: Laik Eszter

Kapcsolódó anyag: Csángó dráma - Iancu Laura kötetbemutatója

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.