Hídközép, március
Hídon átkelni jó. Könnyed léptekkel uralni a köztes űrt, mint óriás a hétmérföldes csizmában: egyik lábam itt, a másik ott. A két part között a végtelen ég, a szabadság kábulata. A mélyben hömpölygő Dunához képest az egekben lépdel, aki hídon megy át, karnyújtásnyira, a horizonton, sebesen cikázó sirályok hada.
Szeretem a hídsétákat. Mértani varázspontról tekinteni szét a tájon, sem a jobb parton, sem a bal parton nem lenni. Középen megállni, és láthatatlanságba burkolózva, hunyorogva figyelni a hangyaként nyüzsgő jobb partiakat és bal partiakat. Titkos emlékeztető jelek segítségével kikeresni épp a középpontot, a híd szívét, majd a korlátra támasztott állal elnézni jó messzire, ahol a zaklatottan rohanó folyam már selymes folyóvá szelídül. Három nagyarasznyival távolabb csupán vékony erecske igyekszik lefelé az útján. Ilyenkor bizalmas közelbe kerülök a várossal, és mint egy rajongással teli fruska, aki nagypárnájába suttogva vallja meg szerelmét, gondolatban én is kikottyantom a vallomásom.
Aztán, persze, menni kell tovább. Budáról Pestre, Pestről Budára, soha meg nem állva. A márciusi ünnepen Pest felé gyalogolva eszembe jut, hogy bő másfél százada a tömeg ilyentájt épp Buda felé lódult meg, hogy kihozza a börtönből szépapai nagybátyám, és magát fogja be a lovaskocsi elé, őt ünneplendő. Mihály bácsi – ha kettesben vagyunk, megengedem magamnak ezt a megszólítást, amit eddig ő sem sérelmezett, s egy hídséta mindig jó alkalom az ilyen bizalmas együttlétekre – maga is jól ismerte a Duna mindkét partját, és ő is inkább a felhők közötti lebegést választotta a legszívesebben, mint hogy lecövekeljen jobb partiként vagy bal partiként. Pest formálta szellemét, Budán emelte vállára a nép.
Mihály bácsi, aki Mihajlo Stančićként jól tudta, hogy nyelvében él a nemzet, szenvedélyesen kutatta a magyar nyelvészeti kérdéseket, ahogyan a nemzetiségek asszimilációjának lehetőségét is. Azt hiszem, mára már megelégedéssel pihentetné a szemét ezen a hatalmas olvasztótégelyen, ahol távoli kisunokahúgának horvátosan ívelt orra, tótos szeme vágása őriz még valamit az ősi földön élők vonásaiból. Meg aztán, csak kiütött a zsurnaliszta vér is ötödíziglen, s azt remélem, erre is büszke Mihály bácsi, noha ebbéli rokonságunkra csak a közelmúltban eszméltem rá.
Igaz, akkor sokkal komolyabb tétje volt mindannak, amit valaki papírra vetett. Élet, halál múlt egy-egy soron, s a börtön még a szerencsésebb kimenetelű végzetnek volt mondható. A márciusi ünnepen a híd közepén ácsorogva arra gondolok, annak is köszönhetem, hogy most itt vagyok, és űzhetem e szépséges játékként tisztelt, komolyságában élvezetes munkát, hogy Mihály bácsi vállalta a sorsát annak idején. És míg az orrhegyemtől arasznyira elkeskenyedő folyamot figyelem, úgy töpörödik parányivá résnyire összehúzott szemem előtt a jelen bolhacirkusza. Csak semmi hunyorgás, minden kornak a maga harca a legfontosabb – vélem hallani az öreg megpróbáltatásokban edződött, vénségben megbékélt hangját.
Ünnepre készül a város, gyűlnek a jobb parton, gyűlnek a bal parton. Mennem kell nekem is, a tudósítás a pillanat varázsát kelti életre annak, aki nem lehet jelen. Budáról Pestre, Pestről Budára, soha meg nem állva. A hídközépi ácsorgás csak percnyi csemege, de mindig újra élvezhető. Buszbérletet akkor sem vennék, ha győzném. Plebejus virtus, jobbágyősök nyakassága. Megyek tovább gyalog. Isten áldja, Mihály bácsi!
