Ünnep, színpadra hangolva

Itt nem lesznek lovak, valószínűleg nagy tömeg sem, de jelentős személyiségek a felvonulók között igen. Jó ilyenkor együtt látni Kolozsvár fontos művészeit, köztiszteletben álló személyiségeit. – A március 15. alkalmából szervezett kolozsvári ünnepségek művészeti programjában a színpadi produkcióké volt idén a főszerep.

Ünnep, színpadra hangolva

Verőfényes márciusi reggel, az ég azúr vásznát fehér csipkeként díszítik az aprócska bárányfelhők. Van egy kis foga a szélnek, de aki Kolozsváron él, megszokhatta, huzatos kissé a város, s nincs abban semmi szokatlan, ha az ember nagy műgonddal elkészített frizuráját másodpercek alatt olyanná fésüli egy huncutabb fuvallat, mintha éppen most kelt volna ki az ágyból.

A buszmegállóban lopva körülnézek, van-e valakinek kokárdája, fülelek, beszélnek-e magyarul mellettem. Kicsit összeszorul a gyomrom, amikor megállapítom, nem, pedig a tömbházban, ahol lakom, több magyar család is él, a környéken pedig sok a székelyföldi diák. Ha vásárolni megyek, hallom őket suta románsággal beszélni.

Miközben a Református Teológiai Intézet felé zötykölődöm az öreg trolin, eszembe jutnak a székely kisvárost, Gyergyószentmiklóst körülölelő hegyek, a márciusi hóillatú szél, a tömeg a Kultúrház előtt, a lovasfelvonulás, és a nagymamám, amint az ünnep előestéjén előkészíti a zászlót, amelyet ő varrt, hogy kora reggel kitegye a házfalra. Kicsit honvágyam van.

Tudom, hogy itt nem lesznek lovak, valószínűleg nagy tömeg sem, de jelentős személyiségek a felvonulók között igen. Jó ilyenkor együtt látni Kolozsvár fontos művészeit, köztiszteletben álló személyiségeit.

Mire odaérek a teológia épületéhez, indul is az ünnepi menet a Kossuth utcán a Szent Mihály-templom felé. Meglepődöm, milyen sok a fiatal, többen székely népviseletbe öltöztek, néhol egy-egy kalotaszegi szőttes, széki színes szoknya tűnik ki a sorból. A diákok mellett sok a fiatal, kisgyerekes család, jópofa kisfiúk, kislányok ülnek apjuk nyakában vagy babakocsiban gubbasztva kíváncsiskodnak, mi történik körülöttük.

Jó érzés, hogy nincs provokáció, hőzöngő nacionalisták, pedig a Bocskai téren a szélsőséges román Új Jobboldal szervez tiltakozó felvonulást. Nem meglepő, máskor is volt már ilyen. Szerencsére nem sikerül megzavarniuk a rendezvényt.

A lutheránus templom és a Bánffy-palota sarkán álló jelzőlámpa akkor vált pirosra, amikor a magyar himnuszt énekeli a tömeg. Megható, ahogy mindenki megáll, mintha a forgatókönyv része lett volna ez is, pedig csak a piros miatt történik így, de az időzítés nem is lehetett volna jobb. Aztán mire – amolyan záróakkordként – a székely himnusz is elhangzik, odaérnek az ünneplők a templom bejáratához, ahol azok is csatlakoznak hozzájuk, akik nem tudtak részt venni a délelőtti felvonuláson.

A másfél órás ökumenikus istentisztelet a kolozsvári katolikus, református és unitárius egyházfők részvételével, a város és a megye tisztségviselőinek jelenlétében zajlik. Az egyházi szertartás után a tömeg az Egyetem utcán át az egykori Biasini Szállóhoz vonul, hogy tisztelegjen a ’48-as hősök előtt.

Féltem, hogy hosszúra fog nyúlni az ünnepség, bevillantak politikusok arcai, akik mindig kétszer annyit beszélnek, mint amennyi illő volna ilyenkor.  Szerencsére nem így történik. Magdó János kolozsvári magyar főkonzul megható beszédet mond, hangsúlyozva a román–magyar békés együttélés fontosságát, de kiemelkedő Oláh Emese, az RMDSZ Kolozs Megyei Nőszervezete elnökének beszéde is, aki Szendrei Júlia naplójából idézve hívja fel a figyelmet arra, milyen jelentős ma is a nők szerepe a társadalomban. A fiatal diákszónokok eredetiek, frappánsak, elhangzik egy alternatív 12 pont is Panek Zsuzsanna tolmácsolásában, és persze az elmaradhatatlan Nemzeti dal, a Szózat, a magyar és székely himnusz újra. Kolozsvár polgármestere, Emil Boc magyarul köszönti az egybegyűlteket, beszéde nagy sikert arat.

Az ünnepi rendezvény egyetlen szépséghibája: a felvonulás idejére nem zárták le teljes egészében a főteret, így az ünnepi menet mellett buszok, trolibuszok robognak, zavarva az emelkedett hangulatot.

Az esti műsor a Mátyás király szülőháza előtt felállított színpadon zajlik, de csupán két fellépőjét sikerül megcsodálnunk: a néptáncosokat és a hallássérült fiatalok jelnyelven énekelt Nemzeti dalát, utóbbi többeket könnyekre fakasztott. Aztán a semmiből fergeteges vihar keletkezik, elered az eső, s úgy tűnik, nem is fog elállni soha. A fáklyás felvonulás elmarad, az esti műsorból sem tudunk megnézni többet. Az ítéletidő elől egy közeli kávéházba menekülök, ahol kokárdás fiatalok mellett egyetértésben söröznek románok is. Összefutok egy rég nem látott román ismerősömmel, aki felköszönt nemzeti ünnepünk alkalmából. Akár jól is végződhetne a nap.

Hogy mégsem egészen, annak oka a hiányérzetem: valami fiatalos irodalmi rendezvényre vártam. Hét eleje óta mindennap izgatottan néztem meg az elektronikus postaládám, hátha felolvasásra vagy nemzeti slampárbajra invitálnak. Alaposan megnéztem a Facebook közösségi oldal virtuális meghívóit, átlapoztam a helyi sajtó online változatát, de sehol semmi. Pedig igazi katarzis, amolyan pont az i-n lehetett volna egy jó meleg helyen ücsörögve irodalommal befejezni az estét.

A színházban az ünnep alkalmából műsorra tűzött Dsida-est remek előadás, többször is láttam (részletes beszámolót itt olvashatnak róla: http://www.irodalmijelen.hu/05242013-1601/dsida-versek-kolozsvari-szinpadon), de valami újdonságra vágytam, valami forradalmira… Ám lehet, hogy túlságosan nagy elvárásokkal indultam neki ennek a fontos napnak, pedig a szervezők mindent megtettek, hogy izgalmas és emlékezetes legyen a nemzeti ünnep a Kincses Város szívében.

Ne feledkezzünk meg arról sem: vasárnap este a Mária főhadnagy című operettet lehetett megtekinteni a Kolozsvári Magyar Operában, amely az egyetlen tematikus, a ’48-as forradalomhoz kötődő művészeti rendezvény volt idén Kolozsváron. Huszka Jenő operettjét kiváló énekművészek vitték színre, nem első ízben a kolozsvári színpadon.

A háromfelvonásos operett a szabadságharc legfeministább hősének állít emléket: Lebstück Mária a valóságban is férfiruhában harcolt együtt a forradalmárokkal. A gazdag kereskedőcsaládból származó lány 1848-ban csatlakozott a bécsi jogászhallgatók csapatához, majd a bécsi forradalom leverése után a honvédsereggel harcolt tovább. Női mivoltát eltitkolva, Károly néven állt be a hadseregbe, hősiességéért először fővadásszá, majd hadnaggyá léptették elő. Amikor egy sebesülés miatt kiderült, hogy tulajdonképpen Máriának hívják, kémnek hitték, és halálra ítélték, ám Kossuth közbenjárására szabadon engedték, rangját is visszakapta. A főhadnagyi rangig jutott, és a harctéren házasságot kötött Jónák József tüzér őrnaggyal. Fiát a szabadságharc bukása után, az aradi várban raboskodva szülte meg. Férje soha nem láthatta gyermeküket, mert nem élte túl a rá kiszabott 16 évnyi fogságot. Lebstück Máriát szabadulása után kiutasították Magyarországról, horvátországi rokonságához menekült. Később férjhez ment Pasche Gyula festőhöz, de 1870-ben újra megözvegyült. Mosónőként tartotta el családját, nyomoráról értesülve az országos honvédegylet folyósított neki nyugdíjat 1892-ben bekövetkezett haláláig.

Az operett Lebstück Mária életének legizgalmasabb és legfényesebb éveit örökíti meg: amikor férfiruhát ölt, csatlakozik a szabadságharcosokhoz, majd a harctéren egymásra talál jövendőbelijével (akit az operettben Jancsó Bálintnak hívnak). Az előadás karmestere Kulcsár Szabolcs, rendezője Dehel Gábor, Mária szerepében Barabás Zsuzsa, Jancsó Bálint szerepében pedig Fülöp Márton lépett fel.

A március 15. alkalmából szervezett kolozsvári ünnepségek művészeti programjában tehát a színpadi produkcióké volt idén a főszerep. S bár sem a Dsida-est, sem a Mária főhadnagy nem első alkalommal kerül nagyközönség elé, azok számára, akik még nem látták, felejthetetlen élményt nyújtott mindkettő.

                                                                                                                                 Varga Melinda